Kelemen, Klementina

Forradalmi panoptikum

2007.02.20. 00:00

Programkereső

Giordano verista operaslágerének február 18-i előadását láttam. A második szereposztás nem elégedett meg a derekas helytállással, olyan színvonalon oldotta meg feladatát, hogy nyugodt szívvel rábízhatnánk az első szereposztás terhét.

Nem láttam az első szereposztást, így összehasonlításokra nem ragadtathatom magam, de megnyugtató lenne, ha nem is lenne értelme az összeméricskélésnek, végül is normális operaházban ne legyen A és B válogatott.

Az elmúlt évben a magyar színpadokon nagy keletje lett a pesszimista történelemszemléletű daraboknak. Büchner (Danton halála – Kecskemét), Peter Weiss (Marat / Sade – Új Színház), vagy Térey (Kazamaták – Katona József Színház) színműveinek aktualitása (direkt aktualizálás nélkül) meglehetősen nyilvánvaló, nem is oly váratlan „népszerűségük” boncolgatását rá is bízhatjuk a politikai publicistákra. Ebbe a sorba illeszkedik az Operaház Giordano-premierje. Az André Chénierben azonban a témaválasztás (francia forradalom), a felületes kiábrándultság (a „forradalom felfalja gyermekeit”) és a tömeg (az istenadta nép) illúziótlan ábrázolása úgy tűnik, hogy önmagában kevés ahhoz, hogy egy igencsak komplikált történelmi helyzetet meggondolkodtató módon tárjon fel.

Nyilván nem is ez a célja, ez az opera ugyanis egy másik logikának rendelt alá mindent. De erről valamivel később. Előbb idézzük emlékezetünkbe, hogy a madáchi pesszimizmusnak igenis lehetséges zenedrámai formát adni, elég csak a Boris Godunov tömeglélektani gyorsfényképeire, vagy Poulenc (ha már francia forradalom) méltatlanul hanyagolt mesterművére, a Karmeliták beszélgetéseire utalni. Hogy miképp válik a történelem egy magánéleti háromszögtörténet dramaturgjává, arra pedig hátborzongatóan zseniális példát Puccini mutatott a Toscában.

Nem érdemes tovább kertelni, az André Chénier-t nagyon gyenge műnek tartom, már hallom is a kritikus kritikáját, miszerint a recenzens az operaipar verista korszakából semmit sem értett meg. Ne lovagoljunk most azon, hogy a librettó mennyire hevenyészett, hogy a hősök történelmi traumáikat szüntelenül csak elmondják, ahelyett, hogy megélnék, szemünk láttára átélnék. (Ki az, aki színpadilag érvényes megoldásnak tekinti például Magdalena gyors CV-jét, mi is történ vele az elmúlt öt évben…) Az sem érdemel említést, hogy a kötelező kellékek (mint amilyen az első felvonás pasztorál-balettje) milyen idegesítő módon élősködnek az opera testén. A finnyás operanéző nyomban Meyerbeer-ért kiált.

Mi az, ami több mint 100 éve mégis színpadon tartja ezt az operát? Hát Chénier első felvonásbeli áriája, a második felvonás szerelmi kettőse és a címszereplő áriája, a szerelmesek további áriái a harmadik felvonásban és Gérard monológja, valamint egy újabb tenorária és a záró-kettős a negyedik felvonásban. Három nagy énekes gálakoncertje. A pompás jelmezek, a színen árviharzó, lefejezésre igyekvő tömeg, a négy felvonás szemet zsongító díszletei, a dramaturgiai untermanok (mennyi mellékszereplő!) pusztán a show kellékei.

Igaza van Kesselyáknak, a Chénier „nem azért íródott, hogy önmagában legyen jó, hanem azért, hogy jó énekesek jót énekelhessenek benne”. Sajnos Giordano nem írta meg, hogyan neveli az élet Magdalenát „dacos, elkényeztetett gyerekből, felnőtté” (Bátori Éva), és a zene egy pillanatra sem válik a „tiszta emberi érzelmek diadalívévé” (Fekete Attila). Az opera kevéssé járul hozzá a megértéshez: „Szabadság. Egyenlőség. Testvériség! Vér, hazugság, rombolás. Nebuló korunk óta ezt az aggasztó ellentmondás próbáljuk feloldani. Ezúttal operával próbálkozunk. Talán valamit megértünk az észérveken túl!” (Selmeczi György)

Van-e hát három olyan énekes, akikért érdemes színpadra vinni ezt a történelmi showt? Bizonyára van, de őket csak egy globális casting során lehetne kiválasztani. A hazai erők szemlátomást minőségi, tisztes produkcióra képesek, de ezúttal a tisztes produkció kevéssé indokolja a darabválasztást.

Nem meglepő, hogy a Chénier mindig is ellenállt a rendezői értelmezéseknek. A szöveg olyannyira közhelyes és lapos, hogy nagyon kell vigyázni, nehogy magától ironikussá, önmaga paródiájává váljon. Az áriák közé írt zene pedig egyszerűen tákolmány, ezt talán még az áriák (slágerek?) szerelmesei is elismernék. Magam az áriák zenei színvonalával kapcsolatban is komoly kétségeket fogalmazok meg, de hát ez ízlés kérdése, de nem rejthetem véka alá, hogy a mű mélypontja szerintem egybeesik az opera csúcspontjával. A negyedik felvonás szerelmi kettőse (La nostra morte è il trionfo dell’ amor!) percek alatt teszi nevetségessé a Trisztán teljes második felvonását, miközben nyilván nem ez volt Giordano célja.

Rendező tehát nemigen foglalkozik a darabbal, nincs mit kezdeni vele. Ezzel nem kisebbíteni akarom Selmeczi munkáját. Erénye, hogy felismerte a rendezői beavatkozás ésszerű korlátait, a darab kiállítása nem is igen tér el az 1897-es pesti bemutatótól (a díszlet- és jelmezterveket meg lehet tekinteni Winkler Gábor könyvében, Barangolás az operák világában), s igen hasonló a világban tapasztalható megoldásokhoz. (Ezt pedig Batta András könyvének fotói alapján lehet ellenőrizni. A lyoni, bécsi, milánói előadások képei mellett megtaláljuk az 1896-os premier II. felvonásbeli díszlettervét, valamint egy 1955-ös hannoveri díszletet.) Zeke Edit (díszlet) és Velich Rita (jelmez) ennek megfelelően nívós, tradicionális munka.

69e2c52b-c18b-4c80-9fa8-fb5e910051d3

Az a kevés, amit Selmeczi megtett viszont kifejezetten jó. Az első felvonás megszakított gavotte-ját nem az arisztokraták folytatják, hanem a csőcselék. Sokértelmű parabola, lehet haláltánc, lehet a világ kifordulásának képe, de lehet kritika is: a pórnép csak utánzásra termett. Vissza-visszatérő elem a tömeg kimerevítésének ötlete, mintha viaszbábok serege állna egy történelmi panoptikum díszes-giccses kiállítóterében. Nekem az is tetszett, hogy Selmeczi irreálissá teszi Chénier és Magdalena tárgyalótermi találkozását, a fiatal nőt a karzatra száműzi. Egészen brechtire sikerült ugyanebben a felvonásban Madelon magánszáma, itt még az sem zavart, hogy dramaturgiailag egyébként semmi értelme. Ízléses, világos, egyszerű rendezéssel van tehát dolgunk.

Az énekes teljesítmények megítélését a fentiek tükrében kell szemlélnünk. Vokális teljesítményüket részben már érintettük, színészi munkájukat pedig erősen korlátozza maga az anyag. Ennek ellenére Kálmándi Mihály képes volt a figura minden ellentmondását személyiséggé gyúrni, szerepének íve van, gonoszság, szenvedély és tisztesség között vívódó Gérard-ja valóságos figurává válik, annak dacára, hogy sem Luigi Illica, sem Giordano nem segít ebben. Énekes alakítása is tetszett, megbízható, magvas orgánumát egyszer rejtette csak el, a rendező hagyta, hogy a népítélet a III. felvonásban elsodorja.

Bátori Éva a leghátsó sorból üdének tűnt, s a végére valóban olyan hősnővé vált, aki jobb körülmények között megrendítő hatást is elérhetett volna. Színészet dolgában Fekete Attila keveset tehet, de talán a látottaknál valamivel mégiscsak többet. A vokális teljesítmény azonban önmagáért beszélt, s bár nem láttam a szerepben Kiss B. Attilát, de nekem úgy tűnt, hogy ma, Magyarországon André Chénier-t Fekete Attilának hívják.

A zenekar a partitúra csiszolatlanságához illően csiszolatlanul szólt, engem nem zavart. Kesselyák nem csinált ügyet abból, hogy a zenei kíséret színvonala rajzfilmeket idézett, nem próbálta meg retusálni a hangzást. A műfaj (ismét csak a verizmus iránti érzéketlenségemet árulom el) éppen ezt kívánja. Az operaház friss premierje minden értéke mellett mégiscsak operapanoptikum, de ez már más lapra tartozik.

(Umberto Giordano: André Chénier - Magyar Állami Operaház, február 18.; André Chénier – Fekete Attila, Gérard – Kálmándi Mihály, Magdalena – Bátori Éva, Bersi – Mester Viktória, Coigny grófné – Szilfai Márta, Madeleon – Budai Lívia, Fouquier Tinville – Palerdi András, továbbá Cseh Antal, Ambrus Ákos, Egri Sándor, Daróczi Tamás, Kiss Péter, Bakó Antal, Molnár Zsolt, Zsigmond Géza, Sándor Szabolcs, vez.: Kesselyák Gergely, rend.: Selmeczi György, karig.: Szabó Sipos Máté)