Salamon

A nagy gondolattal való találkozás vágya

2007.03.09. 00:00

Programkereső

Selmeczi Györgyből minimum négy sikeres ember kitelne: zeneszerző, karmester, zongoraművész és operarendező. A március 8-án 55. születésnapját ünneplő művészt Morvai Katalin kérdezte.

Selmeczi György (foto: Éder Vera)

Beszélgetésünk idején már túl vagyunk a Don Carlos, és innen az André Cheniér rendezésén, s már elkészült Credo című műve, amelyet négy másik új misével együtt a Magyar Rádió Énekkara mutatott be március 28-án – az ő vezényletével.

- A Nem York-i Metropolitan Operában a napokban ment a Bajazzók, mégpedig az 1970-es Zefirelli rendezésben. Ön is hagyományos operát rendez éppen, olyat, amelyben tiszteli a Giordano-slágeropera kapcsán kialakult tradíciókat. Ráadásul tudatosan meghagyta a két szereposztás énekeseinek szabadságát. Biztos, hogy a 21. század az a kor, amelybe jó, hogy beleszületett?

- Vannak történelmi korok, amelyeket jobban kedvelek, amelyekben jobban éreztem volna magam, ez tény. A növendékeim jókat szoktak derülni azon, amikor belelendülök és szituációkat, történeteket mesélek egy másik, korábbi világból, ahol még létezett a teljesebb tudás, s amelyben az emberi minőség is a megfelelő magaslatokon volt. Szeretem például a barokk Rómát, a 19. századi és századfordulós Bécset, a reneszánsz kori Firenzét. Ami igazából vonz ezekben – és nálam a korok helyszínekhez is kapcsolódnak –, az a gondolatok teljessége. A mi korunk ellentmondásosan szétszakít; az egyik énem a teljességre, a tökéletességre törekszik, a másik galád módon próbál a kor megszólításaira felelni. Az igazi hajtóerő számomra a nagy gondolattal való találkozás momentuma, ez a már-már drogos állapot, de alkotóként én is ki vagyok szolgáltatva annak, ahogyan élek.

- Miként tud ilyen sok mindenre figyelni, hogyan tud ennyi mindent „csinálni”? A honlapján – amit hadd dicsérjek, hiszen igazán esztétikus – négy foglalkozást sorolt fel, s a mindennapjaiban is rendkívül sokoldalúnak tűnik. Mondom, hogy nem e világra való!

- Nem olyan sok minden ez, ha azt vesszük, hogy mindennek közös a gyökere. Mindig a szépség a célkitűzés. Nem írok sok zeneművet például, azt szeretem erről gondolni, hogy a rossz darabjaimat nem kell megírni. És persze nem sokat alszom, így sok fér egy napba. Persze merő anakronizmus részemről a szépség hitvallása egy olyan korban, amelyben a csúnyaság esztétikája nyert teret. Miként a sátánt is negatív Istenként kezelik egyesek. Én nem tagadom se a csúnyaság, se a sátán létét, de elfogadhatatlannak tartom, hogy az értékrendben való pozíciójuk megközelítse a szépségét és Istenét.

- Egyáltalán, hogy mer a szépre tenni? Miként van bátorsága ilyen konzervatívnak lenni?

- Hiszek az organikus művészetben. Azt látom, hogy a magyar operaművészetben két véglet él és virul: a leszúrt lábbal éneklők koncertje, illetve a művek és művészek fizikai határait átlépő, ultramodern felfogás. Nincs igazán jelen a korszerű, modern, de a művet és az alkotó szándékait figyelembe vevő operarendezés. A manierizmus bűnébe persze nem akarok esni, bármennyire is rajongok érte… Az operajátszás éthosza az, amiről nem szívesen mondok le, s nem számít, ha emiatt az új művészet korifeusai elmarasztalnak.

- Az énekesek viszont nyilván magasztalják, hogy hagyja őket élni, s énekelni. Nem kell hason csúszva, hanyatt fekve áriázniuk… Igaz, a Don Carlos csak félig szcenírozott rendezés volt a Művészetek Palotájában, de ott sem kellett lehetetlen helyekről és pózokban szerepelniük.

- Azért hadd áruljam el, sok lehetőségem nem is volt elrontani a művet. A finn basszus, a II. Fülöpöt alakító Jaakko Ryhänen egyszerűen nem volt hajlandó bizonyos dolgokra, például zakót felvenni, viszont legalább csodálatos a hangja és lenyűgöző a kiállása. Előadóművészből faragták, nem lehet elrontani se… Összesen három napot próbáltunk, a Házba csak egyszer, a főpróbán jutottunk be, úgy igyekeztem tehát instruálni, hogy senkit ne kavarjak meg, ne járkálják feleslegesen össze a több szintű színpadot, s hogy mindenki ott énekeljen, ahonnan a legjobban szól.


Selmeczi György (foto: Éder Vera)

- Az operákról, mint amelyek mostanában talán jobban jellemzik, szóltunk, de Ön elsősorban zeneszerző. Március végén lesz a bemutatója legújabb művének, a Credónak. Ez egy mise, de írt szinte mindent: oratóriumot, kantátát, zenekari műveket, még musicalt is. Min múlik, hogy milyen zenét szerez éppen?

- A nyolcvanas években az avantgarde ellen lázadtam a kompozícióimmal, mostanra már ezzel is szembefordultam. Egyébként legszívesebben vokális műveket írok, nálam az énekhang a legszebb, legtökéletesebb hangszer. A Credo a Rádiókórus évfordulójára íródott, a Budapesti Tavaszi Fesztivál szervezőinek felkérésére. Öten kaptunk lehetőséget: Csemiczky Miklós, Vajda János, Orbán György és Gyöngyösi Levente. Egymástól függetlenül, kissé tán versengve dolgoztunk, és a végeredmény példa nélküli, bravúros lesz, a közrádió énekkara ugyanis világszínvonalú, és hadd mondjam, hogy a művek is zseniálisak. Azért állíthatom ezt, mert január végén a 22-es stúdióban a vezényletemmel már felvettük a műveket, hogy a bemutató koncerten a CD árusítható legyen.

- Követte az idei Filmszemlét?

- Nem annyira, amennyire szoktam, de a Bodor Ádám barátom regényéből készült filmet megnéztem, és örömmel tapasztaltam, hogy nem sikerült. Igényes film, de nem az, ami a könyv: annak a mélységei még ennél is nagyobbak.

- Csak azért kérdem, mert írt vagy ötven filmzenét, köztük korszakalkotó művekét is, mint például az Angi Vera, a Megáll az idő, a Tiszta Amerika, a Jadviga párnája vagy a Szerencsés Dániel. Mostanában már nem ír?

- Kölcsönösen eltávolodtunk egymástól. Más típusú zenéket szerzek, mint amelyek mostanában kellenek. Én a megkomponált, szépen hangszerelt, egész zenekart, kórust, szólistákat igénylő, vokális zene híve vagyok, újabban pedig elég egy lágy szaxofonszóló… Egy filmzenét írtam csak mostanság, Gulyásék ’56-os dokumentumfilmjéhez, azt nagyon szerettem. Egyébként a filmzenék fontos állomásai voltak a pályámnak, elgondolkodtattak: hogy miként lehet az, hogy a jelennek egyfajta könnyebben emészthető zenét írok, az utókornak pedig azokat a komolyakat. Öncsalásnak éreztem, amit teszek, amit csak úgy tudtam áthidalni, hogy a filmzenék más irányba terelték a komolyzenei műveimet is. Nem lehetett elviselni, hogy két arcom van.

- Ön Kolozsvárott született, jelenleg is a Kolozsvári Magyar Opera megbízott művészeti vezetője. Szokták erdélyi művésznek titulálni?

- Persze, amivel semmi baj nincs. Más kérdés, hogy harmincegy éve itt élek, integrálódtam, magaménak érzem a Csonka-Magyarország problémáit. De tizenhat éve dolgozom Erdélyben is. Tavaly a tallini turné mellett igen fontos volt, hogy Kolozsvárott is megrendezhettem és vezényelhettem Bartók A kékszakállú herceg vára című művét. Szóval, meg szoktam ezt a jelzőt kapni. Meg mást is. Például, hogy link vagyok. A legviccesebb az egészben – épp a barátaim szóltak –, hogy ezúttal én vagyok a hét linkje. Na jó, nem szó szerint… Épp a Fidelión, az önök portálján ért ez a megtiszteltetés. Egyébként néha valóban link vagyok, elkések helyekről, vagy elfelejtek elmenni. De nem direkt csinálom. Mondjuk úgy, másutt jár az agyam…

- Keresi a nagy gondolatot?

- Úgy valahogy.


Selmeczi György

NÉVJEGY
Selmeczi György Kolozsváron született 1952. március 8-án. Tanulmányait ott kezdte, majd Bukarestben és Budapesten folytatta, utóbb Kadosa Pál tanítványa volt. Párizsban is tanult, többek közt Pierre Bouleztől. A Kolozsvári Magyar Színház karmestereként Románia-szerte hangversenyezett. Magyarországon először az 1976–77-es tanévben tanított a Liszt Ferenc Zeneakadémia Miskolci Tagozatán. A következő két évtized fontosabb állomásai: a budapesti 25. Színház, a Miskolci Nemzeti Színház, a Várszínház, a József Attila Színház és a Szolnoki Szigligeti Színház zeneigazgatója, a Miskolci Új Zenei Műhely alapítója és vezetője, a Mérték Egyesület elnöke, a Vetületek Kortárs Opera Fórum alapítója, illetve a Camerata Transsylvanica Kamarazenekar újraalapítója. Nevéhez fűződik a Budapesti Kamaraopera és az AURIS Operatársulat megalapítása is. Mintegy 50 magyar nagyjátékfilm zeneszerzője. 2000. és 2002. között a Millenáris Park és Kulturális Programiroda művészeti vezetője. 2002 óta a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenei tanszékének vezetője. Jelenleg a Nemzeti Színház zeneigazgatója. Rádió-, televízió- és CD-felvételek, operafilmek, koncertek és előadások karmestereként, zongoraművészként és zeneszerzőként Európa-szerte elismert. Több jelentős díj tulajdonosa: Artisjus-díj a legjobb kortárs zenei előadásért (1987, 1990), a Budapesti Filmszemle díja a legjobb filmzenéért (1983, 1986), Erkel-díj (1999).

Hobbi: főzés, elsősorban a francia konyhaművészet, de most már a baszkot is tanulja
Kedvenc teremtés: a Kölyök névre hallgató puli, aki lelkében kölyök is marad
Kedvenc teremtések: a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős zenés-színész osztálya, akik a keze alatt a Merlinben A varázsfuvolát adták elő