Kelemen, Klementina

Olasz módra

2007.04.30. 00:00

Programkereső

Kereken négyszáz éve, 1607. február 24-én került sor arra az eseményre, amelyet ma a zenetörténet az opera születéseként tart számon: Claudio Monteverdi "L’Orfeo, favola in musica" című opuszának bemutatójára a mantovai udvari színházban.

A milánói Scala nézőtere

Az elsőség dicsősége tehát Veronáé, de a folytatás lehetősége hamar elúszott a lombardiai város számára: a Gonzagák 1627-es eltűnésével, majd három évvel később a német-római zsoldosok pusztításával hosszú időre hanyatlásnak indult Rómeó és Júlia egykori városa. A súlypont először Velencére tevődött át – Monteverdi is ennek a városnak komponálta két későbbi operáját –, de bár az 1792-ben megnyílt, később kétszer leégett és mindannyiszor újraépített La Fenice mindvégig meghatározó színpada maradt az itáliai operajátszásnak, az olasz opera igazi, első számú otthonaként Milánó operaházát, a La Scalát tartják számon a zenerajongók.

A színház helyét és nevét egyaránt a Santa Maria della Scala templomtól örökölte, az építési terveket pedig Mária Terézia személyesen hagyta jóvá. Az épület alig két év alatt elkészült, az akkoriban több mint 3000 férőhelyesre tervezett nézőtér pedig nem a megrendelő arisztokrácia megalomániáját mutatja, hanem a kor emberének az opera iránti nagy és egyre fokozó érdeklődését. Persze az érdeklődés már akkor sem volt pusztán zenei: a La Scala hamarosan az elit kedvelt találkozóhelye lett, és a kor szokásához híven az előtérben kaszinó is üzemelt. A megnyitón, 1778. augusztus 3-án Salieri – tudják, aki NEM mérgezte meg Mozartot, ellenben segítette Beethovent és Lisztet – operája, a L'Europa riconosciuta hangzott el. A 18-19. század fordulóján Paisiello és Cimarosa operái voltak a legjátszottabbak, majd 1812-ben, a La pietra del paragone bemutatójával elkezdődött az ifjú Rossini, egy évtizeddel később pedig Donzetti és Bellini – no és persze a Scala – sikersorozata.

A Scala igazi zeneszerző-szimbólumává azonban az 1813-ban született Verdi vált, akit a zenetörténetben szinte példátlanul szoros – talán csak a nagy német kortárs, Wagner Bayreuth-hoz fűzödő viszonyával mérhető – érzelmi és szakmai kötelék fűzött a Scalához. Itt ismerte meg – miután eltemette fiatal feleségét és két kisgyermekét – Giuseppe Strepponi énekesnőt, akivel végül tizenkét évi együttélés után összeházasodtak, itt érte az első kirobbanó siker a Nabucco 1842-es bemutatójával – s közel negyedszázados haragszomrádot követően ide tért vissza az idős mester a Végzet hatalmának felújításával, az Aida európai bemutatójával, a Requiemmel és a két utolsó remekművel, az Otellóval (1887) és a Falstaffal (1893).

Az Otelló 1887-es bemutatóján még a zenekari árokban, a csellószólamban ült az a muzsikus, aki a századfordulón már a Scala rezidens karmestereként, néhány évvel később pedig a New York-i Metropolitan Opera és New York-i Filharmonikus Zenekar élén a világ egyik első dirigenseként tartottak számon. Arturo Toscanini újradefiniálta a vezető karmester fogalmát és szerepkörét: diktatórikus, ám eredményes módszereivel nemcsak a próbafolyamatok váltak hatékonyabbá, hanem beleszólást követelt az üzemeltetési és marketing-döntésekbe is. A Toscanini-korszakban egymást követték a nagy Puccini-operák bemutatói: Le Villi, Manon Lescaut, Pillangókisasszony, A nyugat lánya. A sort a Turandot 1926-os bemutatója zárta a Milánóba a ’20-as években visszatért Toscanini vezényletével – s ezzel egy újabb nagy korszak zárult le a Scala történetében.

Mindeközben a színház épülete is egyre korszerűbbé vált: 1883-ban bevezették a villanyvilágítást, amely a nagyobb tűzbiztonság mellett sok a száz vizeszsák tárolását is feleslegessé tette. 1907-ben pedig teljes egészében felújították az épületet, az átalakítást követően a nézőtér 2800 férőhelyes lett. A II. világháború légitámadásai a Scalát is megviselték: a súlyosan megrongálódott épületet 1946-ban nyitották meg újból – s a gálakoncerten ki más is vezényelhetett volna, mint a nyolcvan felé járó Toscanini.

A Scala zeneigazgatója azonban ekkor már – 1929 óta – a karizmatikus Victor de Sabata volt, aki egészen 1953-ig vezette a házat. Őt három évig Carlo Maria Giulini követte, majd Guido Cantelli kapta a minden karmester szívét megdobogtató feladatot. A sors különös kegyetlensége, hogy a mindössze 36 éves novarai dirigens egy héttel kinevezését követően Párizsban halálos repülőgép-szerencsétlenséget szenvedett. A következő tizenkét évben zeneigazgató nélkül működött az együttes, 1968 és 1986 között Claudio Abbado, 1986-tól tavalyelőttig pedig Riccardo Muti vezette a Scala zenekarát. A botrányos körülmények között távozó olasz karmester helyét kettős vezetés váltotta fel: Stéphane Lissner összevont ügyvezetői-zeneigazgatói posztja mellett 2006-tól Daniel Barenboim lett az első számú dirigens Milánóban. A 2002 és 2004 között teljesen felújított, a legmodernebb berendezésekkel ellátott Scala így talán ismét régi fényében sütkérezhet.