Cecília

Végletek között

2007.05.10. 00:00

Programkereső

Egyik nap a Máté-passió altszólóját énekli az amszterdami Concertgebow kamarazenekarával, másnap Vénusz jelmezét ölti magára a milánói Scala Wagner-szopránjaként. Amit Németh Judit tehetségével, rugalmas hangjával és stílusismeretével – azaz szisztematikus munkával – elért, kevesen csinálják utána a világon.

Németh Judit

- Természetesen nem a „sportteljesítmény”, a kicsit kivastagított véglet igazán fontos a pályádon, de a holland Passiók után mit is énekelsz legközelebb?

- Régi barátommal, Vashegyi Györggyel Izolda szerelmi halálát, és ami a végletek szempontjából ugyancsak érdekes lehet: Humperdinck meseoperájából Juliska dalát. Ezt sose hittem volna…

- Tessék, megint Wagner! Egyébként Humperdinck tényleg váratlan húzás, habár – mesedarabjai dacára – nagy Wagner-apologétának hallatszik… De bélhúrokon?

- Nem, Gyuri ezúttal a Dohnányi Szimfonikus Zenekart dirigálja április 28-án. Nekem meg lassan elő kellene vennem ezt a Juliska-szerepet…

- Időzzünk még a végleteknél! Külföldön nem emelkednek a szemöldökök, ha a naptáradban barokk altkantáták között keresel helyet Wagner-előadásoknak? Ráadásul szopránként?

- Szó mi szó, időnként furcsállják, máskor meg derülnek rajta, de hát tudod, hogy én még most sem tartom magam született szopránnak. „Zwischenfach” vagyok, köztes hangfaj, így sokféle szerepre alkalmas – másokra pedig nem. Vénusz vagy A Walkür Brünnhildéje hozzám hasonló határeset. Én ennek a többarcúságnak az előnyeit élvezem: a barokk zene frissen tartja a hangot, másfajta érzékenységet és más típusú gyakorlást is igényel.

- Biztos vannak hátrányok is, de jó ideje mintha csak a ritka előny látszana. Két énekesi életed van, all-round oratórium-altként/mezzóként és Wagner-szopránként is sikeresen működsz.

- Élvezem azt is, ha különlegességek találnak meg, mint Fischer Ádámmal Haydn kamaraoperája, A lakatlan sziget vagy épp a Háry Örzse-szerepe. És csak időpont egyeztetés a gátja, hogy ugyanannyi régizenét énekeljek, mint korábban. És igen, a leglassabban indult el, de mára a legbiztatóbb az operai terület, ott esetemben Wagnernek kitüntetett helye van.

- Miért érezhetjük mégis azt, hogy a barokk és a nagyromantika közti száz évet nem stílusbéli cezúraként fogod fel? A pesti Ring walkürlányaként szinte barokkos megoldásaid voltak…

- Tény, hogy két nagy komponista, Wagner és Puccini is telekörmölte a partitúráit. Nemcsak színpadi utalásokkal, hanem – és itt nyilván az a fontosabb – dinamikai és tempójelekkel is. Nem teszek mást, mint próbálom tartani magam a szerző előírásaihoz…

- … persze, szavakban mindenki ezt teszi, aztán tömény fortissimo a végtermék…

- Múltkor Marton Éva hallgatta meg növendékemet, Bakos Nellit, amint Erdát énekelt. Ő is a dinamikák árnyalására mutatott rá, s hogy mennyivel intenzívebb lehet egy piano, mintha állandóan ordítana a Földanya. Tanárom, a néhai Adorján Ilonka néni nemcsak a kottahűséget, hanem a zenei alázatot is megkövetelte, és soha nem fogom elfelejteni egy igen őszinte mondatát. „Magának nincs kimondott Wagner-hangja, de elég nagy hangja van ahhoz, hogy Wagnert énekeljen. Ha így lesz, akkor az erőssége az lehet, hogy hűen visszaadja azt, ami a kottában áll.”

- A romantika nemcsak német repertoárból áll. Amennyire univerzális szólista vagy, hol késnek a további színpadi színek, a nagy olasz, francia vagy orosz operaszerepek?

- Kovács János főzeneigazgatóval idén is leültünk, mire van igénye az Operaháznak, ahol társulati tag vagyok, s mire érek rá. Szívesen alakítottam volna Fenénát a Nabuccóban, vagy énekelném Ebolit a Don Carlosból, de nehéz menet a szerepegyeztetés, rengeteg tényezőt kell figyelembe venni. A Gioconda Lauráját vagy Donizetti címszerepét, a Kegyencnőt is vállalnám, csakhogy egyik sincs műsoron. Annak örülök, hogy Verdi operai igényű Requiemjét két ízben rám bízták, s hogy az Otello Emiliájaként, ha nem is nagy szerepben, de legalább visszatérhetek az olasz színpadra. Francia vagy orosz területen most nincsenek konkrét vágyaim.

- Saint-Saëns sem?

- Ha Delilára gondolsz, ő például nem az én fachhom, mélyebb, dúsabb mezzoszopránra írták. De nincs ezzel baj, másokéit, például Richard Strauss hősnőit már nagyon várom, és a pályám betetőzése lenne Izoldáig eljutni majd.


Németh Judit

- Sokáig mellőztek az Operában, ellenben a pódiumon azonnal meglódult a karriered. Most már nagyon hiányozna a Ház és a műfaj?

- Volt idő, hogy azt hittem, én már „csak” koncerténekes maradok… aztán Wagnernek és Bayreuthnak hála, másképp alakult. Most már kimondottan hiányozna, jóllehet az életemet mindkettő a harmadik elemmel, a győri egyetemi tanítással együtt tölti ki.

- Bachtól indultunk: a passiók dramatikussága elvitathatatlan, mégis fegyelmezett pátosszal szokás előadni őket. Ilyenkor nem bújna elő belőled a gesztusokkal, teljes átlényegüléssel dolgozó operista?

- Bár hőfokuk hasonló, mégis más módon szerkesztett az oratórium és az opera konstrukciója. Passiók esetében csak hangokon, lejátszott kottafejeken, megszólaltatott hangszereken keresztül szemléltethetünk. Igaz, énekeltem már pantomim mellett is, vagy épp az iménti Requiemre koreografált táncdarab szólistájaként. Mégis abban hiszek, hogy az oratóriumirodalom csúcsai színpadkép nélkül is közvetítik az üzenetet – és van abban valami csodálatosan egyszerű és bonyolult, ha csak a hangod marad médiumnak.

- Finom arcjátékot, kis mozdulatot sem bírna el a koncertműfaj?

- Mozgást semmiképp: ha visszanézem magam, még egy-egy önkéntelen és másnak talán fel sem tűnő grimaszt is kigyomlálnék. Ellenben a szemkontaktus a szinte kívülről énekelt oratóriumokban, például a közönség által is várt Erbarme dich-áriában segít nekem és a hallgatóságnak is. Ugyanez a sajátos szuggesztió működik a színpadi Parsifalban is: ha Kundry olyan szemekkel nevet a Megváltó halálán, a néző meg se moccan a dermedt csendben.

- Évekkel ezelőtt, amikor a Rossini-féle Kis ünnepi misére újra felkértek, úgymond „körbeértél” a koncertirodalmon. Kimaradt volna valami?

- Persze. Például Mahlertől a Rückert-dalokat zenekarral még nem énekeltem el, Vivaldi-, Scarlatti-, Händel-szólókantátákkal is szívesen bíbelődnék. De az a kabalám, ha egy kottát megveszek, előbb-utóbb úgyis sorra kerül. (Nem értem, Chauson Két dala meddig cáfol rá erre a megfigyelésre…)

- Mi az, amit nem vállalnál?

- Két sokszor, sokakkal elővezetett művön gondolkozom legalábbis. A Messiás és a c-moll mise mára két véglet nekem, a mély altregiszter és a gyors kolorálás miatt.


Németh Judit

- Milyen az élet odakünn, a világban?

- Nekem nagy újság, hogy nem találkozom rosszindulattal, még Bayreuthban sem. A vendégművész-szerep ezért is jó. Nincs féltékenység, világos, mire jöttél, meddig maradsz, nem terhelnek a társulatok belső feszültségei. Sok helyen, mondjuk legutóbb Lisszabonban a kisebb szerepekre is jó szereposztást gyűjtöttek. Ilyenkor sztárallűrök nélkül folyik a munka.

- A Scalában is egy csokor ibolya mindenki?

- Ó, nem, azért a Scala tudatában van önnön – jogos – fontosságának. De hiába kellemesebb közeg például Toronto, a sokkal nyomasztóbb légkör, a borzasztóan előnytelen szerződések dacára is fontos a Scala – zeneileg és a referenciák miatt ugyanúgy.

- És menyire fontos a menedzser?

- Pótolhatatlanul. Az én ügynököm müncheni, Bayreuthban „kaptam”.

- Ki ellenőrzi a hangod?

- Ma Polgár László a tanárom, bár kevesebbszer jutok el hozzá, mint szeretnék, és Anna Reynolds tanácsait is megfogadom.

- Végezetül: ha a darab – opera, oratórium, bármi – kulcspontján, szólamod legnehezebb pillanatánál gyökeresen mást akar a karmester, mint Te, hogyan győzöd meg?

- Személyfüggő a válasz, és persze helyzete válogatja. Thielemann hírhedt a határozottságáról, ő nem enged a prekoncepcióiból. Viszont előadáson bármi adódhat, és szorult énekesi helyzetben még a tempót is hajlandó feladni… Fischer Ádám becsben tartja és kiszolgálja az énekest; Hans Sotin otthagyni kényszerült a Parsifalt a csökönyös dirigens miatt… Itt is a végletekkel kell együtt élni.

NÉVJEGY

Miskolcon végezte zenei előtanulmányait zongora és ének szakon. 1981-ben felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, ahol 1986-ban művésztanári, majd 1988-ban operaénekesi diplomát kapott. Tanára mindvégig Kurucz Éva professzor volt. 1990 óta mestere Adorján Ilona. Számos lemezfelvétel közül Händel János-passiója 1988-ban az „Év lemeze” lett. A Filharmónia ösztöndíjasa volt négy évig, ennek köszönhetően neves karmesterekkel dolgozott együtt. Énekelt Lamberto Gardelli, Helmut Rilling, Doráti Antal, Nicholas MacGegan, Kobayashi Ken-Ichiro karmesterekkel. Ösztöndíjasa volt a stuttgarti Bach Akadémiának és a Bécsi Akadémiának. 1989-ben a barcelonai Vinas Nemzetközi Énekversenyen Barcelona város különdíját kapta. 1990 óta a Magyar Állami Operaház tagja. 2002 nyarán Bayreuth-ban hatalmas sikert aratott Waltraute szerepében Az istenek alkonyában. 2003-ban ugyanott debütál Ortruddal a Lohengrinben. 1987 óta tanít a Győri Zeneművészeti Főiskolán. Repertoárján a barokk, a klasszikus és a romantikus oratórium, a dal és természetesen az operai mezzoszoprán szerepel.