Erzsébet

"Ez egy teljesen mindennapi családregény..."

2007.05.24. 00:00

Programkereső

Fischer Ádám karmesterrel a Wagner produkciókról beszélgetett Zsoldos Dávid.
7fd669e5-027a-479e-89be-2adaf5b6036e

- Kezdjük a Parsifallal: számított ekkora sikerre?

- Fogalmazzunk úgy, hogy bíztunk benne – én is és a Müpa vezetői is –, különben nem is mertünk volna belevágni. S minden elismerésem az övék, hisz rengeteg munka fekszik egy ilyen produkcióban – a tavalyi siker jelentős része őket illeti.

- Mennyiben más a Müpa és Bayreuth: másképpen kell-e nyúlni Wagnerhez a Rádiózenekar élén, mint a bayreuthi muzsikusokat dirigálva?

- Teljesen más a két terem akusztikája – tehát a tökéletes hangzásélményhez mindenképp más módon kell játszani. Hogy csak a kérdés legegyszerűbb aspektusát említsem: Bayreuthban hangosabban, a Müpában pedig halkabban, mert az utóbbi esetben nincs lefedve a zenekar. Ráadásul minden zenekar más és más. Egy karmester úgy van ezzel, mint az öttusázó a versenylovakkal: vannak ugyan jobb és kevésbé jó lovak, de a feladat az, hogy mindegyikből ki kell tudni hozni a maximumot. A leglényegesebb különbség, hogy Bayreuthban százötven éves hagyománya van a Wagner-operák legapróbb rezdülésének is; az a zenekar már szinte minden elképzelhető megoldással találkozott, és azt ki is dolgozta: a karmester szabadsága inkább csak abban áll, hogy válogathat a már kiforrott lehetőségek közül. A Rádiózenekarnál pont fordított volt a helyzet: még sohasem játszották a művet, először meg kellett ismerkedniük a darabbal, a nyelvvel.

- Ez nagyobb alkotói-előadói szabadságot is jelent egyúttal?

- Inkább azt mondanám, hogy a Rádiózenekarral könnyebb volt érvényesíteni az elképzeléseket, hiszen nem voltak olyan beidegződések, amelyek mélyen bevésődtek volna a muzsikusokba – márpedig néha nagyon nehéz rábeszélni egy zenészt, hogy feladja a számára ismerős és begyakorolt megoldást egy első pillantásra idegennek tűnő alternatíváért. A bayreuthiak javára kell mondanom: a komoly hagyomány ellenére kifejezetten nyitottan állnak az új elképzelésekhez – a karmester számára inkább oly módon jelentenek kihívást, hogy nehéz újat, érvényeset mondani Wagnerről olyanoknak, akik egész életünkben az ő zenéjével foglalkoztak.

- Mitől releváns a 21. század embere számára a Ring? Mitől érvényes és időszerű ez a germán mondavilágból merítő, romantikus zenével megbolondított „Gyűrűk ura”-történet a mai befogadó számára?

- Először is azért, mert – hiába szerepelnek benne istenek és természetfeletti lények – ahogyan a görög mitológia történetei, ez is hihetetlenül emberi. Féltékenység, szeretet, gyűlölet – az istenek, óriások és törpék ember módra viselkednek, s mi magunkra ismerünk bennük. Végül is a történet arról szól, hogy valaki belefog egy építkezésbe és nincsen rá elég pénze... Egy teljesen mindennapi családregény – és attól csodálatos, hogy hiába kerül a mese egy másik dimenzióba, az alapkonfliktusok annyira emberiek maradnak, hogy nem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól. Siegfried és Mime, vagy Alberich és Mime viszonya, gyűlölet és szeretet keveredése bonyolult, kettős és nagyon is földi érzések. Ami a zenét illeti, túlságosan sok hamis sztereotípia tapad Wagnerhez: lassú, monumentális, hangos – ez egyszerűen nem igaz. Wagner olyan kamarazenei hatásokat is komponált, amelyekkel legfeljebb a Schubert-dalokban találkozhatunk. A túlságosan lassú tempók okát pedig leginkább a bayreuthi adottságokhoz való túlságos alkalmazkodásban kell keresni. A hatása viszont felülmúlhatatlan: magam sem tudom, mi az oka, de úgy tapasztalom, hogy Wagner zenéje talán minden más muzsikánál inkább képes magába szippantani, függővé tenni befogadóját. Aki egyszer „wagneriánussá” vált, már aligha szabadul a mester bűvköréből.

- Fischer Ádám wagneriánus?

- Abban az értelemben nem, hogy az igazi wagneriánus számára Bach, Mozart és a többiek csak a periférián léteznek, én viszont ugyanúgy rajongok ezekért a mesterekért. De érzem azt, hogy mi lapul e mögött a szenvedély mögött, s bevallom, néha közel vagyok a végleges elcsábuláshoz.