Katalin

Ring, Ring, Ring - Egy laikus wágneriánus vallomása

2007.06.08. 00:00

Programkereső

Így kondul angolul a harang, vagy csenget a vekker; milyen talányos, hogy magyarul épp ellenkezőleg: ez a szó álomba ringat… Pedig hát valójában németül van, és a "gyűrű"-ről beszélünk most, hiszen zenerajongó számára nem fedhet mást e négy betű, mint négyestés operát, minden idők legnagyobb zenei vállalkozását. Der Ring des Nibelungen – A nibelung gyűrűje, így a pontos cím, csak aztán a köznyelvben Ringgé szelídült.
ef0af258-ea11-4750-987f-a29c5b7ca3c2

Hanem nálam elsőként mégiscsak a ringatáshoz volt köze. Nem mintha valaha is elszunyókáltam volna a hosszú zenedarabon, nem. Kapcsolatunk sokkal mélyebbre nyúlik vissza az időben, minthogy ez megtörténhetett volna, olyan messzire, hogy még fogalmam sem volt Wagnerről és zenéjéről. Nyolc éves lehettem talán, amikor boldog emlékezetű keresztanyám, akinek televíziótlan bérleményében vendégeskedtem néhány napra, egy este, hogy meggyorsítsa álmom jövetelét, a Nibelung-ének mesévé zsugorított változatát kezdte felolvasni. Elátkozott gyűrűről szólt a rege, hadakozó istenekről, dühös óriásokról és kapzsi törpékről, szépséges hableányokról és sárkányvérben fürdő, izmos, ifjú hősről – olyan csudadologról tehát, amely azonnal kikergette az álmot a szememből, ha egyáltalán el akartam volna álmosodni. Így lettem akkor, tudat alatt – egyetlen adekvát zenei hang ismerete nélkül – Wagner-rajongó.

Később aztán mindehhez zenei impulzus is társult, anélkül nem megy. Az eset az előzőnek épp a fordítottja. A Trisztán és Izoldát hallgattam meg lemezről, és alig tudtam többet a librettóból, minthogy a címszereplők végzetesen egymásba szeretnek. Ez elég soványka, és hát nem a Trisztán az egyetlen opera, amelyre ráillik. Nem is nagyon foglalkoztatott volna a történet, hanem a zene… A zene olyan magával sodró erővel hömpölygött a hangfalakból, amelyhez foghatóval korábban nem találkoztam. (Azóta sem. Tegyük hozzá: Furtwängler vezényelt.)

Zene és mítosz, ha külön-külön is, de mindkettő Richard Wagnerre mutatott. Ideje volt, hogy megadjam magam, és félrelökjem a homályos sztereotípiákat, amelyek egészen addig elválasztottak tőle és muzsikájától, nevezetesen, hogy valami bombasztikus, véres vadromantika van itt hangözönbe öntve, és a szerző egyébként is Hitler kedvenc komponistája volt. (Nota bene, Karl May esetében jóval hamarabb megbirkóztam a hasonló fenntartásokkal: a Führer meg a prenáci ideológia emlegetése nem tántorított el a Winnetou olvasásától.) Leghőbb vágyammá lett tehát, hogy megismerkedjem a Ringgel. Először csak hanglemezeket és könyveket tudtam beszerezni – a pesti Operaházban éppen nemigen játszották –, de aztán megadatott az első Walkür, később az egész Tetralógia. Wagner műve pedig időközben kiszorított érdeklődésemből minden olyan XX. századi sagát, amely valamiképpen kapcsolatba hozható a germán-kelta mondakörrel. Sem Tolkien regényciklusa, A Gyűrűk ura, sem a sci-fibe bújtatott filmfolyam, a Csillagok háborúja nem tudott hatalmába keríteni. Nem dicsekvésből mondom, inkább úgy fogalmaznék: ez az én fogyatékosságom. Talán azért alakult így, mert Wagner hatalmas műve nem csak szándékában „összművészet”, hanem valóban az, minden dimenziójában: zenei, irodalmi és szcenikai aspektusában is a titkok kifogyhatatlan tárháza, és ez semmi hasonlóról el nem mondható.

Előny és hátrány is rejlik ebben. A mű több felől képes bennünket megszólítani, ám nem enged azonnal közel magához. Ha valakit elvarázsol valamely Wagner-részlet: a heroikus „Walkürök lovaglása” például vagy a méltóságteljes Tannhäuser-nyitány, illetve, miként engem is, megérinti a germán-kelta mítoszok világa: a Niebelung-ének, az Edda-dalok vagy az Arthur király-mondakör, még korántsem biztos, hogy hajlandó lesz végigülni egy Wagner-darabot az Operaházban. Senkit sem bíztatnék arra, hogy teljesen felkészületlenül váltson jegyet Wagner-zenedrámára. De nem hosszadalmas előtanulmányokra van szükség; az utánajárás, olvasás, zenehallgatás jön úgyis magától, ha valaki ténylegesen el akar mélyedni e sajátos univerzumban. A cselekménnyel és a zenei építkezés alapelveivel azonban jó tisztában lenni.

Különösen manapság, amikor a rendezők nemigen követik a zeneszerzők színpadi utasításait. Bizony, újabban leginkább csak a szöveg és főként a muzsika nyújt eligazítást, mi is történik éppen a színpadon. A világ jelesebb operaházaiban, a miénkben is ma már sokat segít a feliratozás, de például Bayreuthban nem könnyítik meg a beavatatlanok dolgát. A legegyértelműbb útmutatást tehát a muzsika adja. Wagner a vezérmotívumokon keresztül a zenébe kódolta mondandóját, és ezt sem rossz szövegejtés, sem a vetített feliratok hiánya, sem a rendezők olykor felettébb abszurd ötletei nem tudják elvenni a hallgatótól.

A Ring végignézése emberes program. Olyasmi, mint egy családregény elolvasása. Új világot nyit, körbefon, eláraszt. Leköti idegszálainkat, és olyan energiákkal tölt fel, amelyre csak a művészet képes. Manapság, amikor sietve ugrálunk egyik lapról a másikra a világhálón, hogy újabb és újabb információkat szerezzünk, lehetőleg minél inkább képekben és minél kevesebb olvasással, nem árt néha megállni egy kicsit. És elutazni egy hétre Mitológiába.

Wagner nem lett volna vérbeli fantaszta, ha húsz éven át készülő grandiózus művéhez nem tervezett volna mindjárt színházat is. Csak megrögzött álmodozók tudnak igazán nagyszabásút létrehozni. Amikor Wagner a darabot írni kezdte, épp a hatóságok elől menekülő forradalmár, kényszerű hontalan volt, aki ráadásul a hitelezői elől is bujkált, mert nem tudta fizetni a számláit. Gondjait szaporította zaklatott házassága és viharos szerelmi élete. És mégis: mindent megvalósított! 1876-ra megépült a Festspielhaus, amelynek előkép nélküli, egyedülálló akusztikáját, színpadát és zenekari árkát teljes egészében az ő zenedrámáira szabták, és Európa előkelőségei jelenlétében a Ring bemutatásával megkezdődtek a Bayreuthi Ünnepi Játékok. "Nem hittem volna, hogy mindezt véghez viszi!" – mondta állítólag Vilmos császár, az újraegyesült német birodalom ura.

De az álom beteljesedésének pillanata másként hatott a közönségre és másként a szerzőre. Mihalovics Ödön zeneszerző, a magyar Wagner Egylet elnöke meséli: "Felrohantam a színpadra, hogy Wagnernek szerencsekívánataimat tolmácsoljam. A mestert a színpad baloldalán fekvő kis szobában leltem meg. Egy asztalra könyökölve ült, arcát kezébe temette. Szavaimra felemelte a fejét és merev arccal egy ideig rám bámult, majd tompa hangon ezt mondta: ťNem így képzeltem el. Ez valami egész más, mint ahogyan én elgondoltam.Ť"

Wagner először mindennel elégedetlen volt, magával éppúgy, mint műve előadásával. Muzsikájának nagyszerűségében persze nem kételkedett, de jól tudta, hogy a színpadra állítás zenedrámáinak Achilles-sarka. Még Wilhelm Furtwängler, Wagner műveinek talán legnagyobb tolmácsolója is hosszú időre elriadt egy balsikerű ifjúkori élményét követően: "Történt valami, ami kiábrándított – írta már bayreuthi dirigensként. – Apám helyet foglaltatott nekem a müncheni Hoftheaterben ťA nibelung gyűrűjeŤ négy előadására. Franz Fischer, a Wagner-interpretációiról híres karmester vezényelt, és a müncheni opera legjobbjai énekeltek. Az előadás nyilván nem volt sem jobb, sem rosszabb az átlagnál – és mégis, évekre lerombolta bennem azt a hitet és rajongást, amit addig Wagner iránt éreztem. Ízig-vérig ťszínházŤ volt az, amit ott láttam: a legszebb dallamok is olcsónak, banálisnak hatottak attól, ahogy a szereplők a darabot előadták. Hirtelen megértettem Nietzschét és mindazokat, akik valamely okból elutasították Wagnert. Ezt a csalódottságot később még sokszor átéltem. Csak amikor magam is vezényelni kezdtem műveit, értettem meg Wagnert minden dimenziójában, és találtam rá újra arra a kapcsolatra, amely korábban a zenéjéhez fűzött."

Ma bizony nemigen fenyeget a rutin-előadásoknak az a kiüresedettsége, amelyről Furtwängler írt. Wagnerre nem lehet ráunni. Akaratlanul is határtalan távlatokat nyitott. Mert az irodalom, zene és látvány mellett – szeretjük, nem szeretjük – mára itt a negyedik dimenzió: a rendezői színház. A mai színrevitelek elsöprő többsége ugyanis átértelmezés. Láthattunk már walkürt motorbiciklin lovagolni, rockerként, desszantosként és haláltábor fegyőrként. Bayreuth nagy rendezői sem kivételek: Patrice Chéreau elrepítette nézőit az ipari forradalom idejére, Jürgen Flimm víziójában Wotan főisten amerikai vállalkozó lett, afféle Jockey Ewing; Tankred Dorstnál pedig a weimari köztársaságban játszódik Az Istenek alkonya. Ahány színrevitel, annyi parafrázis. S bár némelyik bornírt vagy bugyuta, akad köztük ötletes és elgondolkodtató is. Egy Ring-előadás mindig meglepetés. Ezért is várom türelmetlenül Fischer Ádám karmester és Hartmut Schörghofer rendező-látványtervező közös produkcióját a saját tradícióját épp most megteremtő Budapesti Wagner Napokon.

(2007 június 7.-9. 18:00 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Wagner: A Rajna kincse (zenedráma négy képben, német nyelvű előadás); km.: James Johnson (Wotan), Olaf Bär (Donner), Fekete Attila (Froh), Christian Franz (Loge), Németh Judit (Fricka), Herczenik Anna (Freia), Hanna Schwarz (Erda), Hartmut Welker (Alberich), Herwig Pecoraro (Mime), Jyrki Korhonen (Fafner), Thomas Jesatko (Fasolt), Korondi Anna (Woglinde), Gémes Katalin (Wellgunde), Schöck Atala (Flosshilde), a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara; vez.: Fischer Ádám (műv. vez.)

2007 június 8.-10. 16:00 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Wagner: A Walkür (zenedráma három felvonásban, német nyelvű előadás); km.: Christian Franz (Siegmund), Walter Fink (Hunding), Thomas Konieczny (Wotan), Michaela Schuster (Sieglinde), Linda Watson (Brünnhilde), Németh Judit (Fricka), Wittinger Gertrud (Helmwige), Somogyi Eszter (Gerhilde), Ardó Mária (Ortlinde), Fodor Gabriella (Waltraute), Várhelyi Éva (Siegrune), Bokor Jutta (Rossweise), Bakos Kornélia (Grimgerde), Kovács Annamária (Schwertleite), a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara; vez.: Fischer Ádám (műv. vez.)