Jolán

Színház vagy hangverseny? - I. rész

2007.06.14. 00:00

Programkereső

A június eleji Wagner-ünneppel, amely eleve a tradícióteremtés szándékával indult tavaly, visszavonhatatlanul begyűrűzött (hogy stílszerű legyek) a korszerű operajátszás, a világszínvonal Magyarországra. Jellemző, hogy az áttörés helyszíne nem az Operaház, hanem egy koncertterem. De ezek után nem lehet, és amint a hatalmas siker mutatta nem is nagyon érdemes többé ugyanúgy játszani az erre szakosodott színházakban sem mint eddig.

A tavalyi Parsifalt sajnos nem láthattam, de a visszhangok, a fültanúk elképesztő lelkesedése arra intett: nem hagyható ki az idei Wagner-ünnep. Az előrejelzés igaznak bizonyult, idén is káprázatos előadások születtek. Úgy ültem ott az első két estén, mint a gyerekek a TV előtt, enyhe hipnózisban, csak persze érdemesebb műsort nézve. Hosszú időbe telt, míg teljesen feltisztultam utána. Kár, hogy nem oszthatom meg az olvasókkal annak a felszakadó bravózásnak a hangulatát, amely mindkét előadás végén betöltötte a Bartók-termet.

Amikor Fischer Ádám 2006-ban a Budapesti Wagner-ünnepet létrehozta, még nem volt hivatali köze az Operaházhoz. Felmerül a kérdés, ha akkor már főzeneigazgatója az intézménynek, vajon előadja-e koncertteremben a Parsifalt és a Ringet, vagy inkább a későbbi színpadi megvalósításra koncentrálja erejét. Egy hangversenyteremben "színre" vitt opera ugyanis óhatatlanul kompromisszum. Igaz, a technikai lehetőségek fejlődése révén manapság szinte önálló műfajjá válhat-válhatott a félig szcenírozott operajáték. Igen szélesre nyílt a pálya a hangverseny- és a színházszerű előadások között, néha alaposan el is mosódnak a különbségek.

Biztos vagyok benne, hogy a kritikákban sokkal több szó esik majd a rendezésről, a látványról, annak értelmezéseiről, mint a zenei megvalósításról. Pedig ez néven nevezetten nem színház, hanem "félig-szcenírozott" előadás, ahol inkább a zenélésé, az éneklésé a főszerep, és elvileg nem várhatunk teljes értékű színházi produkciót. A rendezésnek, a látványtervezésnek a deklaráció szerint nem kell túllépnie valamiféle egyszerű hangulat-kompatibilis illusztráláson, vagy inkább dekoráción, hiszen a körülmények nem is tesznek mást lehetővé. Igen ám, de a rókafogta csuka ez! A Bartók-terem technikai lehetőségei nem igazán színháziak, nincs zsinórpadlás, hátsószínpad, takarás stb., mégis illúziót keltő módon megteremthető a színházi esemény, ennek válik részesévé a néző, akárhogy is nevezzük.

Ami a Bartók-teremben történt, az a kellemes hipnózis hatása alatt tökéletes élmények tűnt, a háttér, a rendezés nem csökkentette a bódulat erejét, mindkét este után átöblítve, intenzív művészi benyomással, kevésbé szemérmesen fogalmazva: katarzissal telve állhattunk fel a székből.

A beszámolók végére szokták hagyni, hogy a zenekarról és a karmesterről említést tegyenek, most előre veszem: tudjuk, hogy az egész Wagner-ünnep motorja Fischer Ádám. De, hogy művészi értelemben is mennyire az, csak akkor derül ki, ha az ember végignézi az előadásokat. Ahogyan estéről estére, óráról órára fáradhatatlanul sugározza maga köré a zenei energiát pusztán a mozdulatok erejével, az páratlan és ámulatba ejtő. Nincs egyetlen lyuk sem ebben az energiaáramlásban, nincs pillanatnyi tempó-megingás, fáradás. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara számára szokatlan feladat volt egy ilyen terjedelmű és technikai igényű zenei anyag eljátszása. S ha voltak is nagyon apró és tényleg jelentéktelen hibái a zenekarnak, nem számít. A hipnotikus állapot létrehozása az ő együttes érdemük. Ha éveken át, hosszabb próbaperiódusokkal, nyugodtabb körülmények között fogják kísérni a budapesti Wagner-ünnepet, akkor visszatérhetünk majd a zenei események finomcsiszolási kérdéseire. Addig csak a legnagyobb bravó-kiáltás illeti őket.

A révület okozója természetesen és mindenek előtt a zene. Wagner, éppúgy mint kortársai legjobbjai, Chopin vagy Liszt zenei hatáselemként használták a technikai nehézségeket.

Talán a Ringben érvényesül leginkább, hogy a főbb szerepek eléneklésének földi halandó által felfoghatatlan fizikai és szellemi teljesítménye, kiváltképp jó minőségben, csak keveseknek
adatik meg a világon. Akinek mégis, az eleve számíthat a "félisteni" státuszra a közönség részéről. A nézőt-hallgatót óhatatlanul befolyásolja mindez, ha el kell hinnie Wotan vagy társai emberfeletti mivoltát. S ha olyan minőségű éneklést hall, mint a Wagner-ünnepen Budapesten, akkor habozás nélkül el is hiszi.

Ebben a Rajna kincsében Wotant neomagyar ingatlanfejlesztőnek érezhetjük, aki nagyot álmodik, majd nem fizet, s a lassan beforduló toronydaru vetített képe csak aláhúzta ezt az értelmezést. Amikor szorul a hurok, kétségbeesetten hívogatja az értelmiségit, az éceszgébert, Logét. Nélküle tehetetlen fajankó. Az első este Wotanja James Johnson kitűnő énekes, nem esett csapdába, jóval többet nyújtott ennél az értelmezésnél. Mindenesetre az akarnok nagyúr figurája jobban illett hozzá, mint a méltóságteljes istené.

Loge persze jócskán riszálja magát, amikor végre megérkezik, de ez póz, hiszen végig ő mozgatja a szálakat. Christian Franz volt a tavalyi Parsifal címszereplője. Most már értem miért várták ennyire vissza Budapestre, akik hallották, tudták mit kapnak tőle. Azt hiszem, egyik legerőteljesebb élményem volt ez, amit valaha énekestől színpadon hallottam. Feltehetően a rendező és Christian Franz közös érdeme, hogy ennyire hangsúlyos figurává vált Loge. Felsejlett benne az európai művészet egyik toposza, a Mefisztó - Lucifer karakter. Loge a „fényhozó”. Izgalmas ötlet. És Christian Franz a következő estén egészen mást tudott elénk állítani, Siegmundként már nem a csavaros eszű háttérfigura, hanem elesett ember volt. De egyben gyöngéd, érzelmekkel elárasztott alak is, aki, ha úgy fordul, képes hőssé emelkedni. Ez együttérzést, igazi érzelmi reakciót vált ki a nézőből, mégpedig Christian Franz jóvoltából igen intenzívet. Az adottság áldása és a profizmus csúcsa egyszerre, ahogy Christian Franz tökéletes hangi diszpozícióban tudott maradni, végig bírta erővel és kifejezőkészséggel. Azt mondják, nem volt ez másképp szombaton és vasárnap sem.

A walkürre Wotan portréja finomodik, már meggyötört lélek, voltaképp "hivatala" rabja. És megint csak Loge az, aki tűz formájában segítségére siet, szolgál (titokban győz, nyíltan veszít.) A walkür Wotanja Thomas Konieczny volt, aki számomra sokkal emberibb, tépelődőbb, kevésbé akarnok személyiséget jelenítet meg, mint James Johnson. Brünnhilde alakítója, Linda Watson, igazi nagyágyú, Wagner-sztár. Ahogyan első megszólalásakor a takarásból besüvít a "Hoj-to-jo", majd leesünk a székről, egyszeriben úgy érezzük, minden addigi énekes-teljesítmény elhalványul. Linda Watson később szerencsére nem erőművészettel folytatta, hanem finom, érzékeny és inkább energiában, mint hangerőben intenzív énekléssel. Tudatosság, kontrolláltság és az erő Brünnhildéje ő. Nagy művész, s hangjának leheletnyit éles színe nem csökkenti énekesi érdemeit. Michaela Schusternél egyszerűen nem kívánhatunk jobb Sieglindét, talán a legegyenletesebb teljesítmény az övé volt a Wagner-ünnepen. Finom ötlet: cipőjét levetve énekelt. Otthon van ezen a színpadon. Előadásában főszerep ez is, maradéktalanul társa volt a fantasztikus Christian Franznak.

Hundingot a világhírű Wagner-basszus, Walter Fink énekelte, s ha meg sem mozdul (nem is nagyon kellett megtennie), akkor is övé az egyik legemlékezetesebb megjelenés, és persze hang az egész produkcióban. Hihetetlen, borzongást keltő basszus. Hundingja óhatatlanul nagyszabású figurává válik, nagyobb kaliber, mintha csak egyszerű faragatlan gazember lenne.

Hartmut Welker, mint Alberich a legrémületesebb alak, hangszíne, arckifejezése a totálisan kegyetlen lényt jeleníti meg, olyan, mint az érzelem nélkül gyilkoló krokodil. Ez a jeges reménytelenség mégis emberi tragédiát takar, a végtelen, az igazi magány rettenete sugárzik mögüle. Nagy alakítás volt.

Erda orákulum volta mindenekelőtt a zenei anyagban, ebben a megunhatatlanul szép szakaszban válik kézzelfoghatóvá. Lehet, hogy képzelődöm, de mintha Mozart Komturjának zenei világa integetne a homályból. Akinek ilyen zene rajzolja meg a mibenlétét, és akit ilyen énekes személyesíti meg, ilyen hanggal, mint Hanna Schwarz annak mindent elhiszünk. Még Wotan sem tud ellenállni, hallgat a szavára. Ezután a jelenés után jövő június kitart a borzongás.

347c4bdc-7978-4d83-810b-0282463be521

Természetesen nem szabad gondolni sem arra, hogy hazai énekesekből kell kiállítani egy ilyen produkciót. Bayreuth is sokszorosan nagyobb merítésből dolgozik, mint a hazai kínálat, és természetes ez a világ más nagy színpadain is. Az a fontos, hogy az előadásban részt vevő hazai énekesek állták a sarat, nem is akárhogy. Németh Judittól persze nem volt meglepő, hogy nagyszerűen énekelt, semmivel sem marad el a többi sztár mögött. Fricka méltóságteljes, komoly nő az ő megformálásában, igen feltehetően ilyen egy istennő. Én kicsit többet elviseltem volna az igazi nőből is, a féltékeny feleség-sárkányból (ezúttal átvitt értelemben), talán hatásosabb lett volna úgy. De ez nyilván alkati kérdés.

A rajnai sellők szintén csak a legnagyobb dicsérettel illethetők. Van néhány röpke hang amelyben önállóan is felvillan Flosshilde hangja, Schöck Atalát hallva nagyon bánhatjuk, hogy Wagner nem írt számára egy egész felvonást.

A Rajna kincsében Freia akkor is kulcsszereplő, ha nem őt írják elsőre a színlapon, hiszen (első közelítésben) körülötte forog a történet. Herczenik Annának színpadi sugárzása "jelenléte" van, s ez igen jót tesz ennek a szerepnek. Döbbenten hallgattam mekkora hanganyaggal bír. Aki Zerlinaként rögzített magában róla képet, ámulhat. De azt hiszem nem veszélytelen számára ez a fajta éneklés, mert – igaz csak hajszálnyit – forszírozottnak hat, s mint a túlpörgetett processzor, nagyobb teljesítményt nyújt, de hamarabb tönkremehet.

Mácsai János a rendezésről, a díszletekről, a koreográfiáról, a vetítésről, tehát a "színpad"-ról is beszámol írásában, amelynek részleteit - egyben a kritika folytatását - holnaptól olvashatják honlapunkon.

(2007. június 7., 9. 18:00 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Wagner: A Rajna kincse (zenedráma négy képben, német nyelvű előadás); km.: James Johnson (Wotan), Olaf Bär (Donner), Fekete Attila (Froh), Christian Franz (Loge), Németh Judit (Fricka), Herczenik Anna (Freia), Hanna Schwarz (Erda), Hartmut Welker (Alberich), Herwig Pecoraro (Mime), Jyrki Korhonen (Fafner), Thomas Jesatko (Fasolt), Korondi Anna (Woglinde), Gémes Katalin (Wellgunde), Schöck Atala (Flosshilde), a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara; vez.: Fischer Ádám (műv. vez.)

2007. június 8., 10. 16:00 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Wagner: A Walkür (zenedráma három felvonásban, német nyelvű előadás); km.: Christian Franz (Siegmund), Walter Fink (Hunding), Thomas Konieczny (Wotan), Michaela Schuster (Sieglinde), Linda Watson (Brünnhilde), Németh Judit (Fricka), Wittinger Gertrud (Helmwige), Somogyi Eszter (Gerhilde), Ardó Mária (Ortlinde), Fodor Gabriella (Waltraute), Várhelyi Éva (Siegrune), Bokor Jutta (Rossweise), Bakos Kornélia (Grimgerde), Kovács Annamária (Schwertleite), a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara; vez.: Fischer Ádám (műv. vez.)