Jenő

Színház vagy hangverseny? - II. rész

2007.06.15. 00:00

Programkereső

"A június eleji Wagner-ünneppel, amely eleve a tradícióteremtés szándékával indult tavaly, visszavonhatatlanul begyűrűzött (hogy stílszerű legyek) a korszerű operajátszás, a világszínvonal Magyarországra." - írja Mácsai János a Wagner-napokról készült kritikájában, amelynek folytatását az alábbiakban olvashatják.

Térjünk hát rá a rendezésre, díszletezésre, koreográfiára, vetítésre, tehát a "színpad"-ra. A rendező, Hartmut Schörghofer azt nyilatkozta: "teljes értékű, tökéletes estéket tervezünk". Ő mondta, hát induljunk ki ebből. Ha a "félig-hipnotikus" állapotba került néző szemszögéből közelítem meg: sikerült!

Kissé józanodva, utólag emésztgetve az élményt, mégiscsak jónéhány végiggondolni való akad. Mindenek előtt az a kérdés, hogy ennek az előadásnak célja volt-e a félig-szcenírozott operajátékkal mint műfajjal önálló műalkotás létrehozása, vagy inkább annak a keresése volt a feladat, hogy miként lehet a legillúziótkeltőbben színházat varázsolni a koncertterembe. A rendező nyilatkozata szerint: "nem koncertelőadásra készülünk, de nem beszélhetünk hagyományos operamegjelenítésről sem – ezt a színpad mérete nem teszi lehetővé. … A koncertelőadás és a hagyományos közötti formát ki kell találnunk."

Ebből és persze a történtekből arra merek következtetni, hogy munkája voltaképpen első pillanattól mégiscsak színháznak tekinthető: a táncosok, a Rajnában lebegő élő-holt női arcok a kivetítőn, az óriásokat jelképező bábok és megannyi elem színházként hatnak. Az előadás óriási érdeme, de egyben csapdája is, hogy hamar elfelejtjük: koncertteremben vagyunk. S ha elfelejtjük, bizony a látványra, a rendezésre fókuszál a rendezői színházzal edzett/elrontott figyelmünk, oda a korábban tudomásul vett félmegoldás iránti türelem.

Tehát színház volt-e, s ha igen, annak milyen volt? Ha pedig nem, akkor mi volt ez a sok járulékos elem? Láthatóan jóval többre törekedett a vizuális koncepció, mint puszta dekorációt nyújtani. Akkor viszont mit akart megmutatni a darabból?

Mindenesetre ez a "fél-szcenírozott előadás" oly látványerővel hatott, hogy egyáltalán nem hiányzott a terem színház mivolta, hiszen a Bartók-terem átalakított pódiuma is bőven annak volt tekinthető. A középre helyezett és áttetsző rézsút fallal megemelt pódium egyszerű és természetes módon hozott létre játékteret. Nemcsak hegyet vagy folyót, eget vagy földet jelképezett a szükségletek szerint, hanem a rézsút fal belső világításával, vagy inkább fénylésével és változó színeivel atmoszférát is teremtett. Az emelvény fölé-mögé állított üveglap-sor különös varázsfalként működött. Betöltötte a díszlet funkcióját, sőt jóval többet is tudott, mint egy statikus díszletelem. A varázsfal egyrészt mattüvegként működött, melyre hátulról álló- vagy mozgóképet lehetett vetíteni. Gyakran árnyjáték zajlott mögötte, de szolgált ajtóként is, amikor egyik szegmense megnyílt. A nagy varázslat azonban egy technikai truvájnak volt köszönhető: a tejüveg, vagy egy-egy része hirtelen átlátszóvá változott, s bepillantást engedett "3D"-ben mindabba ami mögötte zajlik. (Az üveglapok voltaképp hatalmas LCD panelek, elvileg hasonlatosak a monitorainkhoz, amelyek egyetlen gombnyomásra megváltoztatják fényáteresztő képességüket, s "vászonból" átlátszó üveggé válnak.) A rendezés, a látványtervezés végtelenül széles lehetőséget kapott a kezébe e technika jóvoltából, íme az igazi összművészeti alkotás megteremtésének lehetősége.

a1f0f65e-942a-401d-971d-567033a697d8

A fenti kérdésekre azt a választ találom, hogy a MÜPA Ring-előadásának létrehozói változó sikerrel éltek a lehetőségeikkel. A video-komputer-LCD-panel, a projektor, a vetítés még csak díszlet. A rendezés viszont jóval kevesebbet jelentett, mint a rendezői operajátszás világában várhatnánk. Valószínűleg szándékos visszafogottsággal bánt a szereplőkkel, inkább háttérfigurákat vont be, táncosokat, akik az énekesek afféle megkettőződései lehettek. A rendezés érdeme, hogy a koncertruhában éneklő szereplők egy-egy gesztusa valódi színpadi kontaktust tudott teremteni, rendkívüli visszafogottság és eszköztelenség mellett is.

Schörghofer szerepeltetett távol-keleti harcosra emlékeztető báb-fejeket az óriások megtesetesítőjeként, gondolom a multikulturalitás jelzésének szándékával. A walkürben megjelentek a lófej-bábok, a halott madarak. Nagyon sokat jelen voltak a táncosok. A kiegészítő-szereplők mozgatása azonban nemigen lépett túl a dekoráció igényén. Akár azt is mondhatom: voltaképpen nem hiányzott volna, ha nincsenek ott, ha nem vonulnak, tekeregnek, gomolyognak, vonaglanak a háttérben, akár árnyként, akár az üvegfal előtti térben jelentek meg. Sőt, mintha kissé erőltetett funkciókeresés zajlott volna, mire is lehet használni a táncosokat, ha már ott vannak. Az álomszerűvé lassított, stilizált táncmozgás sem hatott számomra többnek dekorációnál. A koreográfia szép volt és igényes, de szerintem önmagáért való.

A rendezést, illetve ami szinte egy volt azzal ezeken az estéken, a látványt akkor éreztem igazán jónak, akkor érintett meg az összművészeti alkotás ereje, amikor önálló képzőművészeti alkotásként tudott funkcionálni. Például, ahogyan a rézsűlap fénye a nézők arcára vetült, ezüstös-hidegen (Rajna), vagy vörös-izzón (tűzvarázs). Önálló képzőművészeti gesztusnak kell értékelnünk a leszálló paplanernyős által rögzített hosszú, majd végtelenedő snittet is, amely – mily meglepő – Brünnhilde égből való letaszíttatásának jelképe. Amikor azonban a landolás helye, a hangyaperspektívából szemlélt füves rét képe úgy maradt, és hosszú időre háttéré vált, akkor az ábrázolás elszakadt a puszta (és nem túl meggyőző hatású) az illusztrálástól, és joggal volt tekinthető az összművészet adekvát részének. De ugyanez vonatkozik a kicsit didaktikus utalásokra is. Soknak tűnt a MÜPA előtti építkezés toronydaruja, mint a Walhalla PPP nagyberuházás egyik eszköze, vagy az óriások gyilkossági jeleneténél a fröccsenő vér, a tűzvarázs alkalmával megjelenő randomgenerált lángnyelvecskék stb. Erre nekem bőven elég lett volna az a néhány pillanat, ahogyan a füves rét a lerombolt Drezdává változott, és a háttér egét lassan vörösre színezte valamilyen rejtélyes lidércfény.

A két este vizuálisan leghatásosabb pillanatának azt éreztem, amikor a láthatatlanná tévő ködsisak hatására hirtelen átlátszóvá vált a mattüveg-fal. Talán logikailag lenne fogás ezen az ötleten, de nagyon erősen hatott.

Meg kell jegyeznem, hogy lenyűgöző hibátlansággal működött a technika. A felirat-vetítés nagyszerű volt, igencsak dicséretre méltó, hogy németül is megjelent a szöveg. Azt viszont nem értem, hogy miért nem a pontos nyersfordítást közöltek. Minden tiszteletem Blum Tamásé, aki kiváló, énekelhető fordítást készített, de nagyon sokszor kényszerűségből nem szöveghű, és Wagner sokatmondó szójátékai, vagy nyelvi leleményei nemigen érvényesülnek benne.

Összefoglalva: a "tökéletes értékű este" a rendezés szempontjából némi hiányérzetet hagyott bennem, nem épített koherens értelmezési rendszert, és rengeteg eldöntetlenséggel terhelt meg. A rendező a szereplők állandó jelenlétét biztosítandó otthagyott az énekesek számára a pódium előterében néhány széket: azért nehogy elfelejtsük, akárhogyan is, de ez egy koncertszerű előadás. Azt hiszem ez a gesztus egyben menekülési útvonalat is jelentett számára a gondolati csapdákból. Persze el tudom képzelni, hogy lehet tökéletes értékű estét létrehozni koherens értelmezési rendszer nélkül is, a rendezőnek joga van a szabad asszociációkra, akár a csapongásra. De akkor annak legalább olyan egységes stílusúnak, hangulatúnak, művészileg vitathatatlannak és hipnotikus hatásúnak kellene lennie, mint Wagner zenéje. Ezt hívhatnánk konzseniálisnak.

De végül is nem telepedett rá az előadásra ez a rendezés, ami nagy érdem. Csak sajnálom, hogy sokszor elment a lehetőségei mellett. Nehéz út ez, újak az eszközök, szinte végtelenek a lehetőségek. Talán eljő majd egyszer a projektorok rendíthetetlen hőse, egy Video-Siegfried, aki egérrel a kezében varázsolja LCD panelre Wagner igazi álmát. Mindenesetre azt hiszem, sokadmagammal alig várom jövő évi folytatást.

(2007. június 7., 9. 18:00 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Wagner: A Rajna kincse (zenedráma négy képben, német nyelvű előadás); km.: James Johnson (Wotan), Olaf Bär (Donner), Fekete Attila (Froh), Christian Franz (Loge), Németh Judit (Fricka), Herczenik Anna (Freia), Hanna Schwarz (Erda), Hartmut Welker (Alberich), Herwig Pecoraro (Mime), Jyrki Korhonen (Fafner), Thomas Jesatko (Fasolt), Korondi Anna (Woglinde), Gémes Katalin (Wellgunde), Schöck Atala (Flosshilde), a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara; vez.: Fischer Ádám (műv. vez.)

2007. június 8., 10. 16:00 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Wagner: A Walkür (zenedráma három felvonásban, német nyelvű előadás); km.: Christian Franz (Siegmund), Walter Fink (Hunding), Thomas Konieczny (Wotan), Michaela Schuster (Sieglinde), Linda Watson (Brünnhilde), Németh Judit (Fricka), Wittinger Gertrud (Helmwige), Somogyi Eszter (Gerhilde), Ardó Mária (Ortlinde), Fodor Gabriella (Waltraute), Várhelyi Éva (Siegrune), Bokor Jutta (Rossweise), Bakos Kornélia (Grimgerde), Kovács Annamária (Schwertleite), a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara; vez.: Fischer Ádám (műv. vez.)