Olivér

A király meztelen II. - "Szeretném, ha példámat követnék"

2007.06.21. 00:00

Programkereső

Negyvenéves, világszínvonalú, hallatlanul sikeres operaénekesi pályafutással a háta mögött (és persze még mindig énekel) Marton Éva visszatért egykori iskolájába, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre.

Marton Éva

Ő a magánének tanszékvezető tanára – Batta András rektor erőteljes invitálására – a 2005/2006-os tanév óta. Teendői közé tartozott a Bolognai szisztéma átültetése, ezen kívül vezeti a tanszéket, tantervet ír a felvételi vizsgától a diplomáig, felvételiztet, és szívvel-lélekkel tanít. Tanítványai közül a legjobbakkal most az Opera mindenkinek sorozat újabb előadására készülnek a Művészetek Palotájába. Ránki György Pomádé király új ruhája a mű, amit előadnak. A produkcióban Kovalik Balázsban és Oberfrank Péterben hozzá hasonlóan lelkes tanártársakra lelt.

- A diákjaimat nagyon szeretem, és ők ezt tudják – vág a közepébe Marton Éva, miközben egy kis kitérőt teszünk, tudniillik a Zeneakadémia megkapóan szép tanácstermében ülünk, ahol Kroó tanár úr emléke is felidéződik meg az idő, amikor a művésznő diplomázott. – De ez a szeretet sem engedi meg, hogy ne mondjam meg nekik az igazat. Tegnap például negyvenöt gyereket előfelvételiztettem, akadtak ígéretesek, és olyan is, akit jobb volt szembesíteni a ténnyel: nincs hangja, nem lesz belőle énekes. Amúgy pozitív tanár vagyok: az izgat, mit tudok átadni, s hol a határa a diák képességeinek.

- Ha azt mondaná nekik, ugorjanak a kútba…

- Sose kérnék ilyet. Sokat dolgozom velük, ismerem a képességeiket. Heti két nap tanítok, mindenkinek egész órát adok, nem negyvenöt percet, és csak a diákra figyelek. Aki hármast kap, az magára vessen, de aki tehetséges, annak ösztöndíjat szerzek.

- Nem számít, hogy csak lassan érik be a gyümölcs?

- Ez nem feltétlenül van így. Már hat olyan hallgatóm van, aki bontogatja a szárnyait, színpadon énekel, van olyan is, aki a Müpában már Kocsis karmester úr kezei alatt működhet… Jól kell választani az elején, ez a lényeg. A felvételin négy napig együtt tartjuk a "döntőig eljutott" gyerekeket – ez az én találmányom –, és kollégáimmal együtt figyeljük őket: nem akarom a sorsukat egy napi, egyetlen produkció alapján eldönteni.

- Pedig a vége mégiscsak az. Ki kell menni a színpadra, és ott, akkor, egyszer lehet elénekelni a művet.

- Igen, de addigra kész a mű, az ember. Ezért is olyan fontos a tanulás során, hogy olyan feladatokkal, olyan helyszínen próbálhassák ki magukat a gyerekek, mint amilyenről ez az Opera mindenkinek sorozat is szól. A Művészetek Palotájában, közönség előtt fellépni a kezdőknek nagyon nagy lehetőség.

- Két nézet ismert, az egyik szerint tanítani csak úgy lehet, hogy az ember maga is magas fokon ismeri azt, amiről beszél, a másik szerint "nem kell szakácsnak lenni ahhoz, hogy meg tudjunk ítélni egy rántottát".

- Én az előbbiben hiszek. Tudom, hol vannak a buktatók, mit lehet megoldani, ráadásul meg is tudom mutatni. Na jó, bár mélyült a hangom, a basszust azért nem igazán, szoktunk is ezen nevetgélni a tanítványaimmal… Engem rettentően érdekel a tanítás. És fantasztikus, hogy az egyetemen az értekezleteken olyanokkal ülök együtt, akik régi osztálytársaim voltak. Bezárult a kör, ez az igazi Alma Mater.

- Tanított valahol korábban?

- Igen, mesterkurzusokat adtam Tajvanon, Japánban, Dél-Amerikában, de azok csak öt naposak voltak, s nagyon mások. Egyáltalán, az életem nagyon más volt. Mára egyedüli farkasból, elérhetetlen dívából közösségi ember lettem. Új hivatásra leltem, és teljes erőmmel dolgozom a tanítványokért. Még a mottóm is megváltozott. Korábban Tosca kezdő szavai jelentették életem credóját: "Vissi d’arte, vissi d’amore… Tisztán éltem, hívem szerettem." Ma II. János Pál pápa egyik utolsó mondása a legfontosabb: "Segui me... Kövessetek."

(2007. július 5. 19:00 Művészetek Palotája - Fesztivál Színház (Budapest); Túl az Óperencián…;- az egykori zeneakadémista Kálmán Imre a mai zeneakadémisták előadásában)