Előd

A fűtőmű diadala - II. rész

2007.07.10. 00:00

Programkereső

A Miskolci Operafesztivál egyik sajátossága, hogy az előadók gyakran választanak extrém helyszíneket, gyakran viszik ki az utcára, vagy a közterekre az előadásokat: így történt ez az idén is.

Nem lehet elégszer elmondani, milyen fontos ez a fesztivál Miskolc városának, hogy mennyit ad a városnak ez a két hét: a melegben, este egyre többen jöttek ki a főutcára, az ingyenes koncertekre, a felújított térre a Földes Gimnázium elé, vagy a Szinva partra.

Németh Pál és a Savaria Barokk Zenekar a Barlangfürdőben mutatta be Lully A karneváljának néhány jelenetét. Nagyon sok múlik a helyszínválasztáson. Kovalik Balázs tehetségét az is jól mutatja, hogy mindig tudja, hova lehet, hova érdemes exportálni egy művet; biztos vagyok benne, hogy soha nem ment volna együttesével a Barlangfürdőbe, bármilyen csábítónak is látszik ez a tér, bármilyen kellemes, hogy akár úszkálva is lehet szemlélni, hallgatni Lullyt: hogy hasonló helyeken mutattak be darabokat XIV. Lajos idejében. A Napkirály kedvelte az olasz zenéjét: A király táncol című filmnek – melynek főhőse Lully – javarészt A karnevál a kísérőzenéje. Ebből a helyenként perverz, helyenként indulatos és mulatságos zenéből sajnos csak nagyon keveset lehetett hallani. A Barlangfürdő, bármilyen szép is, nem alkalmas zenés darabok bemutatásra.

A fürdő taván van egy fából ácsolt napozó, itt helyezkedett el a zenekar és itt állították fel az átöltözéshez szükséges fehér, kék csíkos sátrakat. A tó partján foglaltak helyett a nézők. Tulajdonképpen már az első próbán ki kellett volna, hogy derüljön, nem lehet hallani semmit, illetve ha kihangosítják az előadást, akkor elvész a hang, recseg a hangszóró, élvezhetetlen a minőség. Aki ott volt William Christie-ék Rameau Lovagok előadásán láthatta, hogy hogyan lehet – szó szerint – életet vinni ezekbe a XVIII. századi művekbe, hogy hogyan lehet ezeket úgy előadni, hogy végső tanulságként az maradjon: nagyon jó élni. A világban, a világgal semmi baj. Minden a helyén van, mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt.

Tóth János rendezése ehhez a szabad és könnyed Christie-féle fél-szcenikus verzióhoz hasonlóan A karnevál fékevesztett oldalát akarta bemutatni, azt a tomboló életkedvet, ami a darabból árad, és nem az ő hibája, hogy az előadás számos ponton megakadt, hogy nem grand guignol, hanem sületlenségek sora lett A karneválból. Ugyanis ahhoz, hogy ez a „minden a helyén van” érzés kapja el a nézőt, nagyon sokat kell gyakorolni. Minden epizódot pontosan ki kell találni. Tóth jobb helyszínt érdemlő rendezése azért sem sikerült, mert a jelenetek az összevarrásoknál szakadoztak, különösen, amikor színre lépett a legolcsóbb, legkoszosabb vásárokat idéző, kikiáltóként óbégató Jekl László, hogy bejelentse, mit is fogunk látni a következő színben.

Indiszponáltnak tűnt Megyesi Zoltán is, akit az egyik legjobb régi zenés énekesnek gondolok, és Gonzalez Mónika is. Mégis. Mégis a darab második felvonása közben megéreztem, milyen is lehetett az a régi Versailles, amikor még nem díszlet volt, hanem harmincezer ember otthona, amikor a Napkirály úgy rendelkezett, hogy nem ő látogatja a főrangúakat, hanem azoknak kell nála vizitálni - hogy milyen lehetett Lully idején az élet. Hogy semmivel sem rosszabb, semmivel sem kötöttebb. Csak más. Tóth János jó úton jár.

Káel Csabáról ez nem mondható el. A Bánk Bán film rendezőjeként elhíresült Káel (Purcell) Dido és Aeneas rendezése már majdnem elhitette velem, hogy van benne egy csöppnyi talentum, de miskolci rendezései bebizonyították, mindez csak röpke illúzió volt. Többféleképpen lehet egy operát feldolgozni, átírni, megjeleníteni: lehet az eredeti előadás szellemében, kosztümökben, de lehet a modern korba is tenni, korszerűsíteni, korunkra tett utalásokkal megbolondítani. De nem lehet, semmiféleképpen sem lehet, meghamisítani, a történetet átírni, a darab szellemét semmibe venni. Márpedig Káel Csaba ezt tette. Peter Sellars legvadabb rendezései sem távolítják el a műveket azok valódi értelmétől, Mozart darabjai éppen azért érdekesek, mert hűen mutatják meg, Mozart mit gondolt az emberről, nőről és férfiról, soha nem tesz olyat - ezt még annak is be kell látni, aki nem szereti a német rendezői színházat - ami nem egyeztethető össze a darab lelki alkatával.

Káel nem értette meg sem Charpentier Actéonját, sem Rameu Pygmalionját. Mintha nem is gondolkozott volna el azon, hogy ezek a darabok mitológiai jelenetek, hogy közismertek. Actéon meglesi a fürdőző Dianát, aki mérgében szarvassá változtatja, és a vadászebeivel széttépeti az ifjút. A Pygmalion még bejártottabb mű, köszönhetően XX. századi verzióinak: a szobrász beleszeret az általa alakítgatott kőszoborba, ami ezen tüzes érzelem következményeképpen életre kel. Káel Csaba rendezésében az Actéon egy képaukción játszódik, s így elvész a darabból a meglesés mozzanata, ahogy az is, hogy Diana és társnői rajtakapják Actéont. Actéon arrébb tol egy széket, és erre figyelnek föl Dianáék. Mivel szövegkönyvet nem kaptak a nézők, nem tudták követni mit énekel az egyik legjobb régi zenés énekes Jean-Paul Fouchécourt - aki minden eddig felsorolt nagy karmesterrel dolgozott már együtt – de ha követték volna: megdöbbennek.

Jean-Paul Fouchécourt az egyik legjobb Rameau énekes, de mintha olykor a saját feje után ment volna, mintha meg is akasztotta volna a zenei folyamatot, és ezt is, mint minden hibát a zenei szövetben, Káel Csabának tudtam be. Nem róható fel az sem, Vashegyi Györgynek illetve a Purcell Kórusnak és az Orfeo Kamarazenekarnak, hogy majdnem megállt az előadás néhány másodpercre, és zavarban voltak a zenészek. Jean-Paul Fouchécourt láthatóan nem tudott mit kezdeni Káel utasításival, nem is tartotta magát azokhoz. Úgy mozgott, mintha egy William Christie előadás hagyta volna a színen. Mintha elfelejtett volna egy jó előadás után az öltözőbe menni, és a maga kedvére énekelt volna egy kicsit a színpadon.

Jellemző Káel felszínes gondolkodására, hogy az Actéont képaukcióra tette, a Pygmaliont pedig egy bedrogozott, magának aranylövést beadó lány és egy fotós kapcsolatának írja le. Vagyis: trendi helyszínekre, trendi szereplőkkel képzeli el a darabokat (az emlegetett Dido divatbemutató volt); általában egy - téves - ötletre fűzi fel a jelenteket. Tévedés a Pygmalion minden másodperce. A fotós a leterített, halott széplányba beleszeret, miközben képeket készít róla. Nem a lényébe, hanem puszta külsejébe szerethet csak így bele. Tévedés, ugyanakkor emblematikus tévedés: a külsőségek uralják ezt a szerelmet. Tévedés, mert Pygmalion a saját teremtményét szereti meg (erről is énekel), és legalább annyi önzés és önszeretet van a feltámasztás gesztusában, mint amennyi önfeladás. Pygmalion holt anyagból farag élőt, nem pedig egy halott lényből nem halottat.

Jean-Paul Fouchécourt nem tudott mit kezdeni ezzel az elképzeléssel, valószínűleg jobb rendezőkhöz szokott, jobb körülményekhez. Ha elégedett lehetett valamivel, akkor legfeljebb csak a zenekarral és a kórussal és Vashegyi Györggyel lehetett elégedett. Igaz, a Pygmalion két kórustétele közül az egyik is a rendezés áldozatául esett. Ahogy a remek, pergő balettek is. Vagyis az, amitől ez a tragédia lírikus tragédia lesz.

9daed7a6-e888-4875-b461-fb44238577f1

A tévedések jellemezték a Miskolci Operatársulat Hoffmann meséi előadását is, de Halasi Imre rendezése legalább nem volt bosszantó, és nem volt összedobott. Tévedés – azt gondolom – nem egy díszlettel megvalósítani a Hoffmann meséi három színét, hiszen e színek mindegyike az író képzeletében, emlékezetében játszódik. Mintha nem tudta volna eldönteni Halasi Imre, hogy melyik is legyen a döntő elképzelés: a második rész álomszerű világa, a hintázó alakok, a három padon beforgó merev kórus, a hosszú slafrokok és álarcok, a foszforeszkáló szemű dalmaták - vagy pedig a várbörtönt idéző komor, szürke falak, az első és második rész díszlete. Én a második rész mellett tettem volna le a voksom; a hatalmas, kopár falak közé zárt merev kompozíciókat nem értettem; nem értettem, mit jelképeznek az emelkedő kőtömbök, a hosszú asztal, amin szegény Antonia kiszenved.

Egyértelműen a három szerepben tündöklő Kolonits Klárának köszönhető, hogy mégis ez az előadás lett az idei fesztivál egyik legjobbja. Kolonits pazarul játszik. Még akkor is szép bábú maradt, amikor a csillagos ötösre abszolvált Les oiseax dans la charmille után fogadta a tapsot. Úgy mórikálta magát, hogy nem lehetett nem elhinni egyik színben sem: Hoffmannt nem csak a tékozló, vad szerelembe, hanem az örültbe is kergeti. Kolonits kacér volt. Talán túlságosan is. Voltak pillantok, sőt hosszú percek, amikor ne lehetett másra figyelni, csak rá. Pedig a Hoffmannt éneklő Keith Ikaia-Purdy is kiváló énekes. Bár alkatilag nagyon nem Hoffmann – mokány kis ember. Volt rémület, volt szerelem a hangjában, alakításában.

(A Hoffmann meséi után már lehetett reménykedni - és reményeinket feltüzelte, hogy szombaton nem csak Kovalik Balázs Rameua-ja, hanem Halévy Zsidónője is színre került – hogy egy nagyszabású, és emlékezetes fesztivál kissé csalóka illúziójával távoznak azok, akik végigbírták a két hetet. A Berlinben és Bécsben munkálkodó Günther Krämer rendezte –sajnos ezt a bemutatót ki kellett hagynom, mert Kovalik előadását választottam, csak beszámolókra hagyatkozhatom: a fesztivál legjobb előadása lehetett. A Zsidónőt mindenképpen el kellene vinni más helyszínekre is, felhozni a fővárosi teátrumokba, hiszen nagy fajsúlyú, az itteni előadásokat könnyedén kinyomó darabról van szó.)

A Miskolci Nemzetközi Operafesztiválról készült összefoglalókritika harmadik részét - amelyben az Artemisz diadala című előadás kerül terítékre - holnaptól olvashatják honlapunkon.

(2007. június 20. 20:30 Barlang- és Gyógyfürdő (Miskolc-Tapolca) (Miskolc); Lully: A karnevál; km.: a Magyar Állami Operaház szólistái, Óbudai Kamarakórus, Company Canario Táncegyüttes, Savaria Barokk Zenekar; vez.: Németh Pál; rend.: Tóth János

2007. június 21. 19:00 Nemzeti Színház - Nagyszínház (Miskolc) -
Offenbach: Hoffmann meséi - a Miskolci Nemzeti Színház előadása; rend.: Halasi Imre

2007. június 22. 19:00 Művészetek Háza (Miskolc) - Az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus koncertje; Charpentier: Actéon; Rameau: Pygmalion (magyarországi színpadi bemutató); km.: Jean-Francois Lombard, Csereklyei Andrea, Kiss Noémi, Pintér Ágnes, Németh Judit (ének); vez.: Vashegyi György; rend.: Káel Csaba)