Menyhért, Mirjam

Ádám-kosztüm és angyali tisztaság

2007.07.16. 00:00

Programkereső

Ki tud ellenállni a nőcsábász Mantuai hercegnek? Fiatal, jóképű, gazdag, minden és mindenki a lábai előtt hever. Az angyalian ártatlan Gilda nagy tragédiája, hogy e csapodár kényúr által ismerte meg a szerelmet. A Covent Garden idei évadjának utolsó előtti operabemutatója Verdi egyik leggyakrabban játszott remekművét vitte színre: a július 11-i előadás a 467. Rigoletto volt az operaház történetében.

Valójában nem bemutatóról, hanem felújításról van szó. A Királyi Operaház legfiatalabb rendezőjének, az 1967-es születésű David McVicarnak 2001-es produkcióját elevenítette fel a dalszínház. A rendezést minden bizonnyal sikeresnek ítélte az operaház igazgatósága, mivel időről-időről újból előveszik. A mostani hat előadás előtt 2005 júliusában is ugyanezt az értelmezést élvezte a nagyérdemű.

McVicar koncepciója a végletekig kiélezett élethelyzetek, a szélsőségek bemutatása volt, melyhez legfőbb szemléltető eszközként a szexualitás ábrázolását állította középpontba. Már rögtön a nyitójelenetben is, mellyel vad orgiába csöppentünk a Mantuai herceg palotájában. A hölgyek fedetlen keblekkel bódították a férfinépet, de nemcsak az ellentétes neműek élvezték egymás társaságát, hanem mindenféle formáció megjelent a mantuai kényúr látható gyönyörűségére. (A leplezetlen bájak egyébként egyre gyakoribbak a színház produkcióiban: jó két éve a rajnai sellők mutatkoztak meglehetősen lenge ruhában A Rajna kincse előadásain, míg idén márciusban Händel Orlandójában Amor allegorikus alakja pezsdítette fel toplessben a 21. századi operabarát számára kissé lassan kibontakozó cselekményt.) Az erkölcsi fertő ábrázolásának negatív csúcspontja az volt, mikor az egyik statiszta Ádám-kosztümben jelent meg, közvetlenül Monterone gróf megjelenése előtt. A szándék nyilvánvaló: a ledér nemtörődömség és az apa fájdalmának kiáltó ellentéte volt a rendező célja.

Ugyancsak a testi szerelem ábrázolása került a központba a harmadik felvonásban, mikor Gilda – meglesve Maddalena és a herceg enyelgését Sparafucile tanyáján – szívszakadva szembesült a telhetetlen szerelmi étvágyú herceg hűtlenségével. Mintha nem lenne elég maga a keserű csalódás ténye, a tapasztalatlan, apácazárdában nevelkedett Gilda számára a testi szerelem különböző variációit mutatta be az alkalmi párocska. A kontraszt szándéka nyilvánvaló, de kétlem, hogy szükség lenne a férfi-nő kapcsolat ennyire aprólékosan naturalisztikus megjelenítéseire – ugyanis nem erről szól az opera.

A Tanya McCallin által tervezett kosztümök a korabeli 16. századi viseleteket idézték, melyek jól megválasztott színszimbolikájukkal egyfajta jellemrajzát adták a szereplőknek. Michael Vede egyetlen, a színpad közepén álló díszlete ugyan meglehetősen minimalista – ha úgy tetszik, költségkímélő – volt (egy 45o-ban megdöntött, leginkább egy használaton kívülinek tűnő hőerőmű szürke falára emlékeztetett), mégis a különböző megvilágítások (Paule Constable munkája) és a színpad forgatása által egyszer palotabelső, másszor Rigoletto otthona, majd pedig Maddalena kocsmájául szolgált hihető háttérként.

8b06b15d-01c1-4371-8dc1-2daa250be8dc

A Mantuai herceget megszemélyesítő koreai Woo Kyung Kim meglehetősen egyenetlen teljesítményt nyújtott. Míg színészi alakításában kiválóan kidomborította az általa megszemélyesített karakter kegyetlenségét, addig énekesi teljesítménye csak a harmadik felvonásra, a híres "La donna è mobile" áriában teljesedett ki. Patrizia Ciofi ideális Gilda. Az operairodalom hírhedetten gyilkos szopránáriáit játszi könnyedséggel, finom ízléssel adta elő, hiteles az életét szerelméért feláldozni képes fiatal nő szerepében. Magasságai biztosan szólaltak meg, néha a középregiszterben volt fátyolos a hangja.

Az est hőse vitán felül a német bassz-bariton, a nagy színpadi rutinnal rendelkező Franz Grundheber, aki az előadás legkiemelkedőbb szereplője volt. Ha még eddig nem tudtuk volna: nehéz foglalkozás udvari bolondnak lenni. Rigoletto már bevonulásával szánalmat keltett, nehezen vánszorgott mankójával és botjával. Pszichológiai mélységeket fedett fel vallomása: testi fogyatékossága tette azzá, amivé lett, nemcsak teste, bensője is megnyomorodott. Grundheber megrázó drámai kohéziót teremtett a gyengéd apa, a némán, befelé síró, kétségbeesett apa, és a fájdalmában tébolyult apa megformálásával. Raymond Aceto (Sparafucile) és Marina Domasenko (Maddalena) muzikálisan és meggyőzően alakították a társadalom perifériájára került karaktereket. Dicséret illeti a férfikart, valamint a zenekart mindvégig megbízhatóan irányító Renato Palumbót.

(2007. július 11. 19:30 - Royal Opera House (Covent Garden), London - Verdi: Rigoletto; a librettót Victor Hugo: Le Roi’s amuse színdarabja alapján Francesco Maria Piave írta; km.: Woo Kyung Kim (Mantuai herceg), Franz Grundheber (Rigoletto), Patrizia Ciolfi (Gilda), Raymond Aceto (Sparafucile), Marina Domasenko (Maddalena), Elisabeth Sikora (Giovanna), Darren Jeffery (Monterone); díszlet: Michael Vale; jelmez: Tanya McCallin; világítás: Paule Constalble; koreográfus: Leah Hausman; vez.: Renato Palumbo)