Vendel

Leendő operák bűvölete

2007.09.01. 00:00

Programkereső

Szabadkozva fogadtam a szerkesztő megtisztelő felhívását e cikk megírására. Mert noha a nyolcvanas évek tíz esztendején át az Artisjus ügynökségben magyar operák külföldi propagandájával foglalkoztam, nem vagyok a műfaj tudós szakértője, szerzőként pedig eddig elkerült az opera, s ma sem hever asztalomon zenés színpadi mű terve. Hogy így van, abban bizonyára szerepe van az opera elmúlt másfél évszázadával kapcsolatos megannyi kételyemnek, így csupán azt vállalhattam jelen írásommal kapcsolatban, hogy szubjektív gondolataimat – gondjaimat – osztom meg az Olvasóval. Leszögezem mindjárt az elején: említett gondjaim ecsetelésével nem az opera általános bírálatát szándékozom gyakorolni, nem Boulez sokat idézett, többnyire félreértelmezett operaház-robbantási javaslatát kívánom visszhangozni, s még kevésbé egyes művek fölött fintorgok.
0a091bc9-596d-4367-b73c-71ffe6ca021f

Akik ma élünk, már mind a muzeális opera világába születtünk. A színpadot a hírlap frissességéhez hasonlatosan átélő világ a barokktól Verdiig terjedhetett. Ott volt "tiszta a képlet": a történet közlése élesen elvált az érzelmek kizengetésétől – a jelenet az áriától, kettősöktől, vokális együttesektől, kórusoktól. A 19. század feltalálta a zenedrámát, az egybekomponált szerkezetet, amelyből itt-ott kidomborul ugyan egy-egy lekerekített zeneszám, de az beágyazódik a drámai szövetbe, s ha megtapsolják úgy, mint a zárt számokat, mintegy filmszakadás érzetét idézik elő. A 20. század ezt a zenedrámai ideát folytatta, befogadását nehezítve mindazzal, ami a zenetörténet az idő szerinti szeletét általánosan jellemezte: a tonalitás elhomályosulásával, az énekelhetőség határainak feszegetésével.

Akik ma élünk, már a zenedrámának is a muzealitásába születtünk. Nekünk Wagner vagy Muszorgszkij, Berg vagy Webern, Stravinsky vagy Britten ugyanoly "távoli", mint Rossini vagy Puccini, Monteverdi vagy Händel. A távolság, persze, viszonylagos: az opera rajongója nem éli meg szakadékként, a művészi zenétől általánosságban távolodó közönség pedig nem csupán az opera, hanem minden figyelmet igénylő zene kezét elengedi.

Vajon mi mozdítja meg a 20. század végének operaszerzőjét? Alighanem két fő irány különböztethető meg, azokon belül az egyéni ízlés és alkat, illetve a színrevivő-megrendelő színház igényei lehetőségei adta megannyi árnyalatban. Az egyik komponista a múzeumba szán odaillő, ugyanakkor – jó esetben – a mintaképeket nem másoló tárgyat, a másik megújítaná a műfajt. Az utóbbi radikálisan szakít a hagyományos operatörténetekkel, más hangon énekelteti szereplőit, mint amilyenen a "nagyszínpadok" dívái, hőstenorjai vagy akár idézőjelessé karikírozott buffó alakjai szólalnak meg, s hangszeres rétegében is szakít az operai eszköztárral: hangversenyek együtteseinek színeit keveri ki. Az ilyen mű rosszul érezné magát az arany és bíbor nézőtere előtt. Új kulisszák teremnek hát, akusztikailag a célnak nem mindig megfelelő termek debütálnak, ha olcsón kell megúszni az előadást, sok fekete drapéria kerül elő...

A "nagyérdemű" még mindig inkább a múzeumot választja, a sztárgázsikból és a magas rezsiköltségekből fakadó borsos jegyárakat is vállalva, hogy kiöltözve "csápoljon" a hírneves vendégénekesnek, az újítás iránti fogékonyság érdemét szerző közönség pedig bennfentes klubot alkot ingujjban, pulóverben a szerzők és a velük szolidáris előadók körül kerekedő amolyan kisbolygó-gyűrűben.

De nem feleltünk a kérdésre: mi mozdítja meg a zeneszerzőt? Egyre kevésbé az operahistória tipikus történetei. S egyre kevésbé egész estét betöltő cselekmények. Megszaporodnak az egyfelvonásosok. A hazai operaszerzés inspiráló fóruma, A TV Zenés Színháza az egyfelvonásosok terjedelmét félóra körülire faragta, ad absurdum negyedórás alkotásokat is befogadott. Minél képernyő-specifikusabb a történet, a dramaturgia, annál nehezebb színpadra adaptálni. Különösen, amiért a közreműködő zenekar gyakorta szimfonikus, így túllépi a kamaraopera kereteit. Hidas Frigyes, Láng István, Lendvay Kamilló, Madarász Iván, Vajda János hoznak új színt e téren. Az ensemble-opera műfajában jelentős nemzetközi sikert Eötvös Péter ér el, itthon Demény Attila, Sáry László, Serei Zsolt tör utat.

Nem térek ki e helyen a hagyományos operaszínpadra álmodott repertoárra,csupán annak a jelenbe közvetlenül belenyúló szeletére. Arra, hogy Sári József immár második operáját írja német színházaknak, sajátosan "nem operás" hangvétellel, s nagy várakozással tekinthetünk Tihanyi László novemberben esedékes bordeaux-i premierje elé. Eközben egyre születnek az Ybl-palotában is otthonra lelő (bár a kortársi "bélyeg" miatt csak kis szériákra számítható) posztmodern operák: Fekete Gyula, Gyöngyösi Levente s előttük és utánuk Vajda János egész estés alkotásai.

De hát mire utaltam a cikk elején gondjaimat emlegetve? Iménti összefoglaló mondataim mintha inkább a termés betakarításának örömét idéznék... Hiányom az, hogy a mai közönség az operával nem tud olyan kontaktusba kerülni, mint az egykori Monteverdiével, Mozartéval, Verdiével. Tud-e bármivel a zenés színpadon? Hogyne: a rockoperával, a musicallel. Azok jeles darabjaiban ott vannak az erőteljes zárt számok, a fülbemászó dallamok. Ahány operaszerzőnek eddig ezt megemlítettem, még a leginkább "közönségbarát" is úgy érezte: nem venne erőt magán, hogy hatni engedje magára e műfajokat, komplexebb anyagkezelés érdekli. De hiszen nem is azt várnám, hogy rock-operát írjon, hanem hogy átvegye belőle azt, ami zenedramaturgiailag vérátömlesztést adhatna a muzeális műfajnak. Zenei megmunkáltságban az operához illőt képzelek, de óvatosan egyensúlyozva azon a határvonalon, amelynek egyik oldala a túl egyszerű, a másik a túl bonyolult.

Nem veszítem reményem! Szeretem az operát. Az olyat, amilyen még nincs, talán egy csöppet jobban, mint amilyen már van...

2007. szeptember 12. 19:45 Művészetek Palotája - Fesztivál Színház (Budapest) - A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje;
Vajda János: Apokrif - Az öt kenyérről (opera-novella) - a Budapesti Mahler-ünnep felkérésére írt mű; Viktor Ullmann: Atlantisz császára, avagy a Halál nemet mond, op. 49 (egyfelvonásos opera, magyarországi bemutató);

Km.: Fekete Attila (tenor), Cseh Antal (Halál, basszus), Molnár Levente (Császár, bariton), Gábor Géza (Hangszóró, basszus), Megyesi Zoltán (Harlekin, Katona, tenor), Kiss Noémi (Bubikopf, szoprán), Mester Viktória (Dobos, alt); Vez.: Fischer Iván; Rend.: Lukáts Andor

2007. szeptember 21. 19:00 Művészetek Palotája - Fesztivál Színház (Budapest) - Demény Attila kamaraoperái - a Budapesti Kamaraopera és a Kolozsvári Magyar Opera Stúdiójának előadása;
Demény Attila: Parafarm (librettó: Visky András - George Orwell Állatfarm című regénye nyomán, Christian Morgenstern és Petri György szövegeinek felhasználásával); Bevégezetlen ragozás - haláltáncjáték (librettó: Visky András - Örkény István egyperces novellája nyomán); Az utolsó meggymag (librettó: Lászlóffy Aladár - Örkény István egyperces novellája nyomán, más szövegekkel kiegészítve)