Ilona

Semmi opera, semmi dráma – I. rész

2007.11.22. 00:00

Programkereső

Joggal tehette fel a kérdést, aki nem jártas a XVII. századi Anglia történelmében és zenéjében, mi köze van Purcell Artúr király című művének a britek és a mondák nagy uralkodójához, miért ez a címe ennek a műnek: hiszen az, akárhogy is figyeltünk leginkább csak nimfák és pásztorlegények korántsem zenei előjátékának tűnt, pajkos zenei évődésnek, melynek következménye, vagyis beteljesedése is van.

Ha valaki egy kicsit is ismeri a kort, tudhatta persze, amit hallottunk – Vashegyi György, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar tolmácsolásában – az csak a darab elenyésző része. A kor előadásainak messze nem az akkor már egyébként elismert zeneszerző volt a főszereplője, hanem sokkal inkább a szövegíró Dryden, illetve az ünnepelt – "restaurált" – királyi udvar.

Elengedhetetlen – ahhoz, hogy a kort, és a kor drámáit megértsük – megismerni, mit is jelentett a restauráció, milyen változásokat hozott II. Károly, hiszen vele – javarészt miatta - kezdtek el új szelek fújni az angol zenében. A Cromwell nevével fémjelzett forradalom után I. Károly kilenc gyermeke közül csak kettő maradt az országban (egyiküktől a pórul járt király a következőképpen búcsúzott el: Gyönyörűségem, apa most elmegy, mert le fogják fejezni), a mindig is a franciákhoz húzó későbbi II. Károly XIV. Lajos udvarába került. Károlyt anyja, Henrietta Mária nem gyolcsba öltöztette a születése után, amint az angol honban szokás volt, hanem selyemből és kasmírból szőtt ruhácskába, francia módi szerint, és ez jellemezte az 1660-ban királlyá koronázott Károly későbbi neveltetését is: nem a puritanizmus, hanem a hódolat a kecses francia szellemnek, mely egyébként éppen a befogadó uralkodó alatt érte el tetőpontját.

XIV. Lajost még ma is méltatlankodva emlegetik gimnáziumok történelemóráin, mint zsarnokot, mint abszolutista uralkodót - mintha az abszolutizmus valami fene rosszat jelentene. Holott leginkább csak azt jelentette, hogy XIV. Lajos központosította az udvart, nem ő járt le, mint elődei a tartományok kiskirályaihoz, az urakhoz, hanem hozzá jártak fel palotájába, Versailles-ba, hódolni, tárgyalni. Nem háborúkra költött, hanem a versailles-i udvarra: ahol – amikor éppen csúcsra járatták – nem kevesebb, mint harmincezer ember élt; és szinte valamennyi a királyt szolgálta.

Mint az a Király táncol című bírálható, de fontos filmből is kiderül, XIV. Lajos legalább olyan jó táncosnak tartotta magát, mint uralkodónak. Olaszországból odacsábítja a kiváló Lullyt, aki együtt dolgozik Molière-rel, egy sajátosan francia műfajon a „comédie mélée de musique et de danses-on”, vagyis a zenével és tánccal kevert mulattató előadáson (a magyar komédia szó más értelmű, mint a francia comédie) – miután a neves színpadi szerző Lullyvel összevész, a zenész helyére még jobb – ez persze az én véleményem – Charpentier kerül. (Nem tisztem hogy történelemleckét adják, slágvortokban, egy zenei oldalon – remek cikkeket írt e tárgyban Hahner Péter – de nem állhatom meg, hogy kitérjek röviden arra, XIV. Lajos pénz és külpolitikája remek volt, alapvetően ezek virágozatták fel az országot, ezeknek köszönhetőek a század nagy zenei és építészeti teljesítményei).

A mi szempontunkból II. Károly az érdekes: a kalandregényekbe illő sorsú király rajongott a francia zenééért és a spánielekért – ha nem is ez első, de majdnem második dolga volt, miután hatalomra került, hogy mindkettőt meghonosította hazájában, vagyis, pontosabban kísérletet tett arra, hogy meghonosítsa. (A kutyákkal könnyebb dolga volt.)

Cromwell idején – ezt a napló író és aktív gambajátékos Pepys-től is (ha mástól nem is) tudhatjuk – nem lehetett zenélni, ezért (és nem azért, mert az angol nyelv nem alkalmas recitálásra), nem gyökeresedett meg az opera az országban. Az akkor már mintegy kilencven esztendős műfajnak nem is volt sansza arra, hogy ezen az idegen talajon kitartson.

Mit hallhatott II. Károly a Napkirály Franciaországban? Elsősorban Lullyt, vagyis Lullit (a firenzei ifjút még ezzel a névvel keresztelték meg). A zenében nem túl jártas zeneszerző a – mint mondtam is – kiválóan táncoló Napkirályt elsősorban tánctudásával hódította meg, és bár nagy szerepe van a francia stílus kialakulásában, tulajdonképpen egy olaszhonban már meglehetősen avíttnak vélt stílust honosított meg és betonozott be: nagy érdeme, hogy a táncokat (az előbbiekben is hangoztatottak miatt), valamint a közjátékokat nagyszerűen integrálta a zenéjébe. Modern honfitársaival szembefordulva kerülte az olyan áriákat, melyek nehezítik a szövegértést; zenéje kimértebb és hűvösebb, mint a Carissimi tanítvány Charpentier-é, nem is tud, nem is akar annyi színt használni, mint amaz. (Carissimi egyébként nem csak a francia mesternek, hanem Purcell tanárának, a Purcellre nagy hatást gyakorló Pelham Humfrey-nek is oktatója volt.)

II. Károly egy a francia lírikus tragédiához hasonló műfajt álmodott meg az angol színpadokra: olyan pezsgő zenei és udvari életet akart, amilyen a szomszédoknál van, a csatorna túloldalán. Olyan nagy szerzőkkel. A célját tulajdonképpen elérte: a kor alkotói semmivel sem maradnak le a francia kortársak mögött. Elég, ha csak azokat a költőket nézzük, akik Purcell keze alá dolgoztak. Spenser, Tate és Dryden mind írtak Purcellnek szöveget.

John Dryden és alkotótársa az Artúr királlyal a bőkezű királyt akarja megünnepelni, de Károly meghal, és utódja, III. vagyis Orániai Vilmos a legjobb akarattal sem mondható műveltnek. Az Artúr király már neki íródik, az ő becses figyelmét hivatott felkelteni.

161669e9-1f90-45b2-af51-a0c06d4f367f

Dryden kiváló szöveget ír – Purcell kiváló zenét komponál. A szöveg mellé. Ugyanis a zenei részek nem mozdítják elő a történetet, azok csak illusztrációk, maga a dráma, a teljes Dryden-mű, a mai előadásokon, melyek Purcell zenéjére koncentrálnak, el sem hangzik. Nem nehezítik a lemezeket sem, egy nagy, klasszikus darabbal.

A művet, a teljes művet, egyébként korunk legismertebb Purcell kutatójának nevezetes könyvében – Henry Purcell operái, Michael Burden kiadásában, Oxford, 2000 – lehet csak fellelni, még Dryden kötetben sem láttam: ezért érezhette magát becsapva a kiosztott szövegkönyvet lapozván, a Művészetek Palotájában a nem kellően tájékozott néző, ezért kérdezhette magától, és partnerétől: de mi köze van mindennek Artúr királyhoz. Kétségtelen: a Gyalog Galoppnak több köze van hozzá, mint Purcell semi operájának, a szövegkönyv és a jobbnál jobb lemezfelvételek alapján. A Dryden dráma főhősei közül csak a két Szellemnek van énekes szerepe, a többiek, Artúr, Osmond, és a kettejük vitáját és meglehetős feldúltságát okozó Emmeline nem énekel. Nem a zenében vonulnak a dráma eseményei. A zene csak aláfest, illusztrál, és ha jól hallgatjuk, a szerelem, a vágy, a szenvedély hatalmáról nyilatkozik. Igaz, ezekről úgy, olyan elementáris erővel és szenvedéllyel, ahogy csak nagyon kevés mű a zeneirodalomban.

Semi opera Purcell műve, vagyis egyáltalán nem opera. Ha valaki, mondjuk egy olyasvalaki, aki az abszolút zene híve, nem veszi kézbe az egyébként kitűnő műsorfüzetet, csak a jegyét nézve meglepődhetett, azon ugyanis az állt: Arthur király, semi opera. Helyesebb, ahogy a műsorfüzetben is van, így: Artúr király. Lehet, aki nem ismerte a műfajt, nem tudta, hogy a semi opera műfaji megjelelés, még akár elütésnek és tréfának is gondolhatta a jegyre nyomott szöveget: csak semmi opera. Angolok vagyunk.

(Kolozsi László kritikájának második részét holnaptól olvashatják a Fidelio oldalain.)

(2007. november 18. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Purcell: Artúr király - az ötfelvonásos semi-opera koncertszerű előadása két részben; km.: Csereklyei Andrea, Hamvasi Szilvia, Wierdl Eszter (szoprán), Bárány Péter (kontratenor), Szigetvári Dávid (tenor), Raimund Nolte (basszus), Purcell Kórus, Orfeo Zenekar (korabeli hangszereken); vez.: Vashegyi György)