Előd

Pillangózás az operában

2007.12.27. 00:00

Programkereső

Januárban különleges, félszcenírozott előadásban látható a Pillangókisasszony a Művészetek Palotájában. Hadd jegyzeteljek hát ide néhány gondolatot, amely az amerikai rajongók által TOP 20-ba választott Puccini-műről felötlik bennem!

Hogy mondjak rögtön egy meredeket: ha valami próbára teszi az összművészet máig legélőbb műfajának, az operának elmélyültebb élvezőit, az példának okáért a Pillangókisasszony is lehet. (A probléma annyira sokrétű, hogy már a címmel sem tudunk egykönnyen dűlőre jutni, de erről majd a végén.) Népszerű Puccini-műről ily meghökkentőt állítani indoklásért kiált. Rendben, de először fussunk át az alapokon együtt, szélsebesen!

Itáliában írt opera ez, amely angol szerző angolul megjelent darabjára épül francia és olasz átdolgozók (pl. Belasco), valamint Puccini két házi librettistájának nyomán. A mű Japánban játszódik, miközben utóromantikus muzsikája – minden keleties idézet vagy utánzat dacára – hamisítatlanul olasz. Amerikai tengerésztiszt, diplomata, tizenhat esztendős gésa és teljes, az ősi szokásokat tartó rokonsága dalol egyöntetű Puccini-stílusban. A teremtő fantázia szerint a hegy is a komponista-Mohamed ölébe gyalogol: sosem járt Japánban, de még Ázsiában sem, a figurasor, a történet s a fura pentatónia viszont beköltözött a Torre del Lago-i dolgozószobába.

Újabb, mélyebb probléma: miért is nem írja japánosabbra a Pillangókisasszonyt a zeneszerző? Főleg, hogy tizenhárom évvel később, a befejezetlen Turandot már temérdek kínaias vonást hordoz magán (hogy szervülnek-e ezen jegyek, vagy csak lifegnek az áradó Puccini-muzsika testén, most hagyjuk). Nekem a Turandot épp az egyik kedvencem, de absztrakció a javából ez a szeretet is, hisz éppúgy nagyra tartom az Alfano-féle befejezést, a halott szerző jegyzeteiből összerántott – rendben: mérethelytelen – szerelmi kettőst is, mint ahogy negligálhatják akármilyen vehemensen Süssmayrt, Mozart eszköztelenül szép Rekviemje számomra az általa menedzselt befejezéssel teljes. (Érdekes, mindkét kiegészítő a visszatéréses technikát alkalmazta.)

No, Puccini javára írhatjuk, hogy nem sétál az etno-opera csapdájába: hogy is írhatna távol-keleti motívumok mentén "autentikus operát", ha ez a fogalom ott teljességgel értelmezhetetlen, ráadásul a komponista alig tud többet a földgolyó másik feléről, mint a századelő átlag művésze. "1903: egész Európa az ázsiai és egyéb egzotikus művészetek bűvöletében él. A festők Gauguinre figyelnek, a muzsikusok jávai gamelánzenekarokat hallgatnak… de Puccini orientalizmusa merő díszlet" – véli Paul Henry Lang.

Ma se lehetne kárhoztatni, mondjuk, a tehetséges Gyöngyössi Leventét, hogy nem akar echte perui operát növeszteni az aluljáró pánsíposainak élménye nyomán. És ennek a finoman stilizált elvonatkoztatásnak, távolságtartásnak volt nagy hagyománya az európai zenében is. Louis Spohr indiai darabja, a Jessonda se téved el, remek német zene marad; Puccini kissé akadémikus-cvikkeres pályatársa, Umberto Giordano orosz kétfelvonásosa, a Fedora se keverhető Muszorgszkij műveivel. (Érdekes körülmény, hogy a Pillangókisasszony első Cso-Cso-Szánja, Rosina Storchio, valamint első Sharplesse, Giuseppe de Luca egyaránt részese volt egy másik pikáns Giordano-opera, a Siberia világpremierjének. Állítólag abban se muzsikok muzsikáltak.) Puccini Pillangókisasszonya olasz és opera – adott helyeken, például Szuzuki kétsoros, visszatérő imája alatt mégis japánnak, ősinek halljuk.

71f6ddb6-f92d-483d-9f4e-fec468c0a5e2

A fantáziát próbára teszi a főhősnő személye is. Cso-Cso-Szán a kiírás szerint tizenhat esztendős. Ehhez képest a filigrán kislány szólamát Puccini drámai szopránra komponálja, de legalábbis olyan spinto hangra, amely az opera során számos alkalommal végtelen fájdalommal, dühvel (és hangerővel) szólal meg. 1903-ben járunk, a sztárszerző már rég túl a Manonon, de négy éve fut sikerrel brutális darabja, a Tosca is. Előbbiben Cesira Ferrani, utóbbi premierjén pedig a román születésű Hariclea Darclée mutatja be, hány éves és hány kiló egy efféle hangtípust képviselő énekesnő. De ebből is csak papíron adódik diszkrepancia: az összművészeti teljesítmény varázsa e problémát is áthidalja.

Jöjjön végül a cím viszontagságos sorsa. Az olasz eredetiben nincs kétség, Madama Butterfly, azaz Pillangó Asszony (nem feltétlen utal férjezett állapotra, hisz a bizonyos Pillangó felesége inkább Signora Butterfly volna). Az operairodalomban egyébként előfordul a Madama-szerkezet más színlapon is, például Gaetano Donizetti humoreszkjét, A csengőt (Il campanello) egy mellékszereplő, bizonyos Madama Rosa "ékesíti". E név idős – csak recitativóban komponált hangú – nőre, anyósra, majdnem csak Róza mamára utal.

Amikor viharos gyorsasággal és magyarítva, a világpremier után alig két esztendővel ismerhette meg e művet Budapest, a Várady-fordítás nagyária-szövegének szellemében ("Ó, te icipici asszony…") született a cím: Pillangókisasszony. Értelme mai magyarázattal inkább Kis Pillangóasszony volna, hisz a mű elején még valóban és teljességgel hajadon lánykát Pinkerton nevezi el a lepkéről, s becézi rendre.

Mindent egybevetve nehéz az igényes fordító helyzete, hisz egy voltaképpeni kislány, a cseppet sem asszonyos, legfeljebb filigrán kamasz Cso-cso-Szán szerelmi becézését, annak hangulatát kellene visszaadnia. Csaknem száz éven át ezt a kompromisszumot a Pillangókisasszony cím jelenítette meg, s valószínűleg senki nem értette félre ettől a darab – ha nem is alap-, de – helyzetét. Kerényi Miklós Gábor szegedi rendezése azonban címet váltott, Pillangóasszony lett belőle, s így feltehetjük a kérdést, hogy a magyar színháztörténetre fittyet hányva újranevezzük-e Csehov drámáját (szó szerint: Meggyeskert), mindenképp despinázzuk-e a Figaro Rosináját (ha már itt tartunk: "lakodalmazzuk-e" a "házasságát"?), ha ez eddig nem zavarta a nézőket, s legalább emléket állít – előbbi esetében – egy szemérmesebb kornak. Vagy visszafordítsuk a Szentivánéji álom Zubolyának nevét is, amely Arany János másfélszáz éves telitalálata? Vagy a Pillangóasszony ötletét besoroljuk a Dr. Bőregér mellé, amely az említett – egyébként igen eredeti – rendező másik, inkább meghökkentésre épülő ötlete, s a straussi Denevért takarja, Dr. Falke, a tulajdonképpeni címszereplő nevével összeházasítva? (Különben a német színházi prüdéria is kiforrta a maga érdekességét: ott a pikáns asszociációt kerülendő és saját kultúrhistóriájukat óvandó hívják Linkertonnak ma is Madama Butterfly tengerész szerelmét…).

Egy szó mint száz: az opera összművészete a fent sorolt elvonatkoztatások mellé még bizonyára sokakat követel. S ha a részek magukat önfeladás nélkül képesek az egész szolgálatába állítani, a széttartó műfajokból tökéletes élmény bogozható. Amennyi valóságos és álprobléma szól a Pillangókisasszony ellen, sokszor annyi szól mellette, s a másodpremier óta százhárom esztendő töretlen világsikere.
Pillangózásunk végén álljon itt – a Turandotéhoz hasonló, hosszan, több formán át vezetett, de érzéki harmóniái miatt megunhatatlan – szerelmi kettős utolsó sora a Pillangókisasszony első felvonásából: "Mennyi szem néz ránk az éjben!" A januári előadás szereplői is így suttognak majd, a színpadajtó mögött is. A remekművet s a remek helyszínt ismerve előre irigylem őket.

(2008. január 7, 9. 19:00 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest); Puccini: Pillangókisasszony (részben szcenírozott előadás két részben, olasz nyelven); szövegét írta: Giuseppe Giacosa és Luigi Illica; km.: Karine Babajanian/Cso-cso-szán (Pillangókisasszony), Wiedemann Bernadett/Szuzuki, Markovics Erika/Kate, Giuseppe Giacomini/Pinkerton, Roberto Servile/Sharpless, a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karig.: Szabó Sipos Máté); vez.: Pier Giorgio Morandi; rend.: Káel Csaba)