Hedvig

Fekete-szürke varázslat

2007.12.29. 00:00

Programkereső

Két éve istenkísértéssel ért fel, hogy a Poppea megkoronázása egy prózai színészosztály zenés vizsgaelőadása volt az Ódry Színpadon. Tavaly már kisebb visszhangot váltott ki a Máté Gábor diákjainak rendezett Canterbury mesék. Hogy Futó Balázs zenéje keltette-e az ignoranciát, vagy az ultraortodox operarajongók szépen lassan hozzászoknak az ilyen vállalkozásokhoz? A Kolozsvári Állami Magyar Színház operistákkal kiegészült társulatának Gianni Schicchije mindenesetre olyan szellemi izgalmakat kínál, hogy a legfanatikusabbak sem húzzák rá a vizeslepedőt Silviu Purcaretére.

Az előadásból eltelik több, mint tíz perc, s Puccini dallamaiból még semmi sem hangzik fel, sőt a zenekari árok is teljesen üres. A színpadon azonban már javában zajlanak az események. A halott (vagy magát csak annak tettető, hiszen kedélyesen furulyázgat) Buoso Donatit (Bíró József) két orvos (Dimény Áron, Galló Ernő) mosdatja, öltözteti, állát nagy masnival köti fel, majd a doktorok lefényképezkednek a tetemmel. Referencialistájuk ismét egy nagy névvel gazdagodott. Majd megérkezik a népes rokonság (szinte minden szerep lekettőzött, sőt -hármazott), s velük is készül egy közös, kényszermosoly-albumi fotó. Zörögnek a babakocsik, csörögnek a terítékek, az evőeszközök, kipakolják a ravatalból halotti tornak helyet adó asztalra az enni-inni valót. Itáliában vagyunk, mi sem természetesebb, hogy spagettit zabálnak vadul, kegyetlenül. Ugyanilyen (f)elszabadult a gyűlölet, amelyet egymás és Donati iránt éreznek, s ahogyan keresik a végrendeletet. Az egyik Ciesca (Péter Hilda) még a hullára is rámászik, hogy megnézze, nem alatta rejtőzik-e a papiros. A keresés hevességében úgy hat mindez, mintha szeretkezne vele. Amikor a test leesik a padlóra a nagy asszonyi vehemencia következményeként, helyét pedig a szülő Ciesca (Albert Csilla) foglalja el, a perverz fájdalom hirtelen röhejessé válik. Közben lassan hangolni kezd a zenekar, és (szó szerint) a karmester is befut.

A hosszú némajáték ellenére, vagy tán épp azzal, Silviu Purcarete valóban kibontja a zene humorát, s ebben a hidegen frivol Gianni Schicchiben mintha a vígjátékká parafrazeált, korai némafilmre vett Keresztapát elevenítene meg. A széles, groteszk mozdulatok, a hamuszínre és feketére árnyékolt arcok, valamint Helmut Stürmer tere, amelyben az asztal, a kvázi-piedesztálra emelt kanapé és a hatalmas fekete fóliába csomagolt, "hullámzó" szekrények egyszerre reális, szürreális, elvont és gyermekien játékos helyet és színpadi helyzeteket teremtenek. A Firenze è come un albero fiorito alatt például a díszleten ülő színészek kezében gyertyák égnek, s ahogy előre-hátra "úsznak" a színpadon, a nézői képzeletben megelevenednek a szövegbeli város tornyai, a hajnal fényei; a címszereplő pokolba távozásakor pedig felnyitja a színpad csapóajtaját, ahonnan vörös fény szűrődik ki és füst árad.

A történetet végigkíséri, mozgásával kommentálja, sőt helyenként fizikailag is beavatkozik egy titokzatos, fekete özvegynek öltöztetett Árny (Molnár Levente), aki az utolsó jelenetben leveszi platinaszőke parókáját. Kísérteties hasonlósága a Buoso Donatiként végig színen levő Bíró Józsefhez. A színész szinte semmit nem csinál, csupán fekszik csukott szemmel, mozdulatlanul, történnek vele a dolgok, testét ide-oda teszik, mégis olyan intenzív a jelenléte, hogy várja az ember, mikor kel fel, és küldi a fenébe az örökségre várakozókat. Feltámadásakor gúnyosan kacag, a végkifejletnek gonosz módon örül, s ez nyitva hagyja a kérdést: az Árny esetében vajon Donati doppelgängeréről van-e szó, netán a magát halottnak tettető Donati megelégelve famíliáját arra kérte ravaszul cimboráját, Gianni Schicchit, leckéztesse meg a kapzsikat, ő meg kivonul a természetbe, esetleg nyakába veszi a világot.

f3729ffe-7580-4eb1-9c5f-ad78fa776410

Az opera Rinuccio és Lauretta áriáin kívül szinte csak együttesekből áll (amelyet az alapvetően prózai színészek meggyőzően énekelnek), ennek megfelelően a színpadon tömeget látunk. Tömeget, de nem arctalan masszát, inkább tablót, amely szereplőinek arcán, mozdulatain meg-megáll a tekintet. Belefeledkezhetünk Bogdán Zsolt játékába, bölcs és inkontinens Simonéjának a szeme sem áll jól. Ritka komikus látvány, ahogy a népes család a budin vizelő öreghez zarándokol tanácsért. Az is nagy pillanat, ahogyan Dimény Áron az egyik doktor Spinelloccioként mattrészeg arccal, üveges tekintettel, gravitációt megcáfoló cikkcakkban haladva visszatér betegét ellenőrizni. Kató Emőke sminktelenül, nyersszín lenvászon ruhában térdel, és O mio babbino caro-t finom lírával énekli, bírja a magasságokat, Laurettájából azonban nem hiányzik a visszafogott érzékiség sem. Párja, Pataki Adorján szép tenorjával érzelmes, de nem érzelgős Rinuccio. Sándor Árpád előrelátóan szemtelen és hibátlan helyzetfelismerő készséggel rendelkező Gianni Schicchit formál, akit az asszonyok nem véletlenül üdvözölnek megmentőjükként, hiszen ő az egyetlen, az igazi, az izgalmas, mi több: a férfi ebben a gyomorbajos társaságban.

Forzano librettója komikus, Puccini zenéje kifejezetten drámai. A Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában ez az ellentét szerencsére nem oldódik fel, hanem csillogóan szikrázik.

(Giacomo Puccini: Gianni Schicchi - Kolozsvári Állami Magyar Színház; Gianni Schicchi: Sándor Árpád, Lauretta: Kató Emőke, Rinuccio: Pataki Adorján, Buoso Donati: Bíró József, Simone: Bogdán Zsolt, Egy árny: Molnár Levente, továbbá Vindis Andrea, Skovrán Tünde, Salat Lehel, Sinkó Ferenc, Péter Hilda, Albert Csilla, Györgyjakab Enikő, Laczkó Vass Róbert, M. Fodor Edina, Pethő Anikó, Mányoki Bence, Szűcs Ervin, Balla Szabolcs, Panek Kati, M. Kántor Melinda, Csutak Réka, Varga Csilla, Bodolai Balázs, Farkas Loránd, Dimény Áron, Galló Ernő, Bács Miklós, Buzási András, Fogarasi Alpár; hangszerelte: Stollár Xénia; karmester és zenei vezető: Incze G. Katalin; díszlet: Helmut Stürmer; jelmez: Lia Manţoc; dramaturg: Vajna Noémi; rendezőasszisztens: Borsos Levente; rendező: Silviu Purcarete)