Emma

A közvetítő

2008.02.18. 00:00

Programkereső

Philip de la Croix mondataiban furcsa kettősség bujkál. Amikor az Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval névre hallgató rendezvénysorozatról kérdezem, hangsúlyozza, hogy ő „csak” közvetíti az előadásokat, számára a legfontosabb a minél magasabb nézettség. Ugyanakkor azonban – mert a zenei újságíró bőréből nem tud kibújni – egyfajta missziónak tekinti a versenyt.

- Az eredményhirdetés felvezetőjében azt mondta, hezitált, mielőtt igent mondott volna Havas Ágnesnek, az Armel Produkciós iroda vezetőjének. Mi billentette afelé a mérleg nyelvét, hogy most mégis itt beszélgethetünk?

- Igen nagy reményeket fűzök a rendezvénysorozathoz. Az opera 250 éves műfaj, és megújulása folyamatos. Az újonnan születő műveket új rendezők állítják színpadra új művészekkel, a produkciókat új nézők látják. Mi ez, ha nem a műfaj permanens forradalma? Persze, voltak, akik karikatúrát csináltak belőle: vagy azért, mert erőszakkal akarták megújítani és valami egészen más, élvezhetetlen irányba vitték el az operát, vagy azért, mert egészen ódivatú módon játszották. Azért vagyok büszke, hogy részt vehetünk a Mezzo Televízióval ebben az együttműködésben, mert egyik vállalásunk és célunk, hogy a jól ismert előadókon kívül fiatal, feltörekvő művészeket is megismertessünk abban a 37 országban, ahol a csatorna fogható. Ha úgy tetszik, igen, szeretnénk sztárokat csinálni.

- Mennyire vesz ön részt a verseny és fesztivál napi munkájában?

- Az öt opera és a rendezők kiválasztásában vagy a két forduló szervezésében egyáltalán nem vettem részt. Egyrészt azért nem, mert az operatív feladatok nem rám tartoznak. És azért sem akartam beleszólni semmibe, mert úgy éreztem, azzal túlléptem volna a hatáskörömet. Ezért sem látogattam el például a workshopokra. Ma már nem ez a munkám. A szakemberek meghozták a döntést, most a közönség következik. Igaz, ennek a halmaznak azért tagja vagyok.


Philip de la Croix

- Zenekritikusként mit gondol az előadásra választott öt műről?

- Érdekesnek és reprezentatívnak tartom a repertoárt. Egy klasszikus, Cilea Adriana Lecouvreurje, és egy modern klasszikus, Britten operája, a Lucretia meggyalázása mellett egy olyannyira ritkán játszott mű is szerepel, mint Meschnertől A vámpír, amelyet a szakkönyvek nem hagynak ki, de harmincéves pályafutásom alatt én még nem láttam soha színpadon. A salemi boszorkányok Arthur Miller-féle drámai feldolgozását ismerem, és az véleményem szerint felkavaró darab. Robert Ward zenéjét ugyan nem hallottam, de a szöveget garanciának tartom a jó zenei alapanyaghoz is. Az ötödik pedig, Michael Kunze és Gershon Kingsley műve, a Raoul, amely Raoul Wallenberg életét mutatja be. Itt a téma keltette fel elsődlegesen az érdeklődésemet. Azt hiszem, Magyarországon egyáltalán nem kell magyaráznom, miért fontos ily módon is mementót állítani a svéd diplomatának. És az is örömmel tölt el, hogy tevékeny részt vállalunk a darab ősbemutatójában.