Gyöngyi

Palestrina - Zenei legenda három felvonásban

2008.03.22. 00:00

Programkereső

"Pfitzner Palestrina című műve a maga düreri-fausti jellemvonásaival, metafizikai hangulatával, "Kereszt, halál és sírbolt"-ethoszával, zenének, pesszimizmusnak és humornak ez a keveréke… a schopenhaueri–wagneri, a romantikus szféra valamiféle utolsó, mégpedig tudatosan utolsó megnyilvánulása…
4569c385-9c73-42a0-bf36-fa5c92675105

Palestrina a pesszimista ethosz embere. Ha a világ olyan irányban "halad előre", amelyben egyáltalán nem hisz az ember, habár elismeri ennek a haladásnak a szükségszerűségét és elháríthatatlanságát, és természeténél fogva még azt sem tudja megállni, hogy ne támogassa, akkor lehetetlen patetikusnak lenni; a kor értelme személyes-etikai jelleget ölt, a "te földi penzumod" számít; a te formádat kell tökéletessé tenni; ki kell tartani – nem azt mondom, hogy ki kell bírni. Bárminek is kell lennie, Palestrinának van ereje hozzá, hogy az legyen; és azáltal, hogy megteremti a szükséges művet, amelyet csak ő képes természete és időbeli helyzete szerint megteremteni, a misét, amely az újkorian fejlett művészetet "egyházi érzéssel" egyesíti, az a költői szerencse is éri, hogy a figurális zenét megmenti a lángoktól – "a zene megmentőjévé" válik egy megtartó–teremtő cselekedettel. Tudja immár magáról, hogy kicsoda, hová tartozik és hová nem, vagy inkább azt, hogy mennyiben tartozik emide és mennyiben amoda; ismeri a sorsát, tisztességét és a helyét, és "békés és bizakodó akar lenni".

A Palestrina komponistája, aki 1914 nyarának delelőjéig fütyült a politikára, aki romantikus művész volt, azaz nemzeti, de apolitikus, a háború következtében nemzeti érzületének elmaradhatatlan politizálódását élte át. Mind befelé, mind kifelé olyan határozottsággal foglalt állást, hogy az óhatatlanul nem csekély megbotránkozást, nem csekély megvetést váltott ki minden "irodalomból", minden kozmopolita radikalizmusból. Valóban, ez a törékeny, áhítatos és átszellemült férfi állást foglalt a "szellem" ellen… mélységesen ellenséges volt minden művészeti "demokráciával", minden európai intellektualizmussal szemben, és bár éppen ezért a politikumban idegen dolgot kellett látnia, eljött a nap, amikor kiderült, hogy egy bizonyos lelki–szellemi állapotban mégiscsak ott lappang egy bizonyos politikai magatartás… Semmilyen keresztény kozmopolitizmus nem akadályozhatja meg azonban, hogy a romantikában és a nemzetiben ne ugyanazt az eszmei hatalmat pillantsam meg: a tizenkilencedik, az "előző" évszázad uralkodó hatalmát. A háború előtt minden korkritika a romantika végét hirdette; a Palestrina a romantikus opera halotti éneke. És a nemzeti eszme? Ki mondana ellent szilárd hangon annak az állításnak, hogy a nemzeti eszme elhamvad ebben a háborúban – persze olyan tűzvészben, hogy még évtizedek múlva is vörösleni fog tőle az egész égbolt? A tizenkilencedik század nemzeti volt. Az lesz a huszadik is? Vagy Pfitzner nacionalizmusa is "szimpátia a halállal"?"

(Az idézet Thomas Mann: Egy apolitikus ember elmélkedései című írásából való – 1918, Györffy Miklós fordítása)

(2008. március 22. 19:00 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Pfitzner: Palestrina (magyarországi bemutató) - szcenírozott előadás; km.: Francisco Araiza, Peter Weber, Michael Kraus (ének), Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar; rend.: Kovalik Balázs; vez.: Peskó Zoltán)

 
ba337474-f385-4ced-9dff-930c428be9ea