Bence

Ördögök a Nemzetiben

2008.03.26. 00:00

Programkereső

Mindössze 14 előadást ért meg a Nemzeti Színházban a Mohácsi János és Mohácsi István Dosztojevszkij-átirata, az Ördögök. Az előadásban Kovács Márton zenéje több volt, mint egyszerű aláfestés.
275f0f6c-95c9-4d00-b4e7-838b3e93c834

A darabban az események két szálon futnak: az eredeti, 19. századi orosz történet és napjaink terroristái ragadják magukkal a nézőt. A darab kezdetétől eltekintve az előadás első része - hamisítatlan orosz karaktereket elénk tárva - inkább a több mint száz évvel ezelőtti történésekbe avat be, míg a második felvonásban egyre sűrűbben váltakoznak az idősíkok. E kettősséget jól szolgáló, mozgó térelválasztókból álló, vérszínű labirintusdíszletet tervezett Khell Zsolt, kiemelve ezzel is a történet mindenidejűségét. Ebben állandó hangzó héttérként foglalt helyet a Szakértők zenekar - az előadásban a zene kezelése ugyanis rendhagyó. Már az sem megszokott dolog, hogy élő zenekar szolgáltatja a zenét (pláne egy alapvetően prózai produkcióban), de főleg az különleges, hogy a színpadképhez maguk a zenészek is hozzátartoznak.

… a zene állandóan szól… Minden történést kommentál, hidat képez az idősíkok közt, miközben a zsigerekig hatol. Hatása lüktetetésében rejlik. A nyitó képben a modern város pulzálását festi meg. Egy egyszerű motívumot indít el, és ezt az osztinátószerű alapot bontja ki, sűríti újabb és újabb szólamokkal, hasonlóan a posztrock-kompozíciók technikájához, de ez a zene a hangzást illetően inkább „világzene”. Amikor csak háttérben szól a zene, a szerző visszabontja az alapmotívumra a darabot és mindössze egy, szinte semleges zenei gesztus marad hangzó háttérként, s ez aztán kiinduló pontja lehet egy későbbi új nagyobb zenei ívnek. Ezek a gesztusok alkalmasak arra, hogy belőlük akár népies, akár modern zenei hangzást bontson ki a szerző, és ezek közt könnyedén közlekedjen. A 19. századi színeket ugyanis észrevehetően oroszos kolorittal komponálta Kovács Márton, míg a mai korban játszódók sok esetben effektuszenék.

A szerző így vall zenéjéről: „A hangok mindig és mindenütt jelenvalók. Magasságuk, erejük, hangszínük, hosszúságuk előbb–utóbb változik. Ha mindezek a tulajdonságok idővel lehalnak, ha már semmi nem rezeg, semmi nem mozog, akkor talán megszületik a tökéletes csönd. Ez azonban mindennek a végét is jelenti egyben.” Kétes kimenetelű vállalkozás ez, ugyanis fennáll annak a veszélye, hogy épp állandó jelenlévősége miatt veszít a zene hatásosságából. Talán azokban a jelenetekben lehetett volna fokozatosan elcsöndesíteni a zenét, amikor egyébként is csak háttérként szólt a „semleges alap”, amikor nem volt jelentős funkciója. Mindez persze egyéni ízlés kérdése is. Tény, hogy a zene soha nem nyomta el a színpadi történést, és sikerült vele kiemelni a történet érzelmi, hangulati ívét. Ördöge volt Kovács Mártonnak!