Katalin

Már van mit átadni - I.

2008.05.26. 00:00

Programkereső

Nádasi Veronika komoly, barna szemeiben bölcs mosoly bujkál, egész lényéből pedig árad a nyugalom. Játsszon harmonikus karaktereket, mint a Képzelt riport Marianne-ja, a Volt egyszer egy csapat Maryje vagy legutóbb az Abigél Zsuzsannája, karrierjéért keményen törtető Velma Kellyt vagy "szent szörnyeteg" Maria Callast, alakításait mindig áthatja a finom elegancia. INTERJÚ

Nádasi Veronika

- 1996-ban Ki Mit Tud?-ot nyertél. A színművészeti egyetemi felvételinél ez előnyt jelentett inkább vagy hátrányt?

- Ez a verseny akkor már nem jelentett annyit, mint a régi vetélkedők, és még nem esett a mai sztárkeresők kategóriájába. Inkább úgy mondanám, hogy arról győzött meg, milyen irányba kell indulnom. Amikor először felvételiztem musicalosztályba, a harmadik fordulóig jutottam. Bántott, hogy Szirtes Tamás meglehetősen nagy létszámú osztályába nem fértem be. A sikeres 2001-es felvételi alatt viszont már nem volt különösebb jelentősége. Ma már biztos vagyok abban, hogy az én karakteremmel csakis Kerényi Imre osztályába kerülhettem, és akkorra már tanultam, értem annyit, hogy jóval alkalmasabb voltam az egyetemre.

- Szakmailag vagy pszichésen?

- Inkább pszichésen, mert a szakmai oldal ennek a hozadéka. 18 évesen még csak találgattam, ki ez a csepeli-soroksári kislány, aki megnyerte a Ki Mit Tud?-ot, és szeret énekelni. Arra a munkára, arra a lelki terhelésre, ami az egyetemen zajlik, 2001-re már fölkészültebb voltam.

- A köztes időszakban, amikor zenés osztály nem indult, énekelni tanultál, vokáloztál és már játszottál színházakban. Próbálkoztál prózai osztályokkal is?

- Folyamatosan felvételiztem, kisebb-nagyobb sikerekkel. Azt például nagyon nagy sikernek érzem, hogy abban az évben, amikor Máté Gábor indított osztályt, a harmadik rostáig eljutottam. Furcsa volt prózai osztályban harmadik fordulósnak lenni, és hamar kiderült, hogy nem vagyunk egymás emberei, ezért nem is tudtam jól dolgozni, de erre a mai napig büszke vagyok. 2001-ben viszont már úgy mentem oda a felvételire, hogy nincs vesztenivalóm, csak azért jelentkeztem, hogy ne vegyem el magamtól a korhatár miatti utolsó lehetőséget, de egyáltalán nem akartam görcsösen bizonyítani. Ráadásul akkor már vokáloztam Zoránnál, játszogattam a Piccolo Színházban, eltartottam magam, és ez adott egyfajta egzisztenciát. Tulajdonképpen nem is nagyon akartam ezt a biztonságot feladni. Aztán jött Kerényi Imre harmadik fordulója, ami csodálatos élményt jelentett, nagyon élveztem, nyoma sem volt a pszichés stressznek. Az osztálytársaimmal már ott nagyon közel kerültünk egymáshoz, és azóta is emlegetjük azt a hetet.

- Felnőtt, dolgozó nőből, gyakorló színész- és énekesnőből újra diák lettél. Ez a váltás nem okozott törést benned?

- Rengeteget segítettek a szüleim. Találtunk egy kis lakást, és anyagilag is számíthattam rájuk. Igaz, hogy nem volt könnyű ismét szívességet kérni, de nagyon akartam tanulni. Biztos vagyok benne, hogy ha arra kérnéd a többieket, mondjanak rám jelzőket, az eminens benne lenne az első háromban. Bejártam minden elméleti órára, még a prózai osztály is az én jegyzeteimből vizsgázott. Úgy gondoltam, ha már ott lehetek, ki kell használnom az egyetem minden lehetőségét. Akkoriban volt egy komoly párkapcsolatom. Annak a fenntartása küzdelmes volt, mert közben egy egész más világba kerültem be, és nem könnyű úgy benne maradni egy közösségben, hogy közben meg tudj felelni a civil életben.

- Amikor egy-egy szerepre készülsz, akkor is ilyen eminens vagy? Hozzáolvasol, háttéranyagot gyűjtesz, és az alapján készülsz?

- Érdekes, régen ilyen voltam, ma viszont már az emocionális oldalról közelítek, és nagyon aprólékosan végigelemzem magamban a szerepet. A Rudolf próbafolyamata alatt jöttem rá, hogy a darabon belül kell az egyes figurák motivációit megtalálni, mert ahány könyvet olvastam, mind más oldalról közelített és más választ adott a kérdéseimre. Az egyetemi Mesterkurzushoz viszont komolyan fel kellett készülnöm Maria Callas életéből. Azt hiszem, nekem az a szerep volt a diplomamunkám.

- Amennyiben?

- Nagyszerű volt Igó Évával dolgozni, inspiráló és izgalmas. A darab az én ötletem volt, és a szerepeket együtt osztottuk ki Évával. Közrejátszott az is, hogy ki volt épp szabad, de Holecskó Orsival már az Annie Wobblerben dolgoztunk, azt a bizonyos áriát pedig csak Szegő Adrienn tudta elénekelni. Lett volna egy tenorunk is Dolhai Attila személyében, de az elfoglaltságai miatt végül nem tudta bevállalni a munkát, így azt a szerepet jól meghúztuk. Már a bemutató előtti nyáron elkezdtük a munkát, tudnom kellett a szövegemet, a mai napig tudom például a kihúzott részeket. Életem egyik legnagyobb dicséretét Évától kaptam. Azt tanácsolta, menjek el prózai színházba, és majd később kiderül, hogy tudok énekelni, mert nekem ott a helyem. Hogy nekem már ott a helyem… Rengeteget jelentett ez a mondat. Akkor úgy tudtam megugrani a feladatot, ahol épp tartottam, ezért nagyon szeretném, ha ez a szerep később is megtalálna. Már most egész másképp játszanám az azóta szerzett tapasztalatoknak köszönhetően. Remélem, lesz még vele dolgom az életben, akár ugyanabban a szereposztásban.

(A Nádasi Veronikával készült interjú második része holnaptól olvasható a fidelio.hu-n)