Jácint

Szenvedéstörténet özvegy Florestanné emlékiratai alapján, avagy Fidelio az Operaházban

2008.10.07. 00:00

Programkereső

Kovalik Balázsnak sikerült alaposan felbosszantani a nagyérdemű publikumot. Nem tudom az ezerfejű Cézárnak hány feje búúzott és fütyült, amikor a rendező a pódiumra lépett, de gyanítom: a többség.
75fd56d2-730f-4b76-b6b7-b020062efd71
Még Katharina Wagner emlékezetes Lohengrinje a jobblétre szenderült Erkel Színházban sem borzolta ennyire a kedélyeket. Megvallom: örülök a botránynak. Még boldogabb lennék persze, ha a lapos, közhelyes, ügyetlen és szellemtelen színházi produkciókat is hasonlóan vehemens tiltakozás fogadná. De már ez is valami. Örülök annak, hogy egy operaházi előadás végre indulatokat kavar, vitát provokál. Vagyis igen erőteljesen hat a nézőre. Noha nem értek egyet a tiltakozókkal, véleményüket tisztelettel fogadom és az okokat is érteni vélem.

Az egyik fő ok: bizonyára sokan akadnak, akik eleve nem kedvelik, ha a rendező folyamatosan megfejtendő rejtvényeket ad fel nekik. Nem hajlandók követni a színpadi jelzésrendszert, nem ezért váltanak jegyet vagy bérletet: elsősorban a zenére, az énekesekre kíváncsiak. Ez kétségkívül konzervatív álláspont, de nem szabad lebecsülni, és nem szabad azt hinni, hogy el fog tűnni az idők során. Az operákban az a csodálatos, hogy akár színpad nélkül is hatnak – ha nem volna így, semmi értelmük nem lenne a CD-felvételeknek.

A másik ok: Kovalik a Leonóra-Florestan történetbe olyan módon keverte bele Jézus szenvedéstörténetének elemeit, hogy azt vallásos érzelmű emberek akár blaszfemikusnak is érezhették. Vegyünk sorra néhány részletet (alapos elemzésre természetesen e helyütt nem vállalkozhatom). Amikor felment a függöny, a négy emeletre osztot színpad felső szintjén a Megfeszített alakját láthattuk. Ezután kezdődött Marzelline áriája (a két első szám sorrendjét az 1814-es verzióban ugyan Beethoven megfordította, de ez esetben alighanem az eredeti a jobb, vagyis az, amit most tapasztalhattunk). Jézus később világító szívvel jelent meg, Rocco csókot adott neki, mintha Júdás volna. Aztán Pilátussá alakult, s látványosan mosta kezeit.

 
e044b8f6-9ea5-4283-bdaa-2a02f5a53fd3
 

Tanúi lehettünk továbbá úrfelmutatásnak, Leonóra férfi-alteregója (erről mindjárt alább) bort adott – kehelyben! – Florestannak, majd kenyeret. És megjelentek világító glóriájú angyalok, sőt, Mária is, apró színváltó lámpácskákkal fejkendőjén. Minderről természetesen szó sincs Jean Nicolas Bouilly eredeti színdarabjában, amely több opera librettójának alapjául szolgált (Gaveaux-ét és Paer-ét Beethoven bizonyosan ismerte), szó sincs Joseph Sonnleithner meglehetősen ügyetlen, szószátyár szövegkönyvében, amelyet Beethoven először megkomponált (nagy bukás lett a vége) és szó sincs Georg Friedrich Treitschke javított változatában (amelyben a Fideliót 1814 óta játsszák). Hogy szó sincs, az ugyanakkor nem feltétlenül jelenti azt, hogy szó sem lehet. Kenyeret, bort valóban említ a szövegkönyv (igaz, fordított sorrendben, lásd a fentebb mondottakat), s Florestan nagyáriájában kétségkívül akad egy passiókra utaló részlet: a nagy melizma a „Leiden” (szenvedés) szóra. Beethoven nyilván nem ismerte Schütz és Bach passióit, de ismerhette a német passiótradíciót, amelyet számos mára elfeledett kismester vitt tovább.

Mindezzel percig sem állítom, hogy eleve tudatosan afféle színpadra vitt passiótörténetet komponált volna, tudatos bibliai utalásokkal. Csak annyit állítok, hogy efféle asszociációk nem eleve alaptalanok. Olyannyira nem, hogy alighanem szükség is van rájuk. Ha csak magát a szövegkönyvet nézzük: a történetnek két fő rétege van. Az egyik egészen köznapi, szinte bornírt: egy leányka házimunka (vasalgatás) közben elutasítja régi kérőjét, mert új fiúba, a rejtélyes Fidelióba szerelmes, Rocco apuka pedig pártolná ezt a kapcsolatot, ha volna hozzá elég aranytallér is. Szegény Sonnleithnernél ez tölti ki lényegében az egész első felvonást (ő három részre tagolta a darabot). A második szint – 18. századi hagyományok szellemében – Don Florestan és Donna Leonora szintje, meg persze Don Pizarroé. Buffa-réteg + seria-réteg (ami ezúttal, hogy kölcsönvegyem Kovalik Balázs sajátos kifejezését: „politikai krimi”. Ld. az ismertetőfüzetben közzétett interjút). Ne feledjük, az ún. szabadító-opera a francia komikus operából nőtt ki annak idején. Monsigny mester Szökevényén legalább annyit lehet röhögni, mint sírni: a börtönőr ugyanolyan bohóc nála, mint Frosch a Denevérben. Csakhogy Beethoven zenéjének éppen az a csodája, hogy mindkét réteg fölé tud emelkedni, mégpedig nem csak rabok kórusánál, a miniszter Sarastrót idéző dallamánál, hanem az első felvonás kánon-kvartettjétől kezdve szinte mindenütt (kivétel a pénzária). Kovalik ezt a „legfelső”, szintet teszi láthatóvá, azzal, hogy a zene passiós vonásait, alapvető emelkedettségét mintegy kivetíti a színpadra. Mindezt kétségkívül a naív vallásosság eszközeivel teszi. Falusi templomokban látható festmények, szobrok alapján elképzelt jelenetekkel. Ez a naivitás nem nélkülöz némi iróniát (pl. a világító glóriájú, szinte giccses angyalsereg megjelenésénél), és az iróniára Kovalik máskor is rájátszik (gyerekcsapat utánozza például a részben római fegyveresek módján, részben guantanamói börtönőrők ruhájában bemasírozó fegyvereseket, á la Carmen-gyermeksereglet). Ilyen fajta ironikus ellenpont valóban idegennek tűnhet Beethoven művétől. Helyesebben: ezt a szerepet töltené be nála (mi tagadás: elég ügyetlenül) a vasalgatás, meg a Papagenóra emlékeztető pénzária. Kínálkozó képzettársítás: Mester és Margarita. Bulgakovnál sem a bibliai szál az ironikus.

 
39d63b6e-56a6-4959-927a-5b430da9e75c
 

No, de még messze nem értünk a végére. Az első pillantban nyilván meghökkentő, hogy a rendező megkettőzi Leonorát. A női énje végig a színpad alsó szintjén énekel, míg a voltaképpeni cselekményt néma férfi alteregója hajtja végre. Úgy hiszem, ez nagyszerű gondolat. Végre egyszer mentesültettünk a dúskeblű Fideliók ügyefogyottságaitól. Cserébe kaphattunk egy elképesztően hatásos, költői jelenetet, amikor a férfi-alterego lassan a kezét nyújtja a nála emelettel lejjebb lévő Leonorának, bátorítja, magához húzza, majd szinte múzsamód homlokon csókolja (a nagyária gyorsrészének kezdetén). Persze ára van az ötletnek: a férfi-alteregonak el kell tűnnie a zárókép előtt, hiszen „Fidelio” megtette a magáét, a hősi énnek nincs tovább dolga – csak Leonórának, az eredetinek, a szerelmes asszonynak. Kovalik úgy oldja meg a problémát, hogy Pizarroval leszúratja Fideliót (aztán a végén föltámasztja, hogy teljes legyen a passiószál). Ez enyhén szólva zavarbaejtő mozzanat: ugyanúgy aggályosnak tartom, mint az Anyegin-rendezésben Lenszkij látványos „kivégzését”. De akárcsak az Anyegin esetében, ezúttal sincs rá elképzelésem, mi mást lehetne helyette kitalálni. Egyértelműen gyönyörűnek találtam viszont a szivárvánnyal való játékot, s utólag visszagondolva a látottakra, úgy vélem, ez az, ami kezünkbe adja a talányos rendezés rejtélyeinek kulcsát. Amikor a nagyáriában Leonora a szivárványról énekel (s kivételesen ennél a résznél csak ő van jelen, a másik én később jön be a színpadra), egy furcsa öregasszony hoz be szivárványos zászlót. Nem tudjuk, ki ő. Mindenesetre a végefelé is megjelenik, nagyjából akkor, amikor a vidám, színes ruhájú tömeg a szivárvány színskálája szerint kezd elrendeződni. Leonora a szomorú fehér ruhás alak, öregkorában? Az ő távoli emlékévé oldódna az egész történet? Hihetetlenül finomnak tartom ezt az utalást (ha valóban jól fejtem meg). Szinte negyedik dimenziót kap tőle a darab… s ez a „negyedik” dimenzió a „harmadikat” is más színben láttatja. Nem a passióról volna tehát szó, „egy az egyben” (bocsánat a faramuci kifjezésért), hanem egy öregasszony (özvegy Florestanné) mélyen átélt, de naív (és ebben az értelemben cseppet sem ironikus) személyes vallásosságáról, hitéről, hogy vele csodát tett annak idején az Úr.

 
3878ae9d-40a6-4756-8d22-b3945aa85c52
 

Ha azt mondom, a zenekarral is csoda történt ezen az estén, valószínűleg túlzok. Az E-dúr nyitányt (az ún. Fidelio-nyitányt) pl. szívesen feledem. Szép részmegoldások és aránylag kevés hibával játszó kürtök ellenére az egész még kissé ziláltnak hangzott. Borzasztóan nehéz ez a darab, és meg merem kockáztatni, nem tartozik Beethoven remekművei közé. Ihlettelen, széteső. Nem lehet egy napon említeni a III. Leonora-nyitánnyal – amit ezúttal a finale előtt hallhattunk (állítólag Mahler vezette be ezt a szokást). A közönség teljes joggal tombolt utána: soha nem gondoltam volna, hogy ezt a zenét egyszer a budapesti Operában ilyen színvonalú előadásban hallhatom. Óriási nyeresége a budapesti zenei életnek, hogy Fischer Ádám rendszeresen itt vezényel, s hogy vezetője az Operának. Micsoda műgond és micsoda arányérzék, lényeglátó képesség! No, és nem utolsó sorban micsoda színházi rutin. Rocco pl. elég alaposan előreszaladt a pénzáriában, ha nem Fischer irányít odalentről, alighanem komoly bajok következhettek volna. Igy elég volt egy különösen energikus intés a kellő pillanatban, hogy a rend helyreálljon.

Az énekesek közül Thomas Mosertől többet vártam. Állítólag remek volt a próbákon, de az előadáson fáradtnak tűnt. A nagyjelenete gyors részének végénél érezhetően erőlködött (rettenetes, hírhedten hangszálgyilkos rész ez, meg kell hagyni). Friedemann Kunder Roccóját elég szürkének találtam. Fekete Attila ezúttal kis szerepet kapott (Jaquino), a feladatot rendben teljesítette. Perencz Béla számomra nem volt elég félelmetes Pizarro. Azt hiszem, igazi erényeit nem ebben a szerepben tudja megmutatni. A fiatal Bretz Gábornak ugyancsak kicsi szerep jutott, a miniszteré – nagyszerű hang! Nagyon remélem, hogy sokat látjuk nagy szerepekben is (tartok tőle, nem így lesz, elragadja a világ: nemrég Ausztráliában Don Giovanniként, Milanóban Kékszakállúként aratott a hírek szerint óriási sikert). A hölgyek közül Váradi Zita kiváló Marzellinének bizonyult. Szabóki Tünde teljesítménye előtt pedig le a kalappal. Evelyn Herlitzius helyett „ugrott be”, ha nem is az utolsó pillanatban, de nem sokkal az előadás előtt. Tökéletesen tudta a szerepet. Úgy vágta ki a magas „b”-t a második felvonásbeli kvartettben, mintha lézersugarat bocsátana ki magából. Ő – meg Fischer – kapta a legtöbb tapsot, e tekintetben maximálisan egyetértek a publikum ítéletével.

(2008. október 5. Magyar Állami Operaház (Budapest) 19:00 - Fidelio; km.: Don Fernando - Bretz Gábor, Don Pizzaro - Perencz Béla, Florestan - Thomas Moser, Leonora - Szabóki Tünde, Fidelio - Horváth Virgil, Rocco - Friedemann Kunder, Marzelline - Váradi Zita, Jaquino - Fekete Attila, Első fogoly - Boncsér Gergely, Második fogoly - Sárkány Kázmér, vez.: Fischer Ádám, rend.: Kovalik Balázs)