Hedvig

Színházba zárva

2008.11.05. 00:00

Programkereső

Annak ellenére, hogy Michael Sturm rendező a Cilea-operát mindvégig színházi öltözőben játszatja, a fehérre festett arcú, fekete öltönyös halál figuráját a kiüresedésig didaktikusan lépteti fel, az estélyi ruhás zombikórust pedig külsőre egyenesen Polanskitól szalasztja Szegedre, mégis azt kell mondanunk, "megvettük" a produkciót. OPERAVERSENY ÉS FESZTIVÁL A MEZZO TELEVÍZIÓVAL

A rendező darabértelmezése szerint az egész világ színház, a (világ)színház, tágabb értelemben a művészet minden templomának falai közt ott rejtőzik a halál. Nem nehéz elfogadnunk az alaptézis első felét, pláne akkor nem, ha a címszereplő Adriana Lecouvreur foglalkozását tekintve színésznő, sőt a darabban többször játszik szerepet, idéz, szaval valamelyik alakításából. A pillanat művészetébe, az előadás állandó alkalmiságába, rebbenékeny élményébe, ha úgy tetszik, a színész újra és újra belehal. És ugyanígy belehalunk (különösen mi, nők) a szerelembe és a beteljesül(het)etlen vágyakozásba. Vagy ha nem halunk bele, hát igyekszünk megsemmisíteni a vetélytársat, és ebben még az annyira buta megoldásokig is el tudunk jutni, mint a mérgezett virágcsokor. (Ja, hogy ezt Scribe és Cilea uraknak jutott eszébe. Istenem, minden férfiban van egy kis nő.)

 
8f0fe227-b17b-4d00-9fca-ce30117fb2ff
 

Molnár Zsuzsa díszlettervező fekete öltözőasztalnak fehér villanykörtékkel körberakott tükreiben nézik magukat a szereplők, akik az előadás kezdetén mintha maguk is egy színházi előadásra készülnének. A társulatot Gyarmathy Ágnes a címszereplő kivételével szürke (selyem)köntösbe öltözteti. Mindannyian ülnek, és elrajzolt, katatóniába hajlóan lassú mozdulatokkal jelzik a metronóm ütéseire a fésülködést, a sminkelést. Adrianán mélykék fűző és – a később halálát okozó – ibolyacsokrokkal borított stilizált abroncsos szoknya (a virág többi jelmezének és frizurájának is fontos dekorációs eleme, sőt a harmadik felvonásban a kar női szereplőit is elborítja). Az öltözőasztalok egyrészt reális értékkel bírnak, ide-oda tologatásukkal térkijelölő elemek – a probléma azonban az, hogy nélkülözik a variabilitást. Ugyanennek az egyféleségnek a csapdájába esik a rendező azzal, hogy a már említett lassú mozdulatokat alkalmazza, ugyanis a repetitív koreográfia monotóniája nem kelt feszültséget illetve az utcai mozdulat(lan)művészeket idéző külsejű halál ismétlődő, majd állandósuló jelenlétével kétséget kizáróan jelzi, milyen végre számítsunk. A tér közepére állított kopott, szürke dobogó helyénél fogva kitüntetett szerepet kap, ám az állandó használattól épp ez a fókuszponti helyzet fokozódik le.

A jelképekkel és metaforákkal terhelt térben azonban szerencsénkre nem kétdimenziós szimbólumok énekelnek. Különösen igaz ez a szegedi operaénekesekre, akik nagy kedvvel játsszák karakterfiguráikat, és a legjobb női előadó díjáért versenyző Kristin Sampsonra, valamint Bódi Mariannára. A címszerepet éneklő amerikai szoprán alakítása egyszerre ellágyulásig romantikus és rögrealista, ahogyan a büszke, nem karrierista, inkább képességeivel tisztában levő színésznőt, a szerelmes, szerelméért mindenre képes, majd a megcsalt és kétségbeesett nőt érzékelteti. Hangja erős, telt, mesterkéltség nélkül énekel. Bódi Marianna féltékenységi bosszújában is méltósággal teli és elegáns Bouillon hercegnő, hangja érzelemgazdag, asszonyi energiákkal teli, s még az sem akadályozza, hogy a rendező őt Samantha Ewing nem túl távoli, nyugtatón és whiskyn élő rokonának véli. (Igaz, a trupp meg kollektíve kokaincsíkokat szív a harmadik felvonásban.) Maurizio és Michonnet megformálói, a kevéssé jellegzetes és izgalmasnak egyáltalán nem mondható hangszínű Adam Diegel és Timothy John Sarris igyekeztek volna, de a rendezői segítség elmaradása miatt két igen gyenge, határozatlan férfi szerencsétlenkedik előttünk (például a hercegnő báljában a rózsaszín öltönyös Maurizio csak ül bután Párisz módjára kezében az aranyalmával – talán azért a mitológiai utalás, mert név szerint említenek néhány múzsát?).

 
8c30150e-e60b-4579-a8c0-b5c750b7c065
 

A Philippe de Chandelar dirigálta Szegedi Szimfonikus Zenekar nagy igyekezetével nem vall szégyent, az erős félháznyi közönség bravójából nekik is kijut a fesztivál- és/vagy versenymegnyitók minden protokollját nélkülöző előadáson. Nincs Himnusz, Szózat, zászló- és virágátadás, nincsenek kínos politikusi beszédek – és ez megnyugtató.

(2008. november 3. 19:00 - Szegedi Nemzeti Színház - Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval
Francesco Cilea: Adriana Lecouvreur - a Szegedi Nemzeti Színház produkciója
Km.: Kristin Sampson - Adriana Lecouvreur, Adam Diegel - Maurizio, Bódi Marianna - Princesse Bouillon, Timothy John Sarris - Michonnet, Altorjay Tamás - Bouillon herceg, Kóbot Tamás - Chazeuil abbé, Vajda Júlia - Mademoiselle Jouvenot, Szonda Éva - Mademoiselle Dangeville, Gábor Géza - Monsieur Quinault, Hajdú András - Monsieur Poisson; a Szegedi Szimfonikus Zenekar, a Szegedi Színház Énekkara és Tánckara - vez.: Philippe de Chandelar, karig.: Kovács Kornélia
d.: Molnár Zsuzsa; j.: Gyarmathy Ágnes; r.: Michael Sturm)