Sámuel, Hajna

Songspiel

2008.11.08. 00:00

Programkereső

Brémában mindössze háromszor tűzték műsorra a múlt évad végén Michael Kunze és Gershon Kingsley művét, a Raoult; a kritika és a közönség igen szerette. Az első szegedi versenyelőadáson, csütörtökön a hírek szerint kongott a színház, szinte többen voltak a színpadon, mint a nézőtéren, amitől az előadás teljesen szétesett. A közelgő hétvége azonban jó kétharmados házat vonzott, s ennek pozitív hatása nem maradt el. OPERAVERSENY ÉS FESZTIVÁL A MEZZO TELEVÍZIÓVAL

Dramaturgiáját és rendezői megoldásait tekintve Brechtet, zeneileg Dessaut, Weillt, Bernsteint, Sondheimet idézi a Raoul– s ez nagyon jól áll a brémai karmester, Terts Márton dirigálta Szegedi Szimfonikusoknak! –, ami történelmi leckének és a 14–25 év közöttiek első komolyabb zenés színházi élményének is remek, operaversenyhez azonban nem elég izmos alapanyag.

A Monika Gora tervezte színpadot oldalt és hátul is fekete függönyök zárják le. Előtte fehér a tér, amelyben lépcsősen tagolt lejtők, középen pedig egy mélyedés található, vakítóan steril. Legelöl néhány bronzszínre fújt cipő, bakancs - számuk az előadás végére megnő -, a rakparti emlékművet idézi fel. A színpad mélyén, jobb oldalon, mintegy három méterrel a sík fölött egy ketrec lóg, ebbe kényszerül két versenyszereplő, akik nemcsak színészi, de énekesi képességeiket sem tudják bizonyítani. Olyannyira nem, hogy a főbb mellékszereplők kompaktabb és súlyosabb karakterábrázolást mutathatnak. Violaine Kieffer (Rachel) és Beöthy Kiss László (Serge) fiatal zsidó párja álcselekvések végrehajtásával és erőteljes színészi jelenlétet egyáltalán nem kívánó ottléttel tölti a két felvonást. Korlátaik objektívek, helyzetük pedig ezáltal méltatlan: alig van mit énekelniük, ám ez az alig valami is gyakran hallhatatlan térbeli pozíciójuk miatt.

 
71448d4b-050c-4a5a-a17d-5db56dedc108
 

A musicallibrettistaként ismert Michael Kunze (jelenleg is műsoron van Budapesten a Mozart!, az Elisabeth, a Vámpírok bálja) és a darabot rendező Julia Haebler egyaránt a brechti epikus színház farvizén hajóznak, és majdnem révbe érnek.

Erre az előadásra nem ülhetünk be naivan – pláne Magyarországon –, hiszen Raoul Wallenberg élete, amit a színpadon látunk, már egyszer szinte/majdnem/talán pontosan így zajlott le. Kunze törekszik az életrajzi hitelességre, ám hagyja, hogy alakjai önálló életet éljenek. A valóság és a fikció tehát keveredik a történetben, ugyanakkor nem célja a szerzőnek vagy a rendezőnek az sem, hogy (hamis) illúziót keltsenek. Így a színész nem azonosul a szereppel, amit játszik.

A szereposztásnál sem volt alapfeltétel az egykor élt karakter és az azt alakító közötti külső hasonlóság. Hogy mindezeket tudatosítsák a nézőben, ezáltal ne kérjék számon például a beleélést, felmutatják Sztálin, Churchill, Eichmann, Kemény Gábor, Wallenberg, Per Anger fotóit, jelzett kellékeket használnak (nagy piros sapka Sztálinnak, piros díszzsebkendő az áruló Kutuzovnak, szivar Churchillnek, egy kis svéd zászló az egyik forgatható, létrafoknak is használható ablakmélyedéssel ellátott lejtőre), maszkot viselnek (óvodai fejdíszekre kerülnek a fotók, elválasztott hajú, kisbajuszos szmájli lesz a Hitler-álarc). Mindegyikük „belépője” tartalmazza a legfontosabb információkat, valamint a jelenetek összefoglalója, vagy épp a megértéshez szükséges háttérismeret a színpad fölé vetítve olvasható. (Sajnos, csak ezt fordították le a szervezők magyarra. Minden bizonnyal a helyhiány az oka, amiért csak ennyire tellett, ám így – dicséretesen tiszta artikuláció ide vagy oda –a nézőtér egy része nem teljes élménnyel távozott.)

 
8c6c20ad-5e3a-4501-9c79-1edf5013e80c
 

Az előadásban, részben a görög sorstragédiákat mintázva, két kórus is hangsúlyos szerepet kapott. A két középkorú narrátornő által vezetett „nevesített”, amely mindvégig kommentálva aktívan vesz részt a játékban, és akiket a homogén tömegre utalva tiszta szabásvonalú, inkább semleges korú, mint 1944-45-ből való homokszín ruhába öltöztette Debreczeni Ildikó (csak a hölgyek fizurájának feltűzése és hullámai kvázi-korabeliek), akik közül lépnek elő a fent említett létezett történelmi személyiségek. A proszcéniumpáholyokban nemenként elkülönítve ültetett „névtelen” énekesek egyrészt hangerőben őket segítik, másrészt Wallenberg magával, istennel és egyéb embertársaival perlekedő lelkiismereteként jelenik meg. Hallhatóan élvezik a Kingsley írta kottákat, és játékkedvvel állnak, mozognak a színpadon. Bizonytalanság csak a gyerekkórus két kisfiújának hangjában van a végső morális tanulságokat már-már szentimentálisan megfogalmazó epilógusban (mert finálénak nehéz lenne nevezni a West Side Story Somewhere-jének nyomát erősen magán viselő számon).

Egy hátközépig érő hajú copfos férfi ül a nézőtér bal oldal, 2. sor 1. székén. Világoskék a szvettere, fekete a nadrágja. Néhány hellyel arrébb ülve látható szemében a visszafogott, nyugodt mosoly. Semmi különös nincs benne, egy néző a sok közül. Nyilván tudja az, aki látta a műsorfüzetet, hogy ő a versenyző Marcin Habela lengyel operaénekes a címszerepben, ezért azonnal egyértelmű a koncepció. Pláne azután, hogy nagyon nem akar felmenni a színpadra. Aztán nyomatékkal éneklik a one simple single man kifejezést, ami később just a man, a simple human being-ként ismétlődik. Ez az egyszerű, saját és mások szabadságát kívánó ember azonban tele van kétellyel, és lelkifurdalással él, hiszen nem menthet meg mindenkit, de a kiválasztás döntése és annak felelőssége az övé. Marcin Habela a „megszabadító”, az „életmentő”, az „igaz ember” egydimenziós sablonjába, azaz abba, amit megírtak a szerzők, és amit megrendezett a rendező, kellemes, telt tenorjával, és érzelemgazdag játékával próbál hús-vér figurát teremteni.

 
7bf16e4f-58d3-4437-8c3b-526d8947802a
 

Erőfeszítése nem reménytelen ebben az igen kemény és tiszta az előadásban, ami poézisében nem kendőz, nem óvatoskodik. (A nyakkendőtlen kiscserkészeknek is nézhető gyerekkórus exponált pillanatai jól példázzák ezt: az első felvonásban egy részük felvigyázóként menetel a végelgyengülés határán levő zsidó munkaszolgálatosokat játszók mellett, és lövi le őket, a második felvonás végén bújócskát játszanak Serge-zsel a Duna-parton, s egyenként tűnnek el.) A probléma azonban alapvetően az, hogy a kimondás a brechti intenciók és effektek ellenére is csupán a szüppögősen szentimentális szimbólumok és eszmék szintjén mozog, a történethez választott zenei forma pedig egyáltalán nem győz meg arról, hogy ebben az operaversenyben lenne a helye.

(2008. november 7. 19:00 - Szegedi Nemzeti Színház - Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval
Michael Kunze-Gershon Kingsley: Raoul - a Theater Bremen produkciója
Km.: Marcin Habela - Raoul Wallenberg, Violaine Kieffer - Rachel Strauss, Beöthy Kiss László - Serge Eisenmann, Achim Rikus - Per Anger, Can Tufan - Staffan Söderblom, Hyung-Jin Kim - Joszif Sztálin, Allan Parkes - Winston Churchill/ Német tiszt, Daniel Wynarski - Nagyapa, Robert Neil -Adolf Eichmann/Lichtenberger, Zlatina Taralova - Jeanette, Johannes Scheffler - Mihail Kutuzov, Heinrich Bröckerhoff - Ivar Olsen, Astrid Kunert - Kemény Erzsébet, Melkovics Zoltán - Kemény Gábor, Daniel Ratchev - Schmidhuber tábornok, Martina Parkes - 1. narrátor, Tatjana Kluge - 2. narrátor, Karin-Maria Brenner - 3. narrátor; karig.: Tarmo Vaask; Szegedi Szimfonikus Zenekar, vez.: Terts Márton
kor.: Jacqueline Davenport; díszlet: Monika Gora; jelmez: Debreczeni Ildikó; rend.: Julia Haebler)