István, Vajk

A sokárnyalatú fekete

2008.11.12. 00:00

Programkereső

Alföldi Róbert New York-i operarendezése tiszta, pontos, ám didaxistól nem mentes, ugyanakkor elegánsan szép rendezés. De valahogy mégsem ragad magával. OPERAVERSENY ÉS FESZTIVÁL A MEZZO TELEVÍZIÓVAL

Robert Ward 1961-ben adaptálta operaszínpadra Arthur Miller darabját, ami körülbelül annyira túlírt és buján szétágazó, mint amennyire tombolnak a boszorkány (mások szemében szent) Abigail Williams ösztrogénjei. A librettista Bernard Stambler csak látszólag csillapította a szenvedélyeket azzal, hogy négy rövid, zárt jelenetre, már-már kamaradarabra redukálta az alapanyagot, a hangsúlyok – különösen Alföldi rendezésében – az egykori McCarthy-kritikus hangvételről a férfi-nő kapcsolatra és a határoktól, államformáktól függetlenül bárhol táptalajt találó szélsőségek ábrázolására kerültek át.

 

Michael Bracegirdle (Danforth bíró)
 

A szerkezet feszessége szinte követeli a minimalista, ám nem túlegyszerűsítő színpadi megvalósítást. John Farrell díszlete egy négyszög alakú fekete medence (mint Alföldi Szentivánéji álom rendezésében a Bárkán), a sarkain négy oszlop, amik idézik a keresztet, utalva az angol cím – The Crucible – szótövére és Proctor végzetére, és tesznek jó szolgálatot, hiszen remekül lehet rájuk szárítóköteleket kötni. A medencét ugyanis a második felvonásra lefedik, és lepedők vakító fehérje kerül kontrasztba a feketével. A harmadik és negyedik felvonásokban, a bírósági tárgyaláson, illetve a börtönben két, illetve négy „kismedencét” alakítanak ki, ahonnan van, hogy a szereplők a puritánok hajat-homlokot elfedő, csak a fület szabadon hagyó egyensapkájában, fehérre festett arccal kar nélküli hidraként bukkannak fel, de mondhatnánk őket halottak baljós árnyainak, vagy sorsszövő párkáknak – egyformán veszélyt keltőek. Az egyértelműen kijelölt (díszlet)határok,valamint Daróczi Sándor a kortalanságot apró, de látható jelzésekkel finoman mégis inkább a 17. század felé vivő jelmezei szó szerint és átvitt értelemben is erősen korlátozzák a szereplők mozgását és mozgásterét, csakúgy, mint Salem (vagy épp az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság) bíráinak szélsőségig értelmezett puritán elvei.

Ha nem is folyamatosan vibrál a feszültség, de végig, különösen a Proctor házaspár (Zeffin Quinn Hollis és Lisa Chavez) jeleneteiben a felfokozott és az elfojtott érzelmek hullámzása uralja a színpadot. Tituba kivételével csupán az ő arcuk festetlen – a hazugság álarca nélkül, akár megaláztatást vállalva állnak szemben egymással és Salemmel. A testi szerelem elmúlásában az asszony is hibásnak érzi magát, s ennyiben bűnösnek is abban, hogy a férj megcsalta őt. A második felvonás duettjében őszinte kitárulkozásuk egymás előtt a szerelem újra fellobbanásának ígéretét hordozza, s ezt a rendező meleg, puha fehér fényben hosszan kitartatott csókkal pecsételteti meg.

Alföldinek az ilyenféle, a hatásvadászatig exponáló, a hőskor némafilmjeinek egyértelműen magyarázó jeleivel operáló gesztusai azonban annyira széttörik a varázst, hogy hiába a pontos és komponált világítás magasiskolája, az egykori és mai hús-vér emberek története, a házasság tragédiája és a társadalmi példázat is szinte pszichologizáló Disney-rajzfilmként elevenedik meg. Visszabillenti azonban a hidegen érzéki világba a Szegeden jelen levő, 1917-ben született komponista, Robert Ward meglepetésekkel teli, eklektikus, inkább illusztratív és dallamos, mint elvont zenéje, valamint az operaénekesek színészi játéka.

 

Michael Bracegirdle (Danforth bíró), Lyne Abeles (Mary Warren)
 

Zeffin Quinn Hollis ideális John Proctor. Fizikumra egy tömbből faragott, a szó nemes értelmében földszagú, egyenes férfi, hangra nem átütő erejű, de korrekt bariton. Egyetlen kisiklott pillanatáért bűnhődik, hiszen valószínűleg nem tett egyetlen célzást sem Abigailnek, tehetetlennek bizonyult a nőiségére ráébredő lány vonzásában. Az Abbyt alakító mahagóniszín hajú, a zárt ruhát viselő közösségben (meglepő módon feltűnést nem okozva) meztelen karral és nyakkal megjelenő Mary-Adeline Henry azonban nem csábító, nem számító, nem manipulatív, nem sodródó és nem gonosz. Abban, bevallom, bizonytalan vagyok, hogy az előző mondat melléknevei elé nem kellene-e az „eléggé” mértékhatározó, a jelenlegi esetben ugyanis – szigorú puritán elvek ide, hiszékeny falusi nép oda – a drámai tét csak sötét színű hangjában van jelen a színpadon. Elizabeth Proctorként (az év eleji workshopon csak második helyen választott, ám a győztes visszalépése után beugró) Lisa Chavez fájdalmasan kitárulkozó férje előtt, és épp az ő védelmében, nem pedig saját szégyenét féltve, fájdalmasan titkot tartó a bíróságon. Hite, nyugalma rendíthetetlen, s ez mind sűrűsödik finom mezzójában. A negyedik versenyszereplő, a Danforth bíró szerepében Michael Bracegirdle betegsége miatt csak a gonosz eljátszására alkalmas színészi képességeit mutathatta meg miközben coverje, Stan Lacy énekelt. Az együttesből kiemelkedett Lynne Abeles (Mary Warren) és szívesen hallgattam volna még Nicole Farbes-Lyonst (Tituba) is. A társulat többi tagja a Dicapo Opera kétszáz fős terméhez arányos kis hang.

A Pulitzer-díj statútumában annyi áll a zenei kategóriáról, hogy egy olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtó amerikai komponista kapja (1943 óta), akinek a művét a díj kiadásának évében mutatták be vagy vették fel első alkalommal. Robert Ward A salemi boszorkányok című operáért 1962-ben nyerte el a kitüntetést. Hogy Alföldi Róbert ezért a rendezéséért mit kap vagy nem kap különb-különb fórumokon, a jóég tudja, fenntartásaim ellenére is azt gondolom, volt keresnivalója New Yorkban.

(2008. november 10. 19:00 – Szegedi Nemzeti Színház
Robert Ward: A salemi boszorkányok – a New York-i Dicapo Opera Theatre előadása
Km.: Zeffin Quinn Hollis – John Proctor, Lisa Chavez – Elisabeth Proctor, Marie-Adeline Henry – Abigail, Michael Bracegirdle – Danforth bíró, Cecilia Whitney – Betty, David Gagnon – Samuel Parris tiszteletes, Nicole Farbes-Lyons – Tituba, Jennifer Valle – Ann Putnam, Gary Giardina – Thomas Putnam, Katherine Keyes – Rebecca Nurse, Steven Fredericks – Francis Nurse, Giles Corey – Willy Falk, Matthew Lau – John Hale tiszteletes, Lynne Abeles – Mary Warren, Michael Boley – Ezekiel Cheever, Jessica Tivens – Sarah Good, Allison Leaheey – Ruth Putnam, Sara Petrocelli – Susanna Walcott, Shannon Capogreco – Mercy Lewis, Molly Mustonen – Martha Sheldon, Bethany Argiro – Bridget Booth; Pannon Filharmonikusok, vez,: Pacien Mazzagatti
r.: Alföldi Róbert; d.: John Farrell; j.: Daróczi Sándor; fény: Susan Roth; kor.: Francine Harman; mozgás: Robert Westley)