Hedvig

Sas és kalapács

2008.11.26. 00:00

Programkereső

A tervek szerint 2009 novemberében nyitja meg ismételten kapuit az orosz főváros nevében, hírében és hagyományaiban egyaránt nagy operaháza, hogy immár a teljesen felújított épületben kezdhesse meg 234. évadát.

Bolsoj Színház

"A Bolsoj a legnagyobb, az első és legfőbb. S habár a színház kiállt nem egy válságos periódust, nagyságának eszméje mindenkor elevenen élt azokban, akik szívükön viselték nemzeti kultúránk sorsát." Ily emelkedett szavakkal méltatta a balett- és operakultúra moszkvai hajlékát Dmitrij Sosztakovics, s e két mondatban ott rejlik a Bolsoj nemes küldetése és zaklatott története éppúgy, mint lappangó, ám örök rivalizálása a nevét váltogató Néva-parti "másik főváros" tituláréját szintúgy cserélgető zenés színházi fellegvárával.

1776-ban, a felvilágosodott műveltségéről, zsarnoki kényuralmáról és váltott szeretőiről jól ismert II. (Nagy) Katalin cárnő uralkodásának idején történt, hogy a mecénás hajlamú Pjotr Uruszov herceg felhatalmazást nyert Moszkva színházi életének ellenőrzésére és fölvirágoztatására. A nemes herceg még az évben meg is állapodott Michael Maddoxszal, a korabeli angol szórakoztatóipar merész befektetőjével, s rögvest meg is kezdte moszkvai működését a társulat, amely Maddox szerződtetett truppjának tagjaiból, valamint Uruszov áldott tehetségű jobbágyaiból állt. 1780-ra azután már a kőszínházuk is felépült a Petrovszkij utcán, s ez a keresetlenül Operaháznak vagy másképp Petrovszkij Színháznak nevezett épület negyedszázadon át adott otthont a kor közkedvelt olasz és francia operáinak, a népies komikumnak szentelt legelső orosz dalműveknek, s a kezdetektől páratlanul virulens moszkvai balettművészetnek. Azonban a Petrovszkijt 1805-ben utolérte a 18–19. századi színházépületek végzete – porig égett, s hasonló sorsra jutott a város operatársulatának egyik átmeneti szállása is, amely a Napóleon rövid, ám csúfos vendégszereplését kísérő nevezetes moszkvai tűzvészben pusztult el.

Az új teátrum, az 1825 januárjában az első épület helyén felavatott, s valóban imponáló méretű Nagy Petrovszkij Színház, illetve Moszkvai Cári Nagy Színház (innen a Bolsoj elnevezés) a tősgyökeres Mihajlov professzor és az olasz eredetű Oszip (Giuseppe) Bove munkáját dicsérte, s mindmáig az általuk megformált oszloprendes homlokzat ékesíti az orosz főváros operaházát. 1853-ban ez a klasszicista épület is leégett, ámde három esztendő alatt helyreállították, s egyszersmind az újjáépítést irányító Cavos tervei szerint némi üdvös akusztikai és láthatósági javításokat is elvégeztek benne.

Az 1856-ban újra megnyíló Bolsoj ekkor már a cári színházak szentpétervári főszervének irányítása alatt állt, s jóvoltukból néhány évre egy olasz operatársulat kaparintotta meg a játszóhelyet. Szentpétervár befolyása és adminisztratív hatalma csak fokozta a két szomszédvár vetélkedését, amely azóta is váltig zajlik, függetlenül attól, hogy a Néva-parti operaházat Marinszkijnak, Kirovnak, vagy újra csak Marinszkijnak hívják. E vetélkedés során a 19. században rendszerint Szentpétervárnak jutottak a nevezetesebb ősbemutatók (bár a Bolsoj is eldicsekedhet például az Anyegin első nagyoperai előadásával) és az európai ragyogás, míg Moszkva a nemzeti tradíciók megőrzésének, a nemzeti kultúra kidomborításának szerepét választotta. A századfordulóra azután a különbségek csökkentek, míg a rivalizálás nagyjából kiegyenlítődött, s a karmesteri pultnál Szergej Rahmanyinovot, a színpadon Fjodor Saljapint felvonultató Bolsoj Európa első operaházainak sorába emelkedett.

1917-ben nagyot fordult a világ Oroszországban, ám a Bolsoj pozícióján mindez csak keveset változtatott. A homlokzaton ugyan sarló-kalapácsos címer váltotta a cári kétfejű sast, de a birodalmi operaház reprezentatív státusa éppen nem csorbult attól, hogy az intézmény Lunacsarszkij népbiztos, majd utódainak felügyelete alá került. Sztálin is büszke volt színházára, s erről nemcsak a Bolsojnak 1937-ben adományozott Lenin-rend tanúskodott (mely kitüntetésből azután 1976-ban jutott még egy a társulatnak), de az a tény is, hogy a Gazda előszeretettel invitálta külföldi vendégeit, 1944-ben például Winston Churchill brit miniszterelnököt, az udvari színház uralkodói páholyába.

Sztálin kitüntető figyelme, melyet mások mellett épp a fentebb idézett Sosztakovics szenvedett meg Kisvárosi Lady Macbeth című operájának kálváriája során, s általánosságban a szovjethatalom büszkesége korántsem volt alaptalan. Hiszen 1918 után pár évig maga Konsztantyin Sztanyiszlavszkij irányította a Bolsoj operastúdiójának vezetését, s a színpadon nemcsak az első, a szocializmus építését tárgyazó balett, a Vörös pipacs tűnt fel, de a Három narancs szerelmese, Prokofjev Rómeó és Júliája vagy éppenséggel a Párizs lángjai is, amelyekben, csak a nagy táncosnők közül említve néhányat, olyan korszakos művészek léptek fel, mint Galina Ulanova, Maja Pliszeckaja és Olga Lepisinszkaja.

A szocialista korszak kevés vitathatatlanul pozitív fejleménye közé sorolható, hogy néhány évtizeden át intenzív kapcsolat állt fenn a moszkvai Bolsoj és a budapesti Operaház között, ami kölcsönös vendégjátékokban és vendégrendezésekben egyaránt megnyilvánult. S nemcsak Bartók és Kodály zenés színpadi művei, de a kultúrkapcsolatok ápolásának jegyében még Erkel Ferenc Bánk bánja is felbukkant a Bolsoj műsorrendjén.

A Szovjetunió összeomlását a Bolsoj művészi színvonala is megszenvedte. Az utazási tilalmak megszűntével számos művésze szerződött Nyugatra, s az állami támogatás mértéke is hosszú évekre megcsappant. Csakhogy a Valery Gergiev által életre galvanizált Marinszkij Színház nyomában immár a Bolsoj is régi renoméjának visszaszerzésén munkálkodik, s az oroszországi fellendüléstől aligha függetlenül, birodalmi fénye a jelek szerint valóban visszatérőben van. A kétfejű sas már újra el is foglalta eredeti helyét a homlokzaton, a hatalmas vörös függönyt sem ékesíti többé az a számtalan egymást érő, cirkalmasan kihímzett szovjet címer. Alig fél év leforgása alatt a régi szomszédságában felépült egy vadonatúj játszóhely, az Új Bolsoj, s ennek borsos jegyárai az intézmény kivételes rangjáról tanúskodnak. Mindeközben a nagy múltú épület 2005 óta zajló, eredetileg háromévesre tervezett, s előreláthatóan összességében több mint 700 millió dollárt fölemésztő felújítási munkálatai a befejezésükhöz közelednek. Moszkva Nagy Operaháza jövőre új korszakba lép.