Jácint

"...reszketve és szilárdul, mint a hűség."

2008.12.03. 00:00

Programkereső

Egy opera hangversenytermi adaptációjánál mindig szükség van pár percre az előadás kezdetén, hogy a műfaj-helyszín párosítás megszokott kategóriáinak átfedéséhez akklimatizálódjon a hallgató. Ilyenkor az opera nyitánya kettős szerepet tölt be, hiszen nem csak a történetre hangol, hanem a teremre is, megkönnyítve a fül szokatlan akusztikai viszonyokhoz való alkalmazkodását.

Juliane Banse (fotó: Susie Knoll)

A látvánnyal pedig azok segíthetnek sokat, akiket legtöbbször csak mellékesen említenek egy-egy operaelőadás zenei szempontból történő azonosítása során, így a jelmeztervező, és az adaptáció színpadképének tervezője is, a Così fan tutte esetében Vicki Mortimer és Samantha Potter.

A 2006-os Glyndebourne-i Fesztiválon színpadra került, majd vándorprodukcióvá alakult Così fan tuttét a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben telt ház előtt játszották. Esetünkben azonban csak az énekes- és a rendezői gárda volt vendég; a Budapesti Fesztiválzenekart Fischer Iván vezényelte.

Nicholas Hytner rendezésének legerősebb vonása, hogy a mindenkiben megbújó szorongást – a félelmet a szeretetlenségől, az ebből eredő kisebbségi komplexust és a társsal szembeni bizalmatlanságot – pontosan annyira hangsúlyozza csak ki, hogy ezzel ne okozzon negatív élményeket az operaelőadás közönségének. Az előadás egészét a letisztultság jellemzi. A díszlet és a kosztümök korhűek, mégis egyszerűek, nem vonják el a figyelmet a történetről, és stabil vizuális hátteret biztosítanak. Apró hibák akadnak csak a koncepcióban – a golyóstoll másfél évszázadnyi tévedés, és, mivel jelentéktelenségéhez képest a rendezésben nagy szerepet tölt be (ezzel írja Despina tanácsait Dorabella, majd a házassági szerződésnél is kézbe kerül), zavaró pontot jelent. Ugyanitt kell megemlítenünk Dorabella (Anke Vondung) papucsát is, ami ugyan korhű, de a benne való járás láthatóan nehézséget okozott az énekesnőnek. Az ebből eredő mozdulatok cseppet sem illettek a Ferrando (Topi Lehtipuu) által megénekelt úrihölgy alakjához. El kellett telnie az első felvonásnak, mire elfogadhatóak lettek és magyarázatot nyertek az így (is) kialakult karakter fő vonásai. A papucs azonban csak ráirányította a figyelmet arra a kettősségre, lebegésre, amely a darabnak amúgy is sajátja – amennyiben ez volt a rendező szándéka, úgy sikerrel járt. Végig eldönthetetlen a kérdés, hogy a szerepek-e a karikatúrák, vagy az énekesek játsszák túl karakterüket a rendező utasításai alapján? A határvonalon való egyensúlyozás, a közönség bizonytalanságban tartása leginkább a könnyűvérű Dorabellát játszó Anke Vondungnak sikerült. Nála sokkal egyértelműbb és tisztábban érthető a Juliane Banse által megformált Fiordiligi szerepe. Ők ketten irányítják a közönséget, ugyanúgy, ahogyan őket irányítják Despina és a férfiak. Don Alfonso, a minden szálat mozgató filozófus szerepe a bábmesteréhez hasonló, amit remekül formált meg William Shimell. Az autoritatív hangvétel kiválóan illik Shimell baritonjához, akinek színészi játéka puha kontúrosságával elveszi a karakter élét, ezzel pártatlanságra és gondolkodásra kényszerítve közönségét.


Tassis Christoyannis

Az énekesek teljesítménye rendkívüli élményt nyújtott. Shimell kellő erélyességgel formálta frázisait, hangja azonban nem volt túlzottan kemény. Tassis Christoyannis Guglielmóként szinte zavarba ejtően csábos hangot ütött meg az udvarlási jelenetek alatt, az általa megformált szerep sokkal rámenősebb lett, mint a Topi Lehtipuu által játszott Ferrandóé. Egyedül második felvonásbeli áriájában volt érezhető némi fátyolosság; a szám végére mintha kifáradt volna, elgyengült a határozottsága. Lehtipuu visszafogottságával sikeresen beteljesítette a darab azon szándékát, miszerint a felcserélt párok sokkal inkább illenek egymáshoz, mint az eredetiek. Tenorja kellemes fekvésű, dallamformálása pedig mindig megfelel az adott szituációnak. Felettébb kellemes élmény volt az első felvonásbeli Fiordiligi-ária Juliane Banse jóvoltából. Banse könnyedén vette a "Come scoglio" duodecimányi ugrásait is, a magas- és mély hangok tiszták, egyéni színűek voltak. A Despina szerepét éneklő Claire Ormshaw hangja hajlékony, kiválóan illik a karakter sokszínűségéhez. Színészi játéka a komikus figurát kedves színben tünteti föl – mondhatni, a két lány karakterének összefoglalása, azok tudatlanságát leszámítva. Álruhás jeleneteiben pedig igazi buffa-típus: Mesmer-kövekkel gyógyító orvosként megnevettette a közönséget. Ebben persze segítségére volt Guglielmo és Ferrando miniatűr "színház a színházban" játéka is. (Amilyen gyilkos rendezői ötletnek tűnt Guglielmo hanyattfekve magasba tartott lába, olyan jól oldotta meg a feladatot Christoyannis).


Fischer Iván

Az előadás hátterének fénypontjaként említhetjük a kórusjeleneteket. A Budapesti Stúdió Kórus tiszta és harmonikus összhangja kellemes felüdülést jelentett az Operaházban megszokott kórusok után. Ugyanezt elmondhatjuk az énekesekről is, akik mindannyian megfeleltek "a kevesebb több" elvének, és nem fárasztották felesleges vibrátókkal az operahallgató közönség fülét. Egy Mozart-vígoperához az ilyen hangvétel a tökéletes.

A zenekar megszokottan kiváló formáját hozta. Fischer Iván a hangerőket arányosan állította be, a zenekar hangszín- és hangulatváltásai – a nehezebb kürtszólókkal ellentétben – virtuózak voltak, és az est folyamán tökéletesen idomultak az énekesekhez. A Così fan tutte előadása zajos sikert aratott – egyszer talán a hazai produkcióknak is ilyen fogadtatásban lesz részük.

(2008. november 30. 19:00 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest)
Mozart: Cosí fan tutte, K 588 (vígopera két felvonásban)
Km.: Juliane Banse (Fiordiligi), Anke Vondung (Dorabella), Tassis Christoyannis (Guglielmo), Topi Lehtipuu (Ferrando), Claire Ormshaw (Despina), Willian Shimmel (Don Alfonso), Budapesti Fesztiválzenekar
J.: Vicki Mortimer
Rend.: Nicholas Hytner
Vez.: Fischer Iván)