Ilona

Szabadon és egyedül

2008.12.09. 00:00

Programkereső

1910. július 28. Giacomo Puccini meghúzza a kettősvonalat különös amerikai operájának partitúravégén. December 10-én zajos siker fogadja a darabot. Bár fényes estével kezdődik a mű igazságtalan kálváriája, az éves során mégis számtalan támadója lesz. Hát lőjük ki most a fél tárat rájuk!

"Egy egész este Puccinival, és sehol egy dallam!"

Hová tette fülét Heinrich Mann, a nagy Thomas bátyja, mikor így frappírozott? A nyitókép máris rácáfol: "Che farrano i vecchi miei"- felejthetetlen dallammal indít Jake Wallace, hogy a végén visszaköszönjön az Echoes from home című tengerentúli dalocska hangulata. Ez sem tűnt fel? Vagy az ugyancsak Belasco-alapra írott Pillangókisasszony nagy szerelmi kettőséhez hasonlatos, szintén széttagolt Minnie–Johnson-duett? De a páncélszívű Rance sheriff egyetlen érzelmi kisiklása ("Minnie, dalla mia casa") is felér az ária nélkül hagyott Scarpia "Tre sbirri" jelenetével. Operagálák slágerét, a tenoráriát csak említem ("Ch’ella mi creda"), sportszerűtlen volna tovább gyomrozni e remek novellistát, a Kék angyal szüzséjének szerzőjét.

Puccini műve nem másodrangú. Aki pár percig kóstolná, azonnal maradni akar, telítődni a színes, feszültség- és érzelemgazdag muzsikával. Csakhogy mi lehet ez? Pillangókisasszony, Tosca vagy a Bohémélet közt vacillál még… Nem ismerjük fel, ha nem ismerjük.

Spagettiwestern?

Rengeteget ártott a sok bárgyú század eleji színpadra állítás a mű hitelének. Megmosolyogtató képek maradtak az ősbemutatóról. Pedig négycsillagos előadást nyújtott a megrendelő Metropolitan Opera, s e négy csillag osztályon felüli minőséget ígért: címszerepben Emmy Destinn, Johnsonként Enrico Caruso, Rance sheriffként Pasquale Amato lépett fel, a pulpituson pedig Puccini viharos barátja, Arturo Toscanini foglalt helyet. Caruso jelmeze Mussolini cserkészes hacukáit előlegezi, s a kor patetikus-rökönyös stíljegyeivel veszik őt körül a többiek. Amato – rejtélyes okból – bankárnak álcázza magát, úgy akasztatna, a fákkal teletelepített színpadon vagy negyven cowboykalapos aranyásó és egy ló (!) is része a beállított fotográfiának. Miss Destinn bársony bukjel-szoknyában ellenpontozza a vadnyugat praktikumát. És mindezek ellenére kellett túláradó sikert aratnia Puccini új operájának...

A történet persze karikírozható. Mert Minnie bibliaórát tart hét törpeként szerelmes aranyásóinak, és az indiánpár duettje a számtalan uff-tól sem erős. De Puccini jogát elvitatni egy drámai hepiendtől, miközben a zene felől mindent indokol, vagy az amerikaias kulisszától – miközben Kínában és Japánban sem járt soha – nem lett volna szabad. Figurai árnyalatlansága terén támadók pedig tanulmányozzanak bármely más librettót akár a Don Giovannitól A végzet hatalmáig, és nyugodtan fogják a hasukat – az operai absztrakció röhejesítése csak elhatározás dolga.

Személyeskedés

b702156e-c6dd-4eb4-9af3-c2bfd9e1af3c

Személyes üggyé akkor vált a Fanciulla, amikor utoljára a miskolci Bartók+ Fesztiválon hallhatta magyar közönség (2002), előtte évtizedekig, és azóta egyszer sem. Az aranyásók csapatának hol komplementer, hol tömbös mozgatása miatt nehezen tanultuk a partitúrát, de a későbbi Gianni Schicchi analóg helyei se könnyebbek. Tizennyolc szólószerep, nem csoda, hogy színházi előadásokban gyakran összevonnak egymás köreit nem metsző szólamokat. Sonoraként, "vezető aranyvájárként" a vándorénekes honvágytól szomorú dala is nekem jutott: e bizonyos motívum keretezi a művet.

Puccini vadnyugati operája most százéves bolygásának új, koncertszerű harcába indul, hogy a Pillangónál is merészebb útkeresés, átkomponáltság, tematikus megbélyegzettség miatti hátrányból ledolgozzon. Szabadon és egyedül, coltkliséktől mentesen, ahogy Johnson híres áriájában áll.

(2008. december 15. 19:00 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) -Puccini: A Nyugat lánya, km.: Olga Romanko (Minnie), Alessandru Agache (Jack Rance seriff), Lee Jeong-Won (Dick Johnson alias Ramerrez), Nemzeti Filharmonikus Zenekar, vez.: Carlo Montanaro)