Sámuel, Hajna

Illúzió és bölcsesség

2008.12.16. 00:00

Programkereső

1937, Budapest: Nádasdy Kálmán rendezi, Oláh Gusztáv tervezi a Magyar Királyi Opera Bohémélet-bemutatóját. 2008 decembere: az Állami Operaház Puccini-hétre készül, színpadon még mindig az a bizonyos Bohémélet-produkció. Guiness-rekord volna, ha az idétlenségek világában ez bárkit érdekelne. A művészi inspirációról, a múlthoz való viszonyról, igenekről és nemekről beszélgettünk a Kossuth-díjas szopránnal, Tokody Ilonával, aki december 19-én újra felölti magára Mimi jelmezét. INTERJÚ

Tokody Ilona

- Megint Mimi - és megint ugyanaz a díszlet, ugyanaz a rendezés...

- ... Istenem, amelyben Réti Józsefet, Házy Erzsébetet láttam, de ebben énekelt Scotto vagy Aragall is. Se amikor szögedi lányként tanáromat, Berdál Valikát láttam Mimi jelmezében, se zeneakadémistaként nem hittem el - csak vágytam erősen -, hogy a Bohéméletben színpadra léphessek valaha. Azóta lassan a háromszázadik estém közelít.

- Elképesztő szám, de ez is csak azt erősíti, hogy új inspiráció nem árthat, minálunk pedig hetven éve megállt az idő.

- Nem így élem meg, mert az opera hagyományőrző műfaj. Ezzel együtt sincs bajom a modernnek nevezett rendezésekkel, ha azok érvényes, a műhöz tartozó, abból levezethető logikán alapulnak. Götz Friedrich, Harry Kupfer aztán igazán nem múzeumi teremőrök, de még Ponnelle vagy Otto Schenk sem a hagyományos módszerek szerint dolgozott. Mindhármukkal élmény volt a munka, mert bár eszközeikben újszerűek, de figyelembe veszik az örök szabályt: illúzió kell és bölcsesség, ahogy a görög gondolkodó tartotta. Egyébként meg Amerikában tapasztaltam csak akkora nézőtéri ámélkodást, mint ennek a Bohéméletnek a harmadik felvonási függönyhúzása után.

- Szerintem is szép az előadás, élvezzen akár védelmet is, menjen időnként, és jelezzék a színlapon, hogy most a "műemléki" verzió megy, de tényleg nem hiányzik Önnek egy másik elképzelés? Lenne még abban öröm, ha hetven éve ugyanaz a karmester dirigálna, ugyanúgy?

- De nem ugyanúgy! Higgye el nekem, hogy se a Covent Gardenben, ahol szintén nagyon sokat írtak ki Mimire, se itt, az anyaszínházamban nem volt két ugyanolyan Bohémélet-előadásom, és ezek szerint ez nem díszlet- vagy rendezésfüggő. Meggyőződésem, hogy a nézők is énekeseket, mármint szép énekhangokat hallani jönnek. Én különben vonzódom a régi, lebegő kulisszákhoz. Ezek még nem épített díszletek, hátul nyilvánvaló, hogy festett vászonból van a legtöbbje, de ha úgy világítják meg, tökéletes illúziót kelt. És én is pont ilyen illúziókergető lennék.

- Egyébként Puccini vagy Verdi?

- Hát a Puccini-héten, természetesen: Puccini! Ki ír rajta kívül ennyire érzéki muzsikát? A Bohémélet első két felvonása, Mimi és Rodolf szerepe tele van a szerelem legbódítóbb zenéivel. De hogy jelenik meg Tosca? Díva is, ám szeretnivaló és szerelemre képes nőnek hallatszik már pusztán a zenekari szövetet szemlélve-hallgatva is...

- ... vagy a Pillangókisasszony első felvonásvégi nagy duettje...

- ... vagy a Manon Lescaut kettősei! Vele, az ő szólamával egyébként nem volt különös problémám, a karakterével annál inkább. Amíg nem mertem rossznak lenni, gonoszkodást játszani a színpadon, nem is vállaltam el. Ha már a Puccini-hősnőknél tartunk, Manonhoz képest még Georgette-tel is könnyebb számomra azonosulni, ő a Köpenyben legalább visszamegy a férjéhez, nem szívtelen.

 

Pillangókisasszony, 1992
 

- Jól értem, hogy a hangkarakterhez képest, ami a legtöbb esetben lehatárolja a fachot, egy sztárénekes fontosabbnak érzi a figura emberi habitusát? Nem luxus eszerint dönteni, miközben az énekesszínésznek hasonulni volna kötelessége?

- Ha mesterkurzust tartok felnőtt kollégáknak, magam is mindig azt helyezem előtérbe, hogy a hangunkkal legyünk színészek. De ha hangvolumenben illene is hozzám Turandot, a címszerep tehát, akkor sem mondanék rá igent. Neddával más volt a helyzet, ugyan énekeltem (épp a Metropolitanben - a szerk.), de nem tudtam megszeretni, ugyancsak a szívtelensége miatt. Liù bezzeg mennyire más - és máris újra Puccininál vagyunk!

- Tényleg, mit gondoljunk Mimiről Ön szerint? Csapódik erre, arra, kispályás Manon volna?

- Mimi egy kokott, egyáltalán nem szűzike. És van benne élet, nem kellene szürkére venni, a darab feléig nem is beteg feltűnően. Én úgy képzelem, hogy már régóta figyeli a házban lakó bohémeket, és amikor Rodolfot egyedül hagyják a többiek, eljön az ő ideje. Ám amit érez, az őszinte, nagy erejű, és szívből jön. Valamiért színeket is látok ilyenkor, Mimit mindig kék-fehérnek képzelem.

- Márk Tivadar Mimi-jelmeze is éppen ilyen színű - Egyébként Musette-re sose vágyott? Ő aztán sugárzik az élettől.

- Scotto mindkettőt elénekelte. Engem a Metropolitan hívott a szerepre, de már leszerződtem másra, nem volt szabad a terminus. Musette édes-bájos kis nő - meg kell zabálni -, és van benne sok macska-vonás. Mindent egybe vetve nem vonzott mégsem, Mimivel párba állítva nincs is min gondolkodnom.

- Másik nagy szerepe, a Desdemona halálával járó Otello vége szolid dúr akkord. Rögtön beugrik Miminek, ugyanilyen oldás van-e a Bohémélet végén?

- Akkor elvileg  "már nem élek", de hogyne. A Bohém-partitúra végén moll akkord áll.

Én is úgy emlékeztem. Ezek szerint nem a szenvedéstől megváltás volna a lényeg?

- Nem. Ez a történet - minden közbülső vidámság dacára - egyértelmű tragédia, és nemcsak Mimi számára.