Vendel

Annák és Lillák

2008.12.20. 00:00

Programkereső

A Madách Színház hétévnyi pihentetés után felújította az Anna Kareninát az eredeti szereplőgárdával, szintén Szerednyey Béla rendező irányításával. Kevés színésznek adatik meg az, hogy ennyi év szünet után, több szakmai és érzelmi tapasztalattal a háta mögött eljátszhassa ugyanazt a szerepet. Polyák Lilla ismét Anna jelmezét ölti magára.

Anna Karenina (fotók: SzoFi)

Fidelio Súgó: Szereted ezt a szerepedet?

Polyák Lilla: Azt hiszem, ezt mindenki szeretné. Anna Kareninaként fölmenni a színpadra hihetetlen ajándék, ugyanakkor kihívás. Roppant nehéz, de azt hiszem, a többségünk ezért megy erre a pályára, hogy ilyen szerepeket néha eljátszhasson. Ha összejön, az nagyon jó.

FS: Alakítottál már ilyen összetett karaktert?

PL: Nem, sőt, nem is tudok ilyen nehéz szerepet az egész musicalirodalomban: színésztechnikailag, emocionálisan és hangilag is, hiszen három oktávnyi a hangterjedelme. Hihetetlen, hogy milyen mélységeket és magasságokat kell benne bejárni. De pont ettől ennyire csodálatos! A végén az ember úgy jön le a színpadról, hogy „átment” rajta egy vonat. Na, akkor nagyon jó érzés, hogy megcsináltam! Igaz, lelkileg össze-vissza töröm magam, és nem mondom, hogy szívesen játszanék belőle havi húszat… Amikor tudom, hogy ez lesz este, más tudatállapotba kerülök. Ez előadás után is dolgozik, mozog bennem, órákon át. Jó, hogy vannak másmilyen feladataim is, mint például a József és a színes szélesvásznú álomkabát. Ez annyira vidám darab, hogy szinte több energiával megyek haza, mint amivel belekezdtem, pedig az sem kis munka.

FS: Szokták mondani a színészek, visszagondolva a régebbi alakításaikra, hogy mai fejjel nem úgy játszanák, mint akkor. Neked erre most van lehetőséged: máshogy kezdtél bele, mint 2002-ben?

PL: Mindenképp. Gondoltam, hogy így lesz, hiszen azóta két gyermeknek vagyok az édesanyja. A Szerjozsa-dalt még nem sikerült sírás nélkül elénekelnem… Minden alkalommal teljesen kifacsar. De a többi részhez is másképp nyúlok. Azt hiszem, hét évvel ezelőtt kicsit komolyabban vettem az egészet. A videót visszanézve úgy láttam, hogy túl drámaian éltem meg olyan helyzeteket, amiket könnyedebben kellett volna ahhoz, hogy a valódi dráma megszülethessen. Előrevetítettem a tragédiát. Mára a súlypontok, a hangsúlyok máshová kerültek bennem azzal kapcsolatban, hogy mi mennyire fontos ennek a nőnek az életében. Kíváncsi vagyok, hogy azok, akik hét éve is látták, észreveszik-e a változást, vagy ez csak bennem működik. Megpróbálom úgy csinálni, ahogy a mai énemmel a leghitelesebbnek gondolom.

FS: A zeneszerző és zenei vezető, Kocsák Tibor mennyire szólt bele a munkába?

PL: A próbákon ott volt, zeneileg sokat segített, de a szó jó értelmében elengedte a kezét ennek a gyereknek. Nem az a típusú szerző, akinek semmi nem jó, csak az, amit ő elképzelt. Inkább hagyja, hogy kifogalmazzuk a saját érzéseinket. Ez fontos mozzanata az ő működésének.


Miller Zoltánnal (Vronszkij)

FS: Pláne, hogy annak idején konkrétan egy színésznő, Nagy Anikó hangjára írta.

PL: Igen, de egy darab attól is jó, hogy nem csak egy ember tudja eljátszani. Nincs olyan szerep, amit két színész egyformán fogalmazna meg. Nem szeretem, ha csak egyvalakit tartanak „illőnek” arra, hogy egy bizonyos szerepet eljátsszon. Volt, hogy átvettem egy szerepet, és hosszú ideig mindenki azt mondta, hogy ezt csak és kizárólag az eredeti szereplő játszhatja, aztán miután megnéztek, szerencsére engem is elfogadtak. És volt már fordítva is: kaptam olyan reakciókat, hogy „jaj, csak akkor megyünk nézni, ha te játszod”… Fontosnak tartom, hogy az emberek nyissanak mások felé, ugyanis rengeteg pluszélményhez juthatnak. Más-más szereposztásnak más-más értékei vannak, ezért érdekes, új impulzusokat lehet kapni, ha valaki több változatban is megnézi. Persze az is lehet, hogy az igazság félúton van, és az lenne a legcsodálatosabb, ha az egyikből ez, a másikból az lenne épp színpadon.

FS: Van olyan rész az Anna Kareninában, amivel a mai napig küzdesz?

PL: Persze. Minden este megpróbálom a lehető legjobban, de általában marad bennem egy kis hiányérzet, mert még mindig nem tudom úgy csinálni, ahogy igazán szeretném. Nagyon ritkán jövök le úgy a színpadról, hogy na, most minden jól sikerült! Egy kezemen meg tudom számolni, hogy amióta a pályán vagyok, hányszor voltam teljesen elégedett magammal. De így legalább minden előadáson van min dolgozni, mindig lehet előbbre lépni.