Előd

Önmagát mesélő mese

2009.01.12. 00:00

Programkereső

"Ez nem nagy horderejű mű, de talán meg lehet fogalmazni benne valamit a magyar valóságról" – írta az 1987-es Erkel színházi felújítás kapcsán egy kritikus a János vitézről. Egy másik viszont hozzátette: "Nem hinném, hogy a mű szellemi és dramaturgiai tartószerkezete súlyosabb terheket is elbírna."

Kukoricza Jancsi szerepében Fedák Sári

A darab bemutatója 1904. november 18-án volt a Király Színházban, ami után még 164-szer játszották megszakítás nélkül teltházas előadáson, kottáiból ez idő alatt fél-, szövegéből egymillió példányt adtak el, pár hónap alatt 29 vidéki színház vette meg a játszási jogait. A korabeli siker okait Nagy Ildikó ("Háromszínű zászló", avagy "Az orfeum tanyám: Ott békén hagy hazám!" in: Színháztudományi Szemle 1996. 30-31. 162–171.) a korabeli kritikákat elemezve négy okra vezeti vissza: a zenés játék Petőfi, a legnagyobb költő egyik legismertebb műve és annak szellemisége alapján készült (annak ellenére, hogy vajmi kevés marad meg Bakonyi librettójában az elbeszélő költemény kalandjaiból, a zárlat pedig egészen más, mint az eredeti); ízig-vérig nemzeti, illetve tökéletesen megfelel a népies magyarság ideáljának; jónak tartják a népszínművet és a tündérjátékot idéző librettót (a dramaturgiai beavatkozásokat nem róják fel) és jól sikerültek Heltai Jenő versei; kiváló Kacsóh Pongrác zenéje, ami építkezik a népies műdalból, a verbunkosból, az operettből és a kupléból. A darab nagy titokbani létrehozásában közreműködött még Molnár Ferenc, Konti József és ifj. Bokor József.

Mindezek mellett azonban nem feledkezhetünk meg az aktuális politikai háttérről sem, ami némi módosítással és metaforikussá tétellel, de szervesen beépült a darabba (s tette ezáltal is nemzeti operetté): az Osztrák-Magyar Monarchiában az 1890-es években egyre erősebb lett az igény a magyar politikai és gazdasági súly növekedésére, arra, hogy a német szellemű és nyelvű hadseregben legalább a zászlók, jelvények és a vezényleti nyelv tekintetében történjen meg az egyenjogúsítás, valamint a premier napján fondorlattal megszavazott obstrukciót tiltó törvényjavaslat (emiatt a bemutató első felvonása még foghíjas volt). Ötvenedik előadása a képviselőválasztás, századik az új országgyűlés alakuló ülésének napjára, háromszázadik pedig arra a napra lett kitűzve (vagy inkább kitűzettetve), amikor Andrássy Gyula gróf és Kossuth Ferenc a királyhoz mentek engedményekért. Ezek fényében el lehet képzelni az ovációt, amit a színpadra érkező magyar zászló okozott. Bár ezt még megelőzte az az értetlenséggel vegyes mosoly, ami a Fedák Sári (emlékei szerint magának kikövetelt, mások szerint először visszaadott szerepben) bőgatyás, karikás ostoros, árvalányhajas kalapos (Fedákra tűzte: Újházi Ede) színpadra lépését fogadta Kukorica Jancsiként. És mint említettük, innen indult a siker, melynek további élvezői: Medgyaszay Vilma – Iluska, Szamosi Elza – francia királylány, Papp Mihály – Bagó.

1905 nyarára elkészült a Városligeti Színkörben a darab paródiája Kukoricza Jónás címmel, s ez egyszerre parodizálta a János vitézt és az akkori napi politikai eseményeket. A daljátékban csak egyetlen részletet nem tesznek a gúny céltáblájává, ez pedig a nacionalista momentum.

A Nemzeti Színházban először 1927 szilveszter estéjén, az Operaházban négy évvel később csendült fel Kacsóh zenéje. Az Ybl-palotában Palló Imre énekelte a címszerepet, Lányi Viktor így írt róla a Pesti Hírlapban: Palló "nemes egyszerűséggel, keresetlen őszinteséggel, parasztstilizálás megkapó eszközeivel mintázza meg a darab mesehősét. A főpróbán valódi könnyeket hullatva zokogta el a rózsaszáldalt." A rendező Márkus László volt, a zenében Buttykay Ákos végzett módosítást. A librettó az évtizedek során folyamatosan alakult, a hatvanas években Karinthy Ferenc fésülte át. A Szegedi Szabadtéri Játékok repertoárjáról indulástól kezdve szinte le sem került a János vitéz. Neves fővárosi operistákat és prózai színészeket (utóbbiakat a mostoha és a francia király szerepében) láthatott a közönség, a 70-es években pedig megérkezett az Operettszínház társulata, és elkészült a Hungarotonnál az első operai felvétel, amit 1981-ben követett Oszvald Marika, Kovács József, Zsadon Andrea főszereplésével az operettes változat.


Kaszás Attila - Magyar Állami Operaház/Erkel Színház, 2005 (fotó: Mezey Béla)

A korabeli kritikákból, illetve az 1939-ben Gaál Béla rendezte film alapján egyértelmű, hogy a János vitéz kedvesen naiv, mesésen bájos, minden korosztály számára megfelelő darabként került színpadra Budapesten és vidéken, csodálatos operaénekesek (minden bizonnyal megvan minden kedves olvasónak a maga kedvence) és így-úgy éneklő prózai színészek előadásában. A szívből szakadó kedves ártatlanság volt a mindenkori Iluskák fokmérője, Jancsinál a könnyed természetesség hatott, míg Bagónál a népszínműves patronok pufogtatása jelentett gondot. A francia királylányok tökéletesen énekeltek, a királyok mulatságosak voltak és bumfordian esetlenek, a mostohák rendre mese-/elbeszélőköltemény-gonoszok ("mintha Petőfi művéből lépett volna ki" – írták egyikükről enigmatikusan).

Aztán eljött 1982, amikor Kaposváron Ascher Tamás a "megszüntetve megőrizni" jegyében rendezte meg a daljátékot: "archaikus pontosságú, ám ugyanakkor e formájában így sosem létezett János vitézt teremtett. Pontosabba azt a János vitézt hozta létre, ami mai szemünkkel és ízlésünkkel nézve eredetileg létezhetett." Ascher mitikusnak tekinti a János vitézt, mint ami hozzánk tartozik, ugyanakkor "brechtiesen játszat", s ebből kiderül a darab szereplői bizony pózgyűjteménybe illőek. Az előadás maga volt a népszínmű és annak megduplázása. Már a nyitóképben sem volt szó mókázásról, ellenben komoly méltóság uralta a színpadot, s ebben a képbe robbant be a részegen hőbörgő és őrült, búsmagyar Bagó. A francia királyi udvarban pedig ott állt a peckes bajszú ideális férfi, akinek hiába pénz és hírnév, csak a haza számít. A csillogó egyenruhás János vitéz mögött azonban felsorakozott a véres, csatában megvert magyar huszárhad. Hieronymus Bosch és a giccs együtt volt jelen az előadásban, amiből mindjárt két változat is készült: egy húzott a gyerekeknek, és egy teljes a felnőtteknek. Az előadás főbb szereplői, akiket kiemelt a kritika: Spindler Béla (Jancsi), Hűvösvölgyi Ildikó (Iluska), Bezerédi Zoltán/Gyuricza István (Bagó), Pogány Judit/Csákányi Eszter (mostohaként), Koltai Róbert (francia király).

2001-ben ismét elővették a Csiky Gergely Színházban a János vitézt, ezúttal Réthly Attila rendezte meg a francia királlyá öregedett Bezerédivel, aki a "Mohácsi-vonalat" folytatta: az első felvonás a tiszai árvízben játszódott, a második felvonásban volt török-francia-magyar tolmács és az Akasszátok fel a királyokat! kezdetű versét szavaló (Soros-?)ösztöndíjas költő, míg a harmadikban a színpadon Ljubimov módjára ülő zenekar, míg a nézőtéren álló gyászruhás kórus utalt arra, hogy milyen a mi kis Tündérországunk.


Vati Tamás - Katona József Színház, 2001

Ugyanebben az évadban Bozsik Yvette a Katona József Színházban János vitéz címmel, inkább Petőfiből, mint Bakonyiból kiindulva, ráadásul/ennek megfelelően (ki-ki döntse el) nem Kacsóh zenéjével készítette el kettőzött Jancsival és Iluskával (egy clown és egy bonviván, illetve egy mesekönyv-parasztlány és egy ledér sanzonett) a maga verzióját. Az előadás zárlata azonban a kacagtató humor ellenére sem mutatott boldog jövőt: a Röpülj, páva! vetélkedő embléma alatt álló énekkar dala után remény nélkül becsukódott az előadás elején kinyíló mesekönyv.

2005-ben az Erkel Színházban, a legutóbbi János vitéz-felújításon a címszerepet Kaszás Attila "elbűvölő jelenségként" játszotta: "Elidegeníti a mondatokat, idézőjelbe teszi őket, mindegyiket külön-külön. … Nem kell gondolkoznunk, a mese meséli saját magát." Az ő alakításait illető mondatok befejezett múlt időben vannak, a Nemzeti Színházi premier egyelőre a jövő időről szól, január 16-án és 17-én válik jelen idejűvé.