Vendel

Önfeledten tombolni a színpadon

2009.01.28. 00:00

Programkereső

A fiatal bariton, Molnár Levente január végén Anyegint énekel az Operaházban, ezt követően azonban ritkán láthatjuk itthon. Tavasszal Münchenben debütál Ford szerepében a Falstaffban, majd Bordeaux-ban játssza a Tannhäuser Wolframját, 2009-től pedig a müncheni operaházhoz szerződik, és mindezt A sevillai borbély Figarója követi 2011-ben a Covent Gardenben. INTERJÚ

Molnár Levente

- Gyergyószentmiklóson születtél, Csíkszeredában jártál középiskolába, majd Nagyváradon tanultál. Miért döntöttél úgy, még tanulmányaid befejezése előtt, hogy jelentkezel a budapesti Operaház Stúdiójába?

- Kíváncsi voltam Magyarországra, érdekelt, hogyan működnek itt a dolgok. Úgy gondoltam, most kell kipróbálni, hogy jó szakmát választottam-e, hiszen ha nem tetszik, még meggondolhatom magam. A sikeres felvételit követően azt tanácsolták, hogy jöjjek vissza később, hiszen fiatal vagyok, és diploma után is ráérek a Stúdió elvégzésére. Én viszont úgy éreztem, ha jön egy vonat, akkor arra fel kell szállni. Otthon beszéltem a rektorral, ők elengedtek, így párhuzamosan tanultam Nagyváradon és Budapesten. A kétlakiság anyagilag és fizikailag sem volt könnyű, de azt éreztem, végre csinálok valamit. Aztán jöttek a kisebb-nagyobb felkérések, és élvezni kezdtem az egészet. És szerencse, hogy nem hagytam ki, mert két évvel később megszűnt a Stúdió.

- Egyébként mikor dőlt el, hogy énekelni fogsz?

- Nagyon rossz gyerek voltam, a tanulás egyáltalán nem érdekelt. Egyedül a sport izgatott, és sportoló akartam lenni. Ugyanakkor többször küldtek el népdalversenyekre, és ezeken általában jól szerepeltem. Ezért a szüleimmel úgy döntöttünk, hogy középiskolában az énekkel próbálkozom, jó lesz az a sport mellé. Az akkori tanárnőmnek köszönhetően megszerettem az éneklést, és érettségi után hajlottam arra, hogy folytassam. Találtam egy tanárt Nagyváradon, aki felkészített a felvételire, illetve az is motivált, hogy az akkori barátnőm is énekelt. Azzal biztattam magam, hogy az éneklés voltaképp férfias dolog, ha úgy tetszik, igen nemes sport. Ma pedig azt gondolom, nem is csinálhatnék mást.

- 2006-ban a Don Giovanni főszerepében debütáltál. Ritka, hogy valaki ilyen fiatalon énekelheti ezt a szerepet. Hogyan emlékszel vissza erre?

- Sokan mondták utána, hogy túl fiatal vagyok még, de ez volt életem egyik legfontosabb eseménye. Huszonkét évesen énekeltem ezt a szerepet, és nagy feladat volt felzárkózni a nagynevű, tapasztalt énekesek mellé. Azt éreztem, a kocka el van vetve, most már nincs visszaút. Ez volt az első nagy lehetőség az Operában, hogy megmutassam, fel tudok szabadulni, ki tudok nyílni, tudok önfeledten tombolni a színpadon. A szerep fantasztikus dolgokat nyitott meg bennem. Emlékszem, ahogy éneklés után ültem az öltözőben, és önkívületben szuszogtam, mert annyira jól éreztem magam. Elég kritikus vagyok magammal szemben, pontosan tudom, hogy hangilag nem volt teljesen érett – ahogy még most sem lenne az –, de most már látom, mit lehetett vagy kellett volna technikailag másképp csinálni. Nem érzem kudarcnak, mert magamnak sikerült megfelelnem, és a szüleim büszkék voltak rám. Akkor nem is kellett több.

- A következő évben, 2007-ben bejutottál a cardiffi énekverseny döntőjébe. A nagyszerű eredményt követően sokan felfigyeltek rád, és a hazai színpadok után megnyíltak előtted a világ nagy operaházainak ajtói. Mi alapján döntöttél, hogy milyen meghívást fogadsz el vagy utasítasz vissza?

- A döntő után több mint húsz ügynök jött oda hozzám, és elkezdtek özönleni az e-mailek. Nem akartam ezekből nagy ügyet csinálni, igyekeztem a józan paraszti eszemre hallgatni. Olyan ajánlatok érdekeltek, ahol van lehetőségem tanulni, fejlődni. Nem akarok még szabadúszó lenni, nem az a feladatom, hogy ugrabugráljak ide-oda, hanem hogy megtanuljak egy kemény munkarendszert. Most úgy tűnik, van egy biztos utam: három évre leszerződtem Münchenbe. Azt gondolom, hogy a Staatsoper komoly hely, bízom benne, hogy odafigyelnek majd rám. És remélem, hogy olyan emberekkel tudok majd dolgozni, akik újat tudnak mutatni. Különös egybeesés, hogy Kovalik Balázs is ott tanult. Az Anyeginnek köszönhetően tudom, Balázs hogyan dolgozik, mit vár el az embertől, és azt hiszem, ez most majd különösen hasznomra válik. Még harminc sem leszek, amikor lejár a müncheni szerződés. Egyelőre nem is látok annál távolabbra, viszont addig teljesen be vagyok táblázva.

- Van-e árnyoldala annak, hogy ilyen sűrű a programod?

- Sokat leszek távol a barátnőmtől, ez nagyon nehéz lesz. És gyűlölök repülni. Ha lehet, akkor inkább autózom vagy vonatozom, de erre nem lesz nagyon lehetőség. És bármerre vetődöm a világban, bármilyen szép helyeken járok, számomra Székelyföldnél nincs szebb, nekem a haza erőt és büszkeséget ad. Sajnos egyre ritkábban tudok hazajutni, a családommal találkozni, és ez nagyon fáj.

- Mit szólsz ahhoz, hogy sokan Bryn Terfelhez hasonlítanak?

- Ezt Cardiffban kezdték el, az egyik zsűritag mondta, hogy emlékeztetem rá. Persze örülök, de nem tulajdonítok neki jelentőséget. Sokan meg szoktak lepődni azon is, hogy nincs bennem semmiféle szakmai féltékenység. Az az énekes, aki a versenyt megnyerte, az egyik legjobb barátom. Jóban vagyok mindenkivel, nem szokott eszembe jutni, hogy miért nem én kapok egy adott szerepet. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy a magyar énekeseknek kezd hírük lenni a világban. Londonban és Salzburgban is emlegették a magyarokat, akikről azt tartják, hogy nyitottak, felkészültek, tehetségesek, gondoljunk csak Brickner Szabolcsra, Cser Krisztiánra, Szegedi Csabára. Optimisták lehetünk, és az országnak jobban oda kéne figyelnie rájuk.

- Anyegin teljesen más karakter, mint Don Giovanni. Melyik szerep áll hozzád közelebb? És milyen szerepekről álmodsz?

- Mindegyik szerepemet kedvelem, és eddig úgy alakult, hogy mindig a kedvenc szerepeimet kaptam meg. Don Giovanni mindenképp. Ez az első, a kiemelt, a mítosz. 2008 szeptemberében Masettóval debütáltam a Covent Gardenben. Korábban lenéztem ezt a figurát, mert jelentéktelen Don Giovanni mellett, de most rájöttem, hogy őt is lehet szeretni. Mostanában egyre líraibb szerepeket éneklek, ez pedig egy mély szerep, ezért egyáltalán nem volt könnyű. Az Anyegin is mérföldkő, hiszen ez első romantikus darab, amit énekeltem. Zeneileg nagyon szeretem, de ez a figura nem áll hozzám olyan közel. Én nem így élek, nem ilyen emberekkel veszem körül magam. Figaro is szerepálmom volt, nem is mertem remélni, hogy felkérnek rá. Technikailag van rajta mit tanulni, de azt hiszem, a játékban jó leszek. Figaro tiszta hülye. Olyan, mint én: energikus, állandóan pörög, arcátlanul vidám figura, aki mindent megold. Ha én hazamegyek, intézkedem, szervezkedek, igyekszem összerántani a családot, szórakoztatom a rokonokat, próbálom vidámmá tenni az összes velük töltött percet. Vagy itt van például Ford a Falstaffból. Bár korábban énekeltem áriát az operából, nem ismertem eléggé a művet. Most, ahogy tanulom, egyre inkább érdekel. Zseniális zenének tartom, ami megkoronázza Verdi munkáját. Úgy érzem, ez a figura is közel áll hozzám, a benne rejlő féltékenység, lángolás, bizonyítási vágy számomra is ismerős. Arra is rájöttem, hogy én Falstaffra vagyok predesztinálva. Huszonöt év múlva. Egyébként két kedvenc zeneszerzőm van: Mozart és Wagner. Wagnerben mindig felfedezek valami újat, nagy és tökéletes eszmékről beszél, kihívás megfejteni ezt a gondolatrendszert. Nemsokára Wolframot éneklek, nagyon tetszik, hogy ő nagy hazafi. Úgy beszél a hazáról, mint én Székelyföldről. Máris van hozzá kötődésem.