Gellért, Mercédesz

Operavizsga

2009.02.18. 00:00

Programkereső

Az Operaház mai művészeti vezetője egyik főrendező-elődje, Békés András produkcióját újítja fel. (Ugyanő vette át tíz esztendeje a zeneakadémiai operastafétát is Békéstől.) Ha A sevillai borbélyt nem a legutóbbi, pár éves Szinetár-verzió szerint adatja most, az alighanem üzenet is: inkább frissítem az 1986-ost, vállalva a relatíve nagyobb költségeket és Békés vonalát, semmint a raktárban még szinte újszerű, ám szinetárit. A főzeneigazgató eközben világszerte repdes, Kovalik Balázs pedig idehaza mintha kissé összekeverte volna két vezetői megbízatását.

Haja Zsolt, Mester Viktória (fotó: Éder Vera)

Van, akik szerint a Borbély a vígoperák vígoperája. Nem látom így: Beumarchais trilógiájának első epizódjából Sterbini kigyomlálta azokat a tartalmakat, amelyek miatt a mozarti Figaro minden ízében a feudális rend végső, néha egészen szánalmas, hovatovább nevetséges erőlködése feszül. A Rossini elé tálalt librettó habkönnyű vígjátékká hígult – ami a második felvonást illeti, a mai sitcomok kínos szintjén. Ahogy tehát becsapós, mert zeneileg igen kényes a Sevillai-nyitány, úgy hihetjük ugyan, hogy a darab adja magát, viszont nem fogja.

Elkél tehát az agyafúrtság. Székely László hispanoid fehér-díszlete nem különösebben az, rögtön látszik rajta az óvódás számára is, mi micsoda, viszont kellemes játéktér, ráadásul nem akarja mindenáron komolyan venni önnönmagát. Az előzene alatt mintha még az utolsó ponthúzó-beállítás folyna, föl-le járnak a raffolt függönyök, vaskerítések, s az opera első szólistája, Fiorillo is úgy lép majd be, hogy joggal hihetjük: a díszkúttal begördeszkázás nem más, mint a feledékeny díszítők megsegítése. Amúgy pedig minden kocsizik, a tolószékként is használható borbélyfotel éppúgy, mint a klavikord vagy az ágy. Jön-megy, pörög-forog ez a világ, mint a minden lében kanál Figaro, a város epicentruma.

A ma divatos fekete színházzal ellentétben, ahol lassan nem látcsövet, hanem katonai éjjellátó készüléket kell osztani, itt napsütötte tájba érkeznek a szereplők, lágy szellő mozgatja a tüllöket, még a vihar is fehér fuvallatok bájos ritmikája csupán. És így a habkönnyű vígjáték habosnak lenni e habok közt nem is habozik. Lőn.

Például a jók szépek, a rosszak csúnyák (ha már az agyafúrtságnál tartunk). Amennyiben ez a vezérelv, a jelmezek telitalálnak. Ahogy például Berta nővérkévé lesz, vagy aminő aranyruhát majd Almaviva a végső percben felmutat, szemet gyönyörködtető. Igazi csinoska Rosina is: férfiember szívesen látná csipetnyit merészebb öltözékben – a rokokó már bőven ismerte a dekoltázs műfaját –, de hát prűd és féltékeny gyám foglya, betudjuk ennek a tartózkodást. Egyet viszont nem értek, az előadás viszonylag slank (mindenesetre vészesen nem elhízott) címszereplőjét hogy lehetett ennyire előnytelen kosztümbe csomagolni? Ha valaki, hát Figaro fess ember, ahogy illendő a frizurájának is rendben lennie – hacsak nem épül esetleges gondozatlanságára susztercipő-alapon valami mélyebb poén. Ahelyett, hogy hosszított zakót, frakkos vonalú köpenyt, vagy leginkább: bármit kapna, tomporát hangsúlyozza a ruha, ráadásul harisnyában végződő térdnadrággal – miközben a gróf még ünnepi díszében is csizmát hord. Kizártnak tartom, hogy Wieber Marianne ezt az összeállítást látta volna Haja Zsolton. Ekkora hendikeppel indítani első operaházi címszerepében a fiatalembert nagy kár.

Most már nem tűnik „hajánál fogva előrángatottnak” Figaro rövid kibeszélése. A fiatal tenor szekundot Puccini margitszigeti Manonjában láttam először, tavaly. Visszakerestem:„Viszont kellemes Haja Zsolt baritenor Lescaut-ja: élettel teli, ruganyos, olaszos alakítás, még ha a csúcsok fedése az előírthoz képest fél fachhal slankabb hangkarakter miatt nem is megoldott.” (Magyar Nemzet, 2008. augusztus 15.) Ma sem vagyok bölcsebb, ma sem hallani mást. A szigeten hangosítottak, most, akusztikus térben kitűnik a hanganyag elégséges ereje, de a nyitott vokálisoktól való menekülés is („del’ la cittá”). Márpedig minden baritonok mesterségbeli próbaköve, a Figaro-belépő elől nem szabad elhajolni, kétszáz éve várja a közönség a rögzült ossiákat, s még csak nem is a szokott hangosan-magasan-gyorsan hármas operasznobéria jegyében. Mert Rossinitől a dekorálás nem idegen, sőt – s a borbély dicsőséges magas G-ken villogtatná szellemi fölényét, ám ez esetben alig teszi, inkább a csupasz kottaképhez tér meg. Haja Zsolt ugyanakkor ügyesen játszik, gördülékenyen recitál, plasztikus a szövege: nem róhatom fel hibájául, hogy ezzel együtt kevés még Figaróhoz. Mert a szereposztás nem az ő hibája.

 

Kováts Kolos, Mester Viktória, Megyesi Zoltán, Pelle Erzsébet (fotó: Éder Vera)
 

Mester Viktória az előadás fiataljai közül a Hang. Nem tökéletes, mert mezzoszopránját sűrű, operettes tremoló, s a feszítettebb lágéban bizonytalanság lengi körül, de egyik sem vészes, miközben a voce gazdag, alul szinte a fiatal Obrazcovát idézőn erős mellregiszterű. A kolorálás mezzopianója is nagyon megy Viktóriának – a belépő áriában (Una voce poco fa) néha olyannyira, hogy a hallhatatlanságba merül pár tizenhatod –, és az is tagadhatatlan, hogy szerelmével ellentétben nemcsak pontosan énekli a futamokat, hanem azoknak töltetet is ad. (Végtére ezért, az érzelmekért írtak virtuóz eszközökkel a jó zeneszerzők.) Mester Viktória színpadi játékban drukktalan, elbűvölő Rosina, akinek ha valamire, hát legfeljebb arra kellene ügyelni, ne legyen túl „dögös” az első pillanatokban (vagy ha az a koncepció, hogy e féltve őrzött szűzlány libidója átsüt a beketrecezett falakon, akkor nosza, folyamatosan égjen nagy lángon).

Almaviva szólamába már két nappal korábban, az első szereposztásba beugrani volt kénytelen Megyesi Zoltán. A hatalmas szorgalmú, kifinomultan muzikális és felettébb megbízható énekes – talán a fáradtság miatt is – nem eléggé meggyőző. Gyakran kerül zenekari takarásba, amelyben nyilván ludasabb orros színe, semmint hangereje. A legkellemesebb perceket gitáros szerenádja szerzi, ekkor kerül egyensúlyba szólista és kísérete, s ekkor tud intim tenorja saját keretei közt leginkább szabadon, itt szinte érzékien szólni. Nazalitása miatt a szövegmondás tripla kötelezettség Megyesi számára, ez legfeljebb a dupláig sikerült, tehát az eminens szándék már átjön. A legfőbb javítanivaló mégis a színpadi személyiség meglehetős jellegtelensége. Ugyanis az kevéssé hihető, hogy Almaviva – még ha Figaro, a lokalitást jobban ismerő helyi celeb segítségére is szorul – ennyire elfogódott karakterrel képes lenne végigcsinálni a többszörös maskarádét. Egyszóval muszáj lesz a figarói szintig felszabadultabbnak is lenni egy későbbi alakítás hitele érdekében.

Sajnos, a szerepek kiosztásának hangi problémái nem érnek véget ott, hogy Rosina E-dúrban is adós maradhat a domináns záró magassággal, hogy Figaro az egyszerűbb ösvényen surranhat, s hogy a Gróf fioritúrás szólamát indított, biztos A’, de inkább B’ híján vabank-e vállalni. Mert Egri Sándor sem par excellence olasz basszus, inkább német basszbariton-szerepekben hat őserejű, borostás hangja. Bartolóként – egy apróbb áriamegingás ellenére – becsülettel teljesít, gumiszájjal hadargat, csak hát legalábbis egy Alfióra adták az öreg orvos-gyám kabátját, nem lehet otthonos abban.

A huszonhárom évvel korábbi premier egyik felfedezése volt Kováts Kolos basiliói humora. Ez a korszakos szeriőz basszista hivatott most összekötni múltat és jövőt: mi tagadás, ő sincs egyszerű helyzetben. Mintha saját paródiáját nyújtaná, rengeteg öblös alákanállal énekel, s ezt a pompás-alázatos önviccet, az idősödő énekesfigurát joggal tapsolja a táblás ház. Ám kissé tompán szól a Rágalomária, no nem a baritonokat sápasztó magasság, inkább a középmély láge. Mindent összevetve megint beköszönt az evidencia: ugyan koptathatja a matériát az idő, de a formátumot nem tudja lerontani.

Pelle Erzsébet Bertája korrekt és hasznos, s ha valaki bátorítaná, hogy nincs a partitúrában előírás egyetlen számának kásás-felcsattanós éneklésére, mert nem attól vígoperai egy szub-szubrett, sokkal szebben is elő tudná vezetni. Ha már „az opera első szólistájaként” jellemeztem jóval fentebb Fiorillót – persze, kronológia szerint –, hadd fűzzem az egyjelenetes Ambrus Ákos teljesítményéhez, hogy jó hallani egy megérett baritont, s hogy jó volna hallani Figaróként is őt – míg minden tehetsége dacára Haja Zsoltnak sem volna felesleges egy-két évre e szerepcsere. És Gurbán János párszavas Őrtisztje is felüdülés az operai légteret (még?) alig kitöltő fiatal kollégák közt.

 

Jelenet az előadásból (fotó: Éder Vera)
 

A zenekar íratlanul moduláló fuvolistájával, a nyitányban fákat-kürtöket túlharsogó hegedűivel és a hadaró-repetáló részekben időnként (szólistafüggőn) rugalmas elszakadást produkáló jellegével együtt korrektül szól, ha humor nem is, de egy-egy csiklandás felszökik az árokból. (Például a kontinuó-zongora Rágalom-motívuma.) Oberfrank Péter érdeme, hogy a kényes és hosszas finálék nem esnek szét, biztos pont a pálcája vége, ám a szólamok arányait a feljebb taglalt adottságok miatt lehetetlennek tűnik kordában tartani.

Rendezés terén már nehezebb felelősségről beszélni. Békés Andrást mint volt tanáromat nehéz kritizálni. Főleg, hogy amit látunk, más korban, más ritmusban készült, s főleg, hogy most nem ő, hanem Kovalik a színpadra állító. És leginkább azért, mert magam még (szellemi) hátulgombolósként nem járhattam zenés színházba, nincs emlékem az ős-előadásról. Ami biztosan új: egy aktuálpolitikai gegpár, amelynek hogy mi köze a Sevillaihoz, segítség híján rá nem jöttem. Miért kell (tiltott) galacsinokat dobálni a felhúzott Demszky-esernyő felé? Vagy cipőt vágni Rosina bús (Bush) börtönéhez? Mert ha gyökértelen a poén, ha csak nevetéshullám generálása miatt vetik be, a nadrágletolásos megoldás is jogot nyer... Továbbá alig hiszek a szememnek: az abszurd humoron növekedett Kovalik Balázs ne tudná, hogy ugyanazt a viccet kétszer nem sütjük el színpadon? (A hangsúly az „ugyanazt”-on trónol.) Amikor négy perc alatt ötödször szorítják a kámforos kendőt Bartolo orrához, már diák színkörben járunk. Fogalmam sincs, ezt még Békés tervelte-e ki, vagy szekundánsa most, de ha akkor így működött, már akkor is rosszul – ha pedig akkor nem így, mire is ez az egész?

Hogy egy találó nüanszot is tálaljak: ahogy Rosina ceruzafaragás után az asztalba vágja a kést, miközben engedelmes, szerény lánykának állítja be magát (Io sono docile), az az operajátszás szép példája, értelme. Mert a végén mégse legyünk igazságtalanok. Apróságok dacára elműködget A sevillai borbély, csak nem 21. századi fordulaton – és példásan illik a mélyvízbe dobott fiatalokhoz, akik kevéssé tehetnek róla, hogy bár klikk-brávós parádénak fogják fel zajos rokonaik, az előadás nem másnak: operavizsgának válik be.

Csakhogy azért eddig nem kértek első osztályú helyárat.

(2009. február 14. 19:00 - Magyar Állami Operaház
Gioacchino Rossini: A sevillai borbély
Km.: Megyesi Zoltán - Almaviva gróf, Egri Sándor - Bartolo, Mester Viktória - Rosina, Haja Zsolt - Figaro, Kováts Kolos - Basilio, Pelle Erzsébet - Berta, Ambrus Ákos - Fiorello, Gurbán János - Őrtiszt, Tóth Árpád - Ambrosio
díszlet: Székely László; jelmez: Wieber Marianne; rend.: Békés András - Erkel Színház, 1986; az Operaház színpadára alk.: Kovalik Balázs; vez.: Oberfrank Péter)