Bertalan

Nem a méret a lényeg

2009.04.06. 00:00

Programkereső

Vannak darabok, amelyeket kevesen akarnak színpadra állítani. Talán, mert egy új korszak esztétikája rossznak bélyegezte e műveket, vagy mert a közönség vagy a szakma ítélte a darabokat szilenciumra, nehezebben befogadható zenei megoldásaik vagy nagyobb energiát igénylő megvalósíthatóságuk miatt.

Kenneth Tarver és Rost Andrea (fotó: MÁO, Éder Vera)

A saját bevallása szerint intellektuális izgalmakra vágyó Fischer Ádám Haydn ugyan nem ismeretlen, de repertoáron ritkán tartott, 1791-ben Londonban írott, A filozófus lelke, avagy Orpheusz és Eurüdiké című operája mellett állt ki új választásában, amelynek színpadra állításához társnak Zsótér Sándort nyerte meg. Az előjelek akár bíztatóak is lehettek volna, hiszen a Haydn-operákban már járatos, kiváló karmester mellé Zsótér személyében egy szakmai alázattal és kifinomult intelligenciával megáldott, érzékeny rendező szegődött, kiegészülve két másik kiemelkedő előadóval – a 20 év után az Operaházban ismét debütáló Rost Andreával és az igéző hangú Kenneth Tarverrel –, s néhány fiatal tehetséggel.

Igaz ugyanakkor az is, hogy ez az opera születésétől fogva megosztja a zenekedvelőket: Carlo Francesco Badini által jegyzett librettóját már a kortársak is az egyik legpocsékabb alkotásnak tartották. Nem is beszélve a zenéről: sokak számára önmagában az is kételyre, s komoly fenntartásokra ad okot, hogy az eszterházai mester elsősorban szimfóniáiról, s nem operáiról híresült el. Mindez kevésbé zavarta a dirigenst, aki a komponista legjobb operájának nevezte a művet, míg a rendezőnek a száraz és különös szöveg teljes inkoherenciája okozott fejtörést, azzal együtt, hogy a maga által is bárgyúnak nevezett librettó lényegi tartalomszervező erejét éppen fogyatékosságaiban lelte meg. Kettejük nyilatkozatai optimista várakozást sugalltak, állítván: minden problémája mellett az opera igazi értékeit majd a színpadon bontja ki.

 

Rost Andrea és Kenneth Tarver (fotó: MÁO, Éder Vera)
 

Nem bontotta ki. Mert régi vonótartás ide, optimális kompromisszum, s néhány gikszert leszámítva csodálatosan muzsikáló zenekar oda, kellően megfontolt, részletekben gazdag, erős intellektusú rendezés amoda, – kövezzenek meg érte – de ez az este bizonyos részleteiben maga volt a tömény, feszengő unalom. Mert lehet Zsótér rendezése bármilyen átgondolt és látványos, egyet kell érteni Somfai Lászlóval, aki szerint Haydn ezen operája nem (vagy sem) a színpadszerűség, a drámai hatások nagymesterének kézjegyét mutatja. Sokkal inkább egy zenei intimitásokra fogékony, a lélek csöndjeire, legapróbb mozzanataira is érzékeny zeneszerző végtelenül finom alkotásáról van szó, amely igazi erényeit egy kamara-előadásban mutathatta volna meg. Ahogy Bach kantátái is minden részletükben csak templomi előadás során tárulkoznak fel, s ahogyan egy népdal is falusi környezetben mutatja meg leginkább minden belső igazságát. A fájdalmat, a lélek belső vívódását megéneklő intim, apró finomságokra épülő – más megközelítésben: viszonylag szűk érzelmi horizontot bebarangoló – muzsika szinte kiált a kamara-előadásért, ahol egy tekintet többet árul el az igazi tragédiákról, mint az óriásira duzzasztott papundekli díszletek.

 

Rost Andrea (fotó: MÁO, Éder Vera)
 

Ezért bármennyire is dicséretes és látványos Zsótér munkája, értelem és érzelem konfliktusában az előbbi mellett történő kétszeres kiállása csak fele részben hozott sikert. Hiszen amíg a csökevényes librettó feldolgozása során kialakított, az érzelmi alapú életvitel és problémamegoldás veszélyeire figyelmeztető, az események gyújtópontjába a nárcisztikus, magát fellobbanásai által sodortatni hagyó Orfeusz árulását állító rendezői koncepció érvényes, addig mű és befogadó kapcsolatában az intellektusnak, s nem a bensőséges pillanatoknak elsőbbséget engedő alkotói döntés tévútra vezetett. Haydn ezen operájának zenei anyaga akkor érvényesült volna leginkább, ha közvetlenül az érzelmekre hat, még akkor is, ha nem kevesen a zene ilyen befogadását szolgai főhajtásnak tekintik. Néha azonban jól esik – Kreonhoz hasonlóan – eldobni az agyunkat.

 

Kenneth Tarver (fotó: MÁO, Éder Vera)
 

Ezen az estén azonban erre más miatt került sor. Mert nem feltétlenül hátrány, ha néha kizökkentenek minket az illúziók fogságából, de az előadás technikai jellegű kérdésekkel történő megterhelése bűncselekményszámba megy. Semmi esetre sem a műről vagy a színházcsinálásról, hanem a kellően át nem gondolt döntések következményeiről árulkodtak a színes dresszbe öltöztetett színpadmunkások, harsány "Mehet!" kiáltásra induló erőfeszítései. Megbocsáthatatlanok a nyikorogva jobbra-balra toszogatott díszletelemek, a jól észlelhető, s csak a szerencsének köszönhetően elkerült baleset vagy a wimbledoni közvetítéseket idéző, lógó nyelvű labdaszedők szerepeltetése. Néhány ponton azonban mindenképpen csodát művelt az előadás, s ezek egyike a kórus színpadi szerepeltetése. Nem véletlen, hiszen a karmester éppen ebben látta a mű egyik legfőbb erényét, s láthatóan ebbe is fektette megvalósításra szánt energiáinak jelentős részét. Túl a kiváló hangzáson, szerencsére a rendezői koncepció is rangján kezelte a máskor háttérbe szorított vagy nem kidolgozott koreográfiával útjára bocsátott karénekeseket. Ennek a darabban számos jelét tapasztaltuk (akár az alvilági utazás során, akár a fúriák kara esetében), s olyan pillanatok születtek, amelyek feledtetik az elmúlt időszakok sokszor szóvá tett renyheségeit. Mindemellett sikerült egységes szín- és látványvilágot teremteni az előadás során, Ulf Puder és Étienne Allegrain festményeit, az ebből készült díszleteket, az erre rímelő jelmezeket és a látványosan alkalmazott világítástechnikát felhasználva.

 

Részlet az előadásból (fotó: MÁO, Éder Vera)
 

Mindenképpen szót kell ejteni az énekesek kiváló munkájáról, hiszen a szerepébe a kelleténél egy cseppel több drámaiságot keverő Rost Andrea és a csodálatos lírai tenor hangot birtokló, hangról hangra szinte észrevétlenül lépkedő Kenneth Tarver fellépése élményszámba ment. A Kreont alakító Szegedi Csaba első színpadra lépése alkalmával az idegesség jeleit mutatta, és később is elő-előfordult, hogy hangja nem a megfelelő pozícióban szólalt meg. Tehetségét ismerve ezt bátran betudhatjuk az újabb premiernek szóló idegességnek, hiszen amikor kellő helyen és pontos technikával szólaltatta meg hangját, tehetsége vitán felül állónak tűnt. Hajnóczy Júlia az este nagy csalódása volt, hiszen korábban megcsodált díszítései a mostani alkalommal leginkább Hitchcock legjobb filmjeit felelevenítő sikoltozássá fajultak. Cser Krisztián csekélyke szerepében helyt állt, ahogyan mindenképpen meg kell említeni az időnkénti pontatlanságok ellenére kitűnően muzsikáló karszólistákat is.

 

Rácz Rita és Kenneth Tarver (fotó: MÁO, Éder Vera)
 

Egy megjegyzés a végére kívánkozik. Donington barokk zenéről írott művében elveszett, a maga teljességében soha meg nem idézhető kultúrkincsnek tekinti a bel canto énekstílus lényegét adó koloratúratechnikát. Mindezt szem előtt tartva is azt kell mondanunk, hogy vannak néhányan, akik erre mai nap is magas színvonalon kísérletet tesznek, említsük akár Philippe Jaroussky, Andreas Scholl, Cecilia Bartoli, Sylvia McNair vagy Emma Kirkby nevét. Így igazán zavarba ejtő az előadás női szereplőitől hallott, bosszantóan pongyola, az ütemet teljesen figyelmen kívül hagyó – a gombócos hahaházástól a fulladásos halál ellen küzdő embert megidéző, görcsös erőlködésig terjedő –, koloratúra címén űzött, erőtlen mismásolás. Hiszen ha már csináljuk, csináljuk meg rendesen…

(2009. március 31. 19:00 Magyar Állami Operaház
A filozófus lelke, avagy Orpheus és Eüridiké - a Magyar Állami Operaház és a Budapesti Tavaszi Fesztivál közös előadása
Km.: Kenneth Tarver, Rost Andrea, Szegedi Csaba, Hajnóczy Júlia, Cser Krisztián
Vez.: Fischer Ádám; karig.: Szabó Sipos Máté; d.: Ambrus Mária; j.: Benedek Mari; rend.: Zsótér Sándor)