Sámuel, Hajna

Operai priusz

2009.04.09. 00:00

Programkereső

Néhány hónapja, egy kávéházban Böhm György feltűnően lelkes szemcsillogásának okát firtattam. "Úgy néz ki, hogy Kurt Weill Koldusoperája végre Magyarországon is az eredeti hangszerelésben és formában fog elhangozni. Igazi, nagy hangokkal és ÉNEKELVE!" – mondta. Most, hogy már nemcsak "úgy néz ki", visszatértünk a témára.

- A "fillérességről", a "koldusról", a "garasosról" most átkerül a hangsúly az operára?

- Így is fogalmazhatunk. A mi előadásunkban a műfajnál fogva – szcenírozott koncert – a hangsúly a zenén lesz. Nem színházi estre készülünk, hanem egy pompás hangversenyre, mely pusztán a dalokkal, kórusokkal idézi meg Brecht színdarabját.

- Amit, azt hiszem, mindenki jól ismer.

- Vagy legalábbis ismerni véli. A Koldusoperát nálunk mindig is olyan prózai színházi műnek tekintették, egy Brecht-darabnak, melynek dramaturgiájához hozzátartozik, hogy dalokat énekelnek benne, ráadásul olyan dalokat, melyek között néhány világsláger is akad. Mindenki fütyüli, és Sinatrától Robbie Williamsig, Armstrongtól a megasztárpalántáig mindenki énekeli, jazz standardként pedig végeláthatatlanul sorjáznak a különböző feldolgozások. Ha egy dal bármilyen formában előfordulhat, akkor szinte el is feledkezünk arról, hogy annak van egy eredeti formája. Ez nem baj persze, egyszerűen így van, tudomásul kell venni. Másik kérdés, de részben összefügg az előzővel, hogy a normál, azaz a prózai színház gyakorlatában a Koldusoperát mindig úgy adják elő, ahogy éppen ki tudják osztani. Ha a színész mellesleg jó énekes is, akkor jó színvonalon adja elő a dalait; partnere – történetesen maga is remek színész, de nem éppen pacsirta – pedig eljátssza, hogy énekel. Ezért sem kell senkit kárhoztatni, van létjogosultsága, ha a rendezői gondolatot az előadás igazolja. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mondjuk az adott színésznő remekül énekel, de hangfaját tekintve alt, a kottában pedig szopránnak való hangok állnak – tehát transzponálni kell. Az opera világában senki sem fogadja el, ha a Kékszakállút tenor énekli. És nemcsak azért, mert az esetleg sérti a mű szellemét, hanem azért, mert egy tenor Kékszakállú teljesen mást jelent. Carment sem hisszük el egy koloratúr szopránnak.

- A színházi üzem kárhoztatható a hangszerelési önkényességekért?

- Igen, az "üzem"! Weill pompás, igen gazdag hangszerelésű muzsikát komponált, egy tizenöt tagú jazz-combót írt elő, s olyan hangszerek is szót kapnak benne, mint a bendzsó, a harmónium, a bandoneon vagy a basszusklarinét. Valahol érthető, ha egy prózai repertoárszínház erre nem tud vállalkozni, és inkább azon kezd el azon gondolkodni, hogy az egy szál zongoráját mivel tudja még színesíteni.

053a326e-f62f-4d1d-bbfb-6b548b15f48a

- Furcsa, hogy egy jelentős alkotóként számon tartott zeneszerző egyik legfontosabb műve nem tudta megőrizni integritását, nem részesült a klasszikus művek érinthetetlenségének mítoszából. Mintha Weill hangjainak nem járna ki a tisztelet. Tehet erről maga a zeneszerző?

- Szerintem nem tehet róla. De azt hiszem, hogy külföldön ez egyre kevésbé van így. Sőt! Másfelől ez a "nem-klasszikusság" alapozta meg Weill és a darab világhírét: paradox módon így válhatott klasszikussá. De ha a helyén van minden hang, akkor valahogy máshogy szól, illetve más szól. A szerep is mást jelent. Nagyon szeretném, hogy ez kiderüljön.

- Az operaénekesi hangokpedig még csavarnak is egyet.

- Hogyne. Hozzák a saját énekesi múltjukat, s hozzák azokat a szerepasszociációkat, melyeket korábban énekeltek. Például Kováts Kolos Tigris Brownként azért egy kicsit Fülöp király és Sarastro is, és mindjárt más a figura súlya. Igazi hatalom, félelmetes személyiség. Vagy Mészöly Katalin, aki Mrs Peachum lesz, nekem mindig egy ifjúkori Carmen-élményt hív elő. Még gimnazistaként hallottam őt Pécsett, s nagyon nagy hatással volt rám. De mondhatnám Kocsma Jennyt is, akit Wiedemann Bernadett énekel majd, és elkerülhetetlen (szerencsére!), hogy alakításának auráját ne gazdagítsa Wagner- vagy Verdi-tapasztalataival. És még valami, ami nagyon fontos: a koncert tisztán akusztikus lesz, erősítést nem használunk.

- Az előadás nyelve nyilván a német lesz.

- Ezúttal azt mondom, hogy természetesen igen, mivel a német nyelv hangzása döntő a dalok akusztikája szempontjából, és most mindent a zenei hűségnek rendelünk alá.

- Több mint húsz zenei számból áll Weill kompozíciója, tartalmas koncertműsor kerekedhet belőle. Vajon nem fog hiányozni a történet

- Az énekesek valóban nem mondják el a prózai dialógusokat, de a néző így is világosan követni tudja majd a történetet, mivel Brecht írt egy narrátor szöveget is, ami tökéletes kalauznak bizonyul. Az egyik legizgalmasabb lemezfelvételen is így hallható, azon pedig olyan "figurák" énekelnek, mint a Palast Orchester-es Max Raabe vagy az operaénekesből punk dívává avanzsált Nina Hagen, a "kíséretet" pedig az Ensemble Modern biztosítja.

- A rendezőnek milyen kellemes emlékei vannak a Koldusoperáról?

- Életem egyik megrendítő színházi élménye volt a Nemzeti Színházban Ljubimov 1981-ben rendezett Háromgarasos operája. Törőcsik Mari, Garas Dezső játszottak benne. Abban voltak olyan pillanatok, melyeknek szeretnék a mostani előadásban, a magam szerény eszközeivel emléket állítani. De erről babonából nem mondanék most többet. Legyen meglepetés. Nekem is az lesz.

- A darab humorát a zene képviseli majd. És a nagybetűs kritikai hangot?

- Ami a humort illeti, a zene talán még a szokásosnál is szellemesebbnek fog hallatszani, ebben kiváló partnerem lesz Oberfrank Péter, az est karmestere. A kritikai hang – nos, ez egy érdekes dolog. Amikor el kezdtük tervezni a produkciót, tisztán esztétikai szempontok vezéreltek: legyen végre egy zeneileg perfekt, a zeneszerzői szándékot híven közvetítő Weill-koncert. "Csak" ennyit akartunk, és a Müpa feladatának érezte ezt a fajta értékközvetítést, példamutatást. Én bízom benne, hogy egy ilyen hangverseny megemeli a közönség zenei elvárását minden jövőben színre vitt Koldusoperával szemben. Bevallom, a mű húsbavágó aktualitását a tervezés korai szakaszában nem érzékeltük, de az események elképesztő módon hangolódtak újra rá Brecht szövegére és Weill zenéjére. A Koldusfinálé hátborzongatóan aktuálissá vált. Most, hogy a darabbal intenzívebben is elkezdtem foglalkozni, megrögzött fatalistaként egyre többször eszembe jut egyetemi éveim egyik legszürreálisabb élménye. Akkoriban azzal kerestem kevéske pénzt, hogy a IX. kerületi tanács közművelődési ellenőreként amatőr együtteseket látogattam végig. Így kerültem a nyugdíjasokból álló Húsos Kórus vágóhídi próbájára. Ott hallottam a következő panaszt. "Nagyon kevés a fellépésünk, többnyire egymás temetésén lépünk fel." Mindez itt szemben történt, az út túloldalán.

(2009. április 16. 19:00 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Brecht–Weill: Koldusopera – szcenírozott koncert, km.: Misura Zsuzsa, Szolnoki Apollónia, Wiedemann Bernadett, Kováts Kolos, Rozsos István, Szegedi Csaba, vez.: Oberfrank Péter, rend.: Böhm György)