István, Vajk

Az archívumok megrablása

2009.04.17. 00:00

Programkereső

Noha a Háromgarasos opera alig százperces szcenírozott koncertjén a rendező bölcsen hanyagolta a szünetet, jó néhány néző mégis a szabadságot választotta. Sajnos, aligha a kényelmetlen igazságok és a nyugtalanító áthallások, mint inkább a feszélyező unalom késztethette szökésre őket.

Kurt Weill, Bertolt Brecht

Legyünk méltányosak: komoly és eredendően kockázatos vállalkozás volt Brecht és Weill együttműködésének legsikerültebb alkotását operai keresztmetszet formájában, a zene elsőségét deklarálva, operaházi művészekkel előadni. Kockázatos, s egyszersmind rokonszenves, mint minden a szokványost odahagyó, merészen nagyralátó terv. Csakhogy a megelőlegezett szimpátia nem írhatja felül az élményt, helyesebben fogalmazva a vigasztalan szembesülést Böhm György produkciójával.

Mértéktartó eleganciával megterített és pincérektől körülzsongott asztalok mögött foglalnak helyet az énekesek a – rövidsége dacára is kínos – néma előjáték során, hogy utóbb aztán innen keljenek dalolásra, s hogy szólampihenőikben végigalibizzenek egy komplett menüsort. A pódiumon nagyjában-egészében ekkorka cselekményesítéssel és színjátékkal szembesülhetünk, már ha nem számítjuk a narrátorként felléptetett színművész, Kocsis Gergely pármondatos megszólalásait, melyekben az egyes számok magyar nyelvű tartalmi sűrítményét tárja elénk. Az előadás ugyanis németül zajlik, méghozzá a szokott feliratozás nélkül, s e tény, ismerve a német nyelvtudás általános hazai mértékét, valamint az idegen nyelvű szövegartikuláció operaházi középarányát, nem sok esélyt kínál Brecht didaktikusságában is elementáris szövegkönyvének. Ez pedig lesújtó következményekkel jár, hisz tekintsük bár ezúttal mégoly elsődlegesnek Weill töményen fanyar muzsikáját, a darab (nevezzük bár Háromgarasos operának, vagy Koldusoperának, ahogy tetszik) egyszerűen nem működik Brecht gorombán szókimondó társadalom- és kapitalizmuskritikája nélkül.

A totális kiüresedést elkerülendő, az óriáskivetítővel foglalatoskodó Kiégő Izzók formációra hárult a feladat, hogy legalább valamiféle vizuális tartalommal megtöltse az estét. A nyitány másodperceiben kortárs budapesti kéregetők tűntek fel a vásznon, s ez az utóbb a Cápadal motívumának felbukkanásaihoz kapcsolódó megoldás a jelent látszott játékba hozni, ami első pillantásra kifejezetten reménykeltőnek tetszett. Mert jóllehet a koldusok szerepeltetése nyilvánvalóan jelentésszűkítő, leegyszerűsítő mozzanat, ehelyütt mégiscsak napjainkra referáló gesztusként volt azonosítható. Ám a folytatásban döntően a különböző fotó- és filmarchívumokból kiszemezgetett archív felvételek (köztük a Koldusopera 1931-es, Balázs Béla által filmre adaptált változata), a tízes-húszas-harmincas évek világát idéző képek peregtek elénk, ami korántsem erősítette a mű jelen idejű érvényét, s egy idő után ráadásul roppant kiismerhetővé is vált. S még ha Lucy és Polly Féltékenység-duettje során keltett is némi derűt a kivetítőn megjelenő korai, fenekelős szoftpornó (s e pillanat ilyesformán az est kivételes momentumai közé volt számítandó), azért az ötlet öncélúsága így is szembeötlőnek bizonyult.

Az öncélúságról szólván, itt említjük meg e zsáner tán legbosszantóbb megnyilvánulását, vagyis a nagy létszámú gyerekkórus nézőtérről való pódiumra masíroztatását a Második háromgarasos fináléban. Kínosan hatásvadász, s paradox módon mégis hatástalan ötlet volt, akárcsak Wiedemann Bernadett (Kocsma Jenny) és Kocsis Gergely esetlen, alkalmasint parodisztikusnak szánt bohóctréfája a Salamon-dal előtt.

Böhm György reménye, miszerint a jeles operaénekesek múltjuk és művészi jelentékenységük révén új színekkel gazdagítják majd az egyes figurákat, nem tűnt megalapozatlannak, csak éppenséggel a rendező hiányzott ennek elősegítéséhez. Kálmán Péter mindenesetre így is robusztus Bicska Maxit formált: hangja és színpadi lénye egyaránt alkalmassá tette a megnyerő brigantiszerepre. Vokális teljesítménye hasonlóan ígéretesnek, valódi alakítás lehetőségével kecsegtetőnek mutatta Szolnoki Apollónia érzéki Pollyját és Wiedemann Bernadett elsöprő temperamentumú Kocsma Jennyjét. Kováts Kolos emberi és művészi kiválósága ezúttal Tigris Brown szólamán keresztül vált érzékletessé, míg az alighanem Rozsos Istvánhoz (Peachum) hasonlóan gyengélkedő Mészöly Katalin (Mrs. Peachum) a szexuális szolgaságról szóló ballada perceit mentette meg számunkra a szolid érdektelenségtől. Ez az érzés ugyanis, dacára az Oberfrank Péter által igazított jazz-combo megbízható teljesítményének, mindegyre és mindinkább uralma alá vonta az elcsigázott közönséget.

Az epilógusban azután Kocsis Gergely csak rágyújtott a magyarított Cápadalra, s e valahára színházat idéző pillanatok végképp bebizonyították, mi is hiányzott annyira az egész este során. Hát a Koldusopera elevenbe vágó közösségi élménye hiányzott! Ám azt Brecht mellőzésével és rendező nélkül, nem nyújthatta ez a produkció.

(2009. április 16. 19:00 - Müpa - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Brecht–Weill: Háromgarasos opera – szcenírozott koncert
Km.: Mészöly Katalin, Szolnoki Apollónia, Wiedemann Bernadett, Kováts Kolos, Rozsos István, Kálmán Péter; vez.: Oberfrank Péter; rend.: Böhm György)