Salamon

Tosca, Cura és a közönségdíj

2009.04.22. 00:00

Programkereső

Szegednek szerencséje van, de tett is érte eleget: operaelőadásban láthat vendégül abszolút világsztárt, akit nemcsak a mindenkor maga felé hajló műsorfüzet, hanem a széles közvélemény is akként tisztel. José Cura tavalyi Otellói megalapozták a mostani Toscák marketingjét. Scarpiaként a szegedi társulat erőssége, Kelemen Zoltán lép majd fel, Tosca, azaz Sümegi Eszter pedig a Magyar Állami Operaházból érkezik. INTERJÚ

Sümegi Eszter (fotó: Szilágyi Gábor)

- Feszegetni szokták, hogy sokat játszott szerepben a művész ugyan honnan szerez újabb inspirációt? Én meg úgy érzem, az előadás rutinos biztonsága a legjobb alap a magasabb művészi teljesítményre. Tévednék?

- Nem tévedsz, de máris szögezzük le, hogy rutinból képtelen lennék énekelni.

- Százötven Toscával a hátad mögött sem?

- Én „csataló” vagyok! Ha az első akkord felhangzik, mennék a színpadra, úgy lázba hoz a mű, akárhányadszorra is. Mégiscsak egy zseni zseniális műve a Tosca, ami nem a címszereplő tapasztalatai vagy a tenorhős tehetsége, híre miatt fantasztikus. Ami pedig az éneklést illeti, természetesen nem vagyunk gépek, nem sikerül mindig ugyanúgy, de a spannung ugyanolyan. A mostani meg főleg, hisz egészen extra előadás ígérkezik egy világsztár tenoristával.

- José Curával a 2002-es gálakoncerten kívül összefutottatok-e már valahol?

- Sajnos nem, bár egyszer emlékszem, éppen Bajazzókat énekelt Bécsben az én Staatsoper-béli Toscáim idején. A hangja gyönyörű, hatalmas és áradó élőben is, az egész teste rezonál, mert jó a technikája. Jóképű, robusztus és sármos, ez nyilvánvaló.

- Ha néző vagyok, ötven méterről nekem miért fontos, hogy macsó-e Cavaradossi?

- Mert a színpadon következhet belőle valami. A főszereplők el tudják képzelni a főszereplők szerelmét, végső soron ez a publikumnak se lehet mindegy.

- Egy-nyolcvan alatt nem lenne hiteles tenor?

- Szó nincs erről, a szuggesztivitás még nem került szóba. Curának megvan ez a képessége, de azonnal hadd’ említsem életem egyik legnagyobb csodáját – ezt nyugodtan írd le így –, Kelen Pétert. Karizma és tudás, megannyi finom megoldás birtokában volt Péter, közös Toscáinkban ezen erényeit mind megcsodálhattam. És mindketten, Kelen is, Cura is egy nevezőn állnak, ami a zenés színház szempontjából vitathatatlanul az első: a hang, sőt itt az olasz hang. Talán nehéz elképzelni, de adódnak esetek, hogy a partner más hangtípusa, nem olaszos hangszíne is ellenünk dolgozik. És akkor – intim pillanatokban – nem sikerül például közös pianót kicsiholnunk.

- Mikor dől el, hogy a két várva várt előadásra ki milyen srófokat állít át magán? A minimális próbákon, vagy csak élesben?

- Egy abszolút profi érkezik Cura személyében. Időnk valóban nincs sok, én már jó előre próbáltam is Pál Tamással, az előadás karmesterével. Hál’ Isten szép és tradicionális a díszlet, a rendezés, ami ilyenkor előny, mert könnyebb belé illeszkedni – ismerjük a jeleneteket, és rájuk is ismerünk. Ráadásul leviszem a pesti kosztümömet.

- Hajdanán ez szokás volt az operavilágban, de most miért élsz ezzel? Megesett máskor is?

- Nem sűrűn, talán Izlandra vittem egyszer Liú-kosztümöt. Most azért kértem el az Andrássy útról, hogy a nagy izgalom és a kevés idő közepette még egy biztos és problémátlan pont legyen körülöttem.

- Van-e Toscának olyan gesztusa – akár hangi megoldás is –, amelybe az évek során beleuntál, és már gyökeresen másként oldod meg?

- Mindig, már a legelejétől kottahű próbáltam lenni Toscában, Aidában egyaránt. Erre szorítattak külföldi nagy karmesterek is, hisz az az etalon, amit a zeneszerző a kottába írt, nem a praxis. De ugyanerre hívta fel a figyelmem az operaszak akkori két tanára, boldogult Patkó Jóska és Medveczky Ádám. Elhagytam az operai tradíciókat: még az áriában is van egy frázis, amelyet a kollégák döntő többségéhez képest másképp oldok meg. Viszont éppen úgy, ahogy Puccini lejegyezte…

- De ha valaki a másfélszázas Tosca-szériád elejét is látta, most érzékel-e nagy különbségeket?

- Remélem! Remélem, fejlődést érez, én legalábbis így élem meg belülről. Hogy példát mondjak: nüanszokban, a női, nőies személyiség változásában is. „Perché chiuso?” (Miért van zárva? – a szerk.): ha Tosca már legelső szavainál durván követelőzik, mitől volna Mario számára érdekes, szerethető?

- Talán mert szerelmeinket nemcsak szimpatikus vonások jellemzik, ez óhatatlan…

- Természetesen, de a partitúrán keresztül Tosca esendő voltát más vonásokban látom, s Puccini csodája, hogy ezt tudja és meri is mutatni. Az énekesnő, aki valóságos dáma, aki előtt hódol a külvilág, aki annak a közegnek afféle „celeb”-je, ugyanúgy fél, mint mások, össze is törik többször egy-egy pillanatra a Scarpiával vívott küzdelemben. Ha már ott áll a kottában, fel is szeretném mutatni ezeket. Delikát éneklést szeretnék megvalósítani a Madonnához mondott imában is: őszinte, vallásos momentum ez, a nagy probléma elé került privát emberé, már nem az ünnepelt énekesnőé.

- Ráadásul nem akármilyen probléma ez: más védelmében elkövetendő gyilkosság… Említetted az első rész belépő kérdését, de a szerep második felvonásból kilépő szavait is többféle, nagyon eltérő interpretáció övezi.

- „És ettől reszketett egész Róma…” A felfokozott idegállapottól is függ, hogyan mondja Tosca ezt a lesajnáló sort Scarpia holtteste felett. Lehet a rendőrfőnöktől végsőkig undorodva, lehet a kényszerű tettől borzadva, de félve is, hisz Tosca a rettegők egyike volt a szúrás pillanatáig. A kézmosás aktusa is arra mutat, hogy Tosca elméje el-elborul a tett alatt és után pár másodpercre.

- Vissza az aktuális előadáspárhoz: felbolydult Szeged, szerinted mit várnak leginkább tőletek? Igazi szenvedélyt, tehát két szerelmes szívszorító tragédiáját, vagy sztárénekesek gálaelőadását, tehát hangorkánt?

- Ezen még nem gondolkodtam… Cura nyilván nem fogja agyonmozogni a számára szinte ismeretlen előadást, tehát a gálajelleg se tagadható teljesen. De mégsem ez a műfaji kérdés a lényeg szerintem. Én szeretném felkavarni az embereket ezzel a felfokozott várakozású Toscával. Ha ezt várja, egyébként nemcsak Szeged várja ezt. Engem is felkavar ez a lehetőség.

- De miért annyira fontos ez a két Tosca? Szeged nem is anyaszínházad, sose volt az, Curával még máshol is randevúzhatsz, Toscával pláne.

- Ó, Szeged nagyon a szívemhez nőtt. Szeretek ott lenni, bár sajnos, elég ritkán sikerül. Az évek során Végzet-Leonórát és Aidát is énekeltem ott, nemcsak a színházban, a Dóm téren is. De férjemmel rendszeresen lejárunk a halfesztiválra is, annyira jó a város hangulata. Ahogy a nagykönyvben meg van írva: szeretetteljes emberek lakják, akik adott esetben nemcsak útba igazítanak, hanem kedvesen ki is faggatnak, érdeklődnek. Ezzel szemben élünk Pesten, szinte mint a vadak… Vidéki vagyok, az őselemek nagyon kellenek, víz nélkül – mohácsi lévén, a szerk. – nem találom a helyem.

- Tizenöt előadásra írt ki a Magyar Állami Operaház a most futó kilenc hónapos szezonban. Nemrég beszélgettem a friss Kossuth-díjas Ágay Karolával, az a nemzedék még kéthavonta lépett fel ennyit. Eleget énekelsz a pályád csúcsán?

- Tegyük hozzá, hogy jövőre nagyon sok előadásom lesz, nyolc főszereppel, ebből A szicíliai vecsernye új és különösen nehéz. Elenát kellett volna Ágay Karolának énekelnie, lévén ő igazi drámai koloratúr, micsoda énekesnő volt! Idehaza vagyok társulati tag, a szerepeltetésem időnkénti ritkasága a színházam sara – sajnos, a külföldi kikérések többsége ehhez képest sem sikerül…

- Hülye kérdés a végén. Ágay Karolát is huszonhat évig váratták, de Sümegi Esztert nem kerülgetik már a díjak?

- A jelek nem ezt mutatják. De tiszta szívvel mondom: emiatt aztán nem izgatom magam. Szegeden is, máshol is a közönség díjaz engem.