Gyöngyi

„Meg kell találnom a magam útját”

2009.05.14. 00:00

Programkereső

Hámori Szabolcsot a Maladype Társulat több előadásában is láthattuk. Ebben az időszakban oratórium-fellépései mellett Leporellót énekelt a Mozart-maratonon. Az Operaházban idén Alaszkafarkas Joe szerepét játszotta a Weill Mahagonny-jában, és hamarosan bemutatkozik Ariodatész szerepében Händel Xerxesében. INTERJÚ

Hámori Szabolcs (fotó: Csillag Pál)

- Gyerekkorodban az Operaház gyermekkórusában énekeltél. Evidens volt számodra az énekesi pálya?

- Egyáltalán nem. Körülbelül tizennyolc évesen kristályosodott ki, hogy komolyabban szeretnék énekléssel foglalkozni. Korábban volt egy zenekarom, ahol gitároztam és énekeltem, rockos-jazzes-etnós stílust játszottunk, ami most nagyon divatos, de akkoriban még újdonságnak számított. A zenekar szétment, mindenki mással kezdett foglalkozni. Később több kórusban megfordultam: a Honvéd Férfikarban, a Tomkins Énekegyüttesben és a Nemzeti Énekkarban. A konziban pedig az ének mellett zeneszerzésre is jártam, mert az is érdekelt. De erről gyorsan letettem, mivel nem tudtam elég jól zongorázni, és a zeneszerzéshez ez elengedhetetlen.

- A miskolci főiskola elvégzését követően az Operaház Stúdiójába jelentkeztél. Miért?

- Diploma után gondolkodtam azon, hogy külföldre menjek, de azzal is tisztában voltam, hogy előéneklésekre még nem tudok jelentkezni, önálló szerepekre nem vagyok elég érett.
Képezni akartam magam, mert például színészmesterséget nem tanultam a főiskolán. És ezt a tapasztalatot operai környezetben szerettem volna megszerezni. Ekkoriban ismerkedtem meg Balázs Zoltán rendezővel, aki a Bárka Színházba invitált. És az ő előadásaiban színészetből is gyakorlatot szerezhettem. Párhuzamosan futott a Stúdió és a Bárka, így ez nagyon termékeny időszak volt. A Négerek számomra olyan volt, mint egy szerelem: forró, izgató, erőteljes. Mivel a próbák kezdetén még nem volt kész a zene, és nem volt eldöntött a szereposztás, mi is együtt próbáltunk a színészekkel. De kedveltem az Akropoliszt is, mert megismerhettem a Dávid-zsoltárokat, amire más módon valószínűleg nem lett volna lehetőségem. Nagy kihívás volt: majdnem negyven percet kellett énekelnem kíséret nélkül.

- Az Akropolisz bemutatóját megelőzően kaptad első komoly operai szerepedet. Leporellót énekeltél a Mozart-maratonon.

- Kovalik Balázs a Négerekben látott, vagyis Leporellót is ennek köszönhetem. A Don Giovanni is olyan műhelymunka volt, mint amit a Maladype Társulattal megszoktam. Szerencsés vagyok, mert nem úgy indult a pályám, hogy fel kellett vennem egy jelmezt, melyet már évekig hordott valaki, és be kellett állnom egy régebbi rendezésbe. Határozott elképzelésű, kísérletező kedvű rendezőkkel, és lelkes, fiatal csapatokkal dolgozhattam, vidám hangulatú próbákon.

- Ezután viszont keveset hallottunk rólad. Mi történt ekkor?

- Kaptam egy külföldi lehetőséget, Münchenben voltam egy évig. Cosí fan tuttét énekeltem a Nymphenbourg Kammeroperben, és egy másik kamaraoperával Escamillo szerepét. Szerepek szempontjából nem volt igazán termékeny év, de itt is fiatal társulattal dolgoztam, megtanultam németül, megismertem egy másik közeget, sok tapasztalattal gazdagodtam. És mindenképp szeretnék majd visszatérni külföldre. Igaz, Németországban hiányzott az a kedélyesség és közvetlenség, ahogyan itthon létrehoztuk a darabokat. Itthon viszont hiányzik a pontosság, a tervezhetőség. Hogy tudjam, mire számíthatok és mi vár rám. Lehet, hogy kritikusan hangzik, de úgy érzem, itthon a művészettel kapcsolatban nem tudunk elég szabadon gondolkodni, nem vagyunk eléggé nyitottak és rugalmasak.

- Hogyan menedzseled magad?

- A közelmúltban el voltam kényeztetve, rendszeresen hívtak, sok oratóriumban énekeltem. Amikor 2005-ben megnyitott a Művészetek Palotája, három hónap alatt körülbelül tíz koncerten énekeltem ott. Majd Németországban szembesültem azzal, hogy nem jön minden magától, hogy utána kell menni a dolgoknak. Külföldre csak úgy kerülhetek vissza, ha van ügynököm. Most keresgélek. Ehhez pontosan tudnom kell, mit szeretnék énekelni, milyen irányba akarok tovább lépni, és mi számomra a legmegfelelőbb. Vagyis meg kell találnom a magam útját, és ez most kezd kialakulni. Szabadúszónak lenni nehéz. Most például elég sok szabadidőm van, de ezt az időszakot feltöltődési stádiumnak tartom. Sportolok, gitározok, rajzolok, nyelvet tanulok, verseket írok. Ezen a pályán az a legnehezebb, hogy az ember a buktatók ellenére megtalálja a saját feladatát. Előfordul, hogy azt hiszi, megtalálta, vagy azt gondolja, hogy egy adott tanárral kell dolgoznia. Rengeteg energiát, sok munkát fordít rá, és ha valami miatt mégsem minden úgy sikerül, mint képzelte, vagy a tanár nem válik be, akkor sem okolhat senkit. Az Opera nem olyan, mint a Bárka, ahol a portást is jól ismerem, és bármikor beszélgethetek vele. Itt nagyok a méretek és nagy a távolság az emberek között, minden tekintetben. Óriási dolognak tartom, hogy az Operában énekelhetek, de sajnálom, hogy itthon kevés lehetőség van olyan műhelymunkára, amit igazán szeretek.

- Mi az, ami már körvonalazódott számodra?

- Sok oratóriumot énekeltem, ezt jó iránynak érzem, és mindenképp szeretnék operákat is énekelni. A két műfaj együtt lenne ideális. Most elsősorban barokk operák érdekelnek, illetve leginkább Mozart. A barokk zene nagyon közel áll a habitusomhoz, mert közel áll a jazzhez is. Ha megnézem eddigi szerepeimet, az Akropolisz Dávid királyával és Leporellóval is vannak közös vonásaim. Nagyon jó dolog önmagamat felfedezni egy karakterben, és saját magammá formálni a figurákat. Azt szeretném, ha minden szerep igazi hámoriszabolcsos karakter lenne. Aztán lehet, hogy egyszer a jazz felé is visszakanyarodok.

- És hogy kapcsolódik ebbe a képbe a Xerxes?

- A Xerxes nagyon közel áll hozzám. Ariodatész nem nagy szerep, de szeretném belőle a legtöbbet kihozni. A rendezői utasításokat igyekszem összegyúrni általam elképzelt figurával. Ariodatész kijön a színpadra fél kézzel, tolókocsiban, és a közönség nevet rajta, mégis fontos szereplő. Hadvezér, akinek pattoghat Xerxes, ahogyan akar, de neki akkor is van tekintélye, és egyfajta sármja, mely szerethetővé teszi.

- A zenekarral biztosan voltak rajongóitok. Örülnél, ha operaénekesként is lennének?

- A zenekar koncertjeire sokan jöttek, és szerettek bennünket, igaz, leginkább a zene miatt. A stúdiós időszakban is voltak kedves nyugdíjasok, akik minden koncerten ott voltak. De hogy mint operaénekesért rajongjanak értem, hát… Ahhoz sokat kell változni a világnak, és valószínűleg nekem is.

- El tudod képzelni, mi lesz veled öt év múlva?

- Öt év? Dehogy. Még egy is sok.