Orsolya

"Még Sztálin is imádta a gyermekeit..."

2009.05.23. 11:24

Programkereső

A szicíliai vecsernye francia helytartóját, Guido di Monforte-ot számos Verdi-hős sikeres megformálója, Fokanov Anatolij kelti életre.
Fokanov Anatolij
Fokanov Anatolij

- A sajtótájékoztatón elhangzottak szerint Ön beugrással mentette meg az előadást. Ha jól tudom, nem ez volt az első eset a pályáján.

- Mindkét állítás igaz. Most egy kollégám adta vissza a szerepet, s így kerültem a produkcióba. Budapestre érkezésem idején hirtelen négy baritonista kolléga betegedett le, s helyettük rögtön nekem kellett beugranom. Estéről estére, egyik szerepből a másikba kerültem, sokszor azt sem tudtam, éppen kit kell alakítanom. De mindegyiket megoldottam, s így az énektudásom mellett rögtön ezzel a képességemmel is bemutatkoztam. Az is előfordult, hogy Németországból kellett hazarepülnöm egy Lammermoori Lucia megmentése érdekében, de megesett hasonló az Otello és a Rigoletto kapcsán is. Egy szabályt azonban mindig betartok: inkább alkossak egy helyen minőséget, mint tíz másikon hasznavehetetlen előadásokat! Ezért is mondtam tegnap nemet, amikor hirtelen Svájcba hívtak a Pikk dáma Tomszkij grófjának eléneklésére. Bár nagyon közel áll hozzám a szerep, nem vállaltam el a premier miatt érzett felelősség, másrészt a budapesti Operaház iránti elkötelezettség miatt.

- Az idő szorításán túl okozott-e valami egyéb is különös nehézséget az elmúlt egy hónap során?

- Hihetetlenül stresszes időszakon vagyok túl, sokszor éjszaka is a szöveg és a zene zakatolt a fejemben, de annyira, hogy ha egy szó nem jutott eszembe, kiugrottam az ágyból és megnéztem. A feleségem meg frászt kapott, azt hitte, rosszul vagyok! A szerep nehézségét egyébként igazán a hossza adja, mert rengeteg, rá egyébként nem jellemző, recitativo-jellegű részt komponált Verdi a darabba. Ezt a szövegmennyiséget fejben tartani önmagában nehéz feladat!

- Kovács János úgy nyilatkozott, hogy a darab sikeréhez elsősorban négy kiváló énekesre, és nem egy kiváló karmesterre van szükség. Ebből arra következtettem, hogy a szerepek hangfekvése nem éppen a legkellemesebb...

- Én azt gondolom, itt elsősorban a rendezői koncepcióra célzott, hiszen az elképzelések szerint az alkotás nem aktuálpolitikai kérdéseket feszeget, hanem négy ember sorsát ábrázolja nehéz, embert próbáló történelmi körülmények között. Ehhez valóban négy kiváló színészi képességekkel megáldott énekesre van szükség.· Ezzel szemben a szerepem zenei követelményei egyáltalán nem nevezhetők kifejezetten nehéznek, hiszen a zeneirodalom ismer ennél sokkal bonyolultabb, virtuózabb baritonszerepeket is, gondoljunk akár Macbeth, Falstaff, Tell Vilmos vagy Jago karakterére. Ebben az esetben azonban a hangfekvés számomra kifejezetten kellemes és kényelmes.

- Eddigi szerepei között szép számmal találunk a hatalommal visszaélő, negatív figurákat. Ezeknek a karaktereknek a kidolgozása során mennyiben tud meríteni családja hatalommal kapcsolatban szerzett élményeiből, a szibériai száműzetés időszakában szerzett tapasztalataiból?

- Bár a szerepeket igyekszem mindig megélni a színpadon, és nem eljátszani, családi élményeimre sosem szoktam egy szerep megformálása során gondolni. Az igaz, hogy Monforte esetében próbáltam régen élt diktátorokról, Sztálinról és Hitlerről szerzett ismereteimet mozgósítani, hiszen köztudott, hogy a szovjet zsarnok minden kegyetlensége ellenére imádta a gyermekeit, s még Hitler is képes volt gyengéd érzéseket táplálni Eva Braun irányában. Azt gondolom, hogy ezek az emberek - beszéljünk akár Dzsingisz kánról, Nagy Sándorról vagy Julius Caesarról - tulajdonképpen csak tették a dolgukat: politikusok voltak, történelmet írtak, miközben azonban hozzánk hasonló érzésekkel küzdő, gyarló emberekként éltek. Mussolini is a maga nemében kultúrember volt, aki imádta a színházat és a nőket is. Ebből igyekeztem kiindulni a darab során.

- De beszélhetünk ilyen mélységű jellemábrázolásról egy dél-amerikai szappanoperákra hajazó librettó kapcsán?

Ezzel nem értek egyet, mert ha már Verdi kapcsán rossz szövegkönyvről beszélünk, akkor említsük inkább a Trubadúrt! Míg a zene elsőrangú, a szövegkönyv és a történet rémesen bugyuta. Ezzel szemben ez a librettó igenis komoly értékekkel bír, összetett karaktereket mozgat, s zenedramaturgiailag is roppant érdekes. Még azt is megkockáztatnám, hogy Shakespeare szintjén, a Macbeth, a Lear király nívóján mozog, és ez az állításom mind a négy karakter esetében helytálló. Épp ezért Monforte figurájában azonnal megláttam a szerepben rejlő lehetőségeket, mert amíg Scarpia, Rigoletto egy tömbből vannak kifaragva, addig a szicíliai helytartó egyszerre zsarnok és szerető apa. E tekintetben hasonlít Macbeth alakjára, aki a darab kezdetén egyszerre vágyik a hatalomra, és ezzel párhuzamosan szereti feleségét, s mindkettő hozzájárul végzetéhez. Ezért én komolyan azt gondolom, hogy ez egy fantasztikus, semmihez sem hasonlítható, jó szerep, ha nem az egyik legjobb bariton szerep!

- Szimpatikusnak találja Monforte-ot?

- Mindenképpen. A francia kormányzó számára fia felbukkanása egy új, addig ismeretlen érzést jelent. Egész életében semmi egyéb nem töltötte ki az életét, csak a munka, a rend fenntartása, a megtorlás, s akkor hirtelen egy levélből megtudja, hogy van egy fia. Kicsit hasonlít ez sok ma élő ember helyzetére, akik számára a karrieren kívül nem létezik más, még a családjukat is elhanyagolják, mindaddig, amíg az élet valami figyelmeztetést nem küld nekik. Ennek hatására aztán más emberekké válnak, ahogy Monforte élete is új irányt vesz, s mindjárt másként kezd gondolkodni. Hiszen az új történések az emberi kapcsolat lehetőségét jelentik számára, a magányban eltöltött, hosszú évek után. Talán utoljára Arrigo anyját szerette, és az is nagyon régen volt.

- Az apa-fia kapcsolat megmutatása igényelt-e a többet, mást, az Ön évtizedes színpadi rutinjánál?

- Nem, ha jók a partnerek, kellően felkészültek, s jó a szakmai és emberi kapcsolat, akkor a dolgok maguktól működnek. Ez szerencsére most mind adott volt, hiszen Fekete Attila kiváló és felkészült énekes és kolléga. Más szempontból meríthettem korábbi, még Oroszországban szerzett zenei élményeimből, hiszen ott énekeltem Rossini Tell Vilmosát. Mind a muzsika, mind az ott ábrázolt szülő-gyermek viszony nagyon hasonlít egyébiránt a Verdi-operára, s a mostani produkcióra is. Verdi vélhetően hallgatta a Tell Vilmost, hiszen két-három hely kísérteties hasonlóságot mutat.

- Szerepében mutatott színpadi jelenléte teljesen magától értetődőnek tűnt próba közben. A rendező, Mathias von Stegmann nem kívánt olyat, ami fejtörést okozott Önnek?

- Egyáltalán nem! Azt mondhatom, hogy Mathias sokkal inkább egy idehaza, de a világban is egyre ritkábban tapasztalható rendezői iskolába engedett bepillantást. Egy olyan kultúrált hangvételű alkotói folyamatba, ahol a rendező az énekeseket, de valamennyi közreműködőt alkotótársának, s nem alávetettjének tekinti. Ennek jeleként tisztelettel közelít mindenkihez, mindent meg lehet vele beszélni, sőt, vevő a javaslatainkra is. Ez a stílus sajnos mindenhol kiveszőben van, egyre több az ordítozó karmester és rendező, ami árt a produkciónak, hiszen a feszült légkör legalább 80%-ot vesz el a teljesítményből. Ha viszont a próbafolyamat szabad és jó hangulatú, akkor mindenki kivirágzik, s ez visszahat a végeredményre is.

- Kicsit mintha a rendezői színház ellen emelne szót.

- Nem, a merev elképzeléseikhez görcsösen és végletekig ragaszkodó, neurotikus alkotók ellen. Fontos, hogy a rendező határozott elképzelésekkel bírjon, de az is épp olyan lényeges, hogy tudjon az emberekhez megfelelő módon viszonyulni. Hallgassa meg a szereplőket, legyen kész változtatni, ha az új javaslat alapos és megokolható, s néha hagyja magát meggyőzni. Ennek most szép példáját kaptuk, ezért öröm volt mindennap bejárni és próbálni. Ami a rendezői színházat illeti, engem nem zavar, ha egy szál leopárdbőrben, talpig barnára festve kell játszanom, mint ahogy ez Kairóban megesett velem, ahogy az sem zavart, amikor Sosztakovicsot, Prokofjevet, Sztravinszkijt játszva modern rendezésekben kellett részt vennem. Én mindenre vevő vagyok, amíg az logikailag védhető. Vannak azonban esetek, amikor hiányoznak a korhű díszletek és jelmezek, mint például a Mezzón látható, Salzburgban előadott Borisz Godunov esetében. Ez, és az ehhez hasonló művek régmúlt korok szokásairól, viseletéről is tanúbizonyságot tesznek, ezért számomra ezek a művek ingben-gatyában előadhatatlanok, élvezhetetlenek.

- Akkor egy kicsit az Ön keze nyomát is érezhetjük majd a végső változaton?

- Mondjuk inkább azt, hogy volt olyan javaslatom, amit a rendező némi megfontolást követően elfogadásra érdemesnek talált. S ez mindenképpen nagy öröm, mert azt érzem, hogy partnernek tekintenek.