Sámuel, Hajna

"Szeretem, ha a színpadon szikrázik a levegő"

2009.05.28. 13:25

Programkereső

Des Grieux, Cavaradossi, Pinkerton és a mantuai herceg megformálását követően Fekete Attila a Magyar Állami Operaház idei utolsó premierjében, A szicíliai vecsernyében Arrigo szerepét alakítja.

Fekete Attila
Fekete Attila

- Mindig meglepődöm, amikor a szakma és az újságírók által egyaránt egekig magasztalt énekestől kérek interjút, és rájövök, hogy én készítem az elsőt. Nálad ez miért alakult így?

- Fogalmam sincs, hogy őszinte legyek, nem nagyon kaptam megkeresést, illetve voltak bátortalan kezdeményezések, amelyeknek aztán egyszer sem lett folytatása. Az kétségtelen, hogy vissza egyet sem utasítottam...biztos elérhetetlen voltam.

- Kovács János külön kiemelte a sajtótájékoztatón, hogy művészi szempontból milyen megnyugtató számára "problémás" énekesekkel együtt dolgozni. Félig komolyan még az is felmerült bennem, talán Rád is célzott, és ez lehet a háttérben, mármint az elmaradt interjúk hátterében...

- Biztosan nem, hiszen azt is rögtön hozzátette, hogy én vagyok a legkönnyebben kezelhető. Talán arra gondolhatott, a minket jelenleg irányító rendező kapcsán, hogy a német rendezői színházban kevés kivételtől eltekintve soha nem személyiségeket látunk a színpadon, s bármilyen szereposztásban mindig ugyanazt az élményt kapjuk. Ezt évekkel ezelőtt Békés András fogalmazta meg, amikor együtt dolgoztunk a Zeneakadémia egyik-másik vizsgaelőadásában. Ő rendezett német színészeket, akik mindent első szóra végrehajtottak, a munka fantasztikus volt, s tulajdonképpen elégedettnek kellett volna lenni, mégis valami mindig hiányzott. Ez a valami pedig - talán - a hazai művészekben meglévő egyéniség, személyiség, amelynek révén mindegyik képes valami pluszt hozzátenni az eladáshoz. Nevezhetjük ezt improvizatív készségnek is, másképpen fogalmazva: talán a hazai művészek nem mindig hajlandók a rendezőt száz százalékosan kiszolgálni, mindig van önálló véleményük, és ezt el is mondják. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy aki mindent végrehajt, az szükségszerűen buta vagy nincs jobb gondolata, csak egész egyszerűen másik iskolában, más környezetben nevelkedett.

- Te is jobban kedveled, ha partnernek tekint a rendező, elmondhatod a javaslataidat, vagy inkább szeretsz a kijelölt határok mentén mozogni?

- Szerintem mindenki sokkal jobban érzi magát, ha valamilyen szinten megőrizheti az egyéniségét. Nem tudom, lehet-e általánosítani, de a hazai művészek jelentős részének egója talán nem is bírja el, ha valamit, ellentmondást nem tűrő módon rákényszerítenek, és keresi a kitörési pontokat. Ha a rendező merev, abból feszültség lesz, pedig mindenki jobban jár, ha az énekesek is magukévá tudják tenni a koncepciót, és nem csak szolgaian végrehajtják az ukázokat. Ráadásul itt most felesleges pengeváltásokra nem is volt idő, ezért a lehető legjobb, hogy Mathias von Stegmann rendez bennünket, mert az ő kompromisszumkészsége sokat lendített a szorult helyzeteken, mégis engedte, hogy jó értelemben véve szikrázzon a levegő.

- Tényleg, körülötted a magánéletben is mindig ugyanúgy szikrázik a levegő, mint egy tenor hős körül a színpadon? Egyáltalán létezik olyan, hogy tenor alkat?

- Nem tudom, létezik-e, de olyat már hallottam, hogy egy énekes nehezen emésztette meg a lírai hangja mellé társuló drámai alapkarakterű személyiségét. Valami hasonlót magamon is sokszor éreztem, nagyrészt a pályám kezdetén, amikor rendre elkerültek a játékosabb szerepek, mint Nemorino figurája. Aztán rájöttem, hogy ha nem is érzem őt igazán közel magamhoz, akkor hogyan tudnék felszabadultan komédiázni a színpadon?! Van, aki így születik, megnevetteti a színpadon a közönséget, olykor még a kollégákat is. A hozzám hasonlóan drámai alkatú emberek később érnek, hiszen aztán Ascher Tamással igen jól összehoztuk a nem teljesen szomorú Karnyónét. De biztos van olyan énekes is, akinek ugyan drámai a hangja, a lelki alkata viszont lírai. Ilyenkor persze nehéz elképzelni egy Otellót vele.

- Ezt értem, de a szerepeid tükrözik a lelki beállítottságodat? A magánéletben is folyton érzelmektől átitatva jársz-kelsz a város utcáin, időnként párbajozni támad kedved, s képes vagy szombat reggel forradalmat kirobbantani?

- Az igaz, hogy a tenorok az operairodalomban az öntörvényűség, az önfejűség, a szerelmi lángolás szinonimáiként váltak ismertté. E tulajdonságokból rám nézve annyi igaz, hogy sokszor én is fejjel megyek a falnak, a vízöntő jegy szülötteként eléggé nonkonformista vagyok, és a lángoló érzelmek sem állnak nagyon távol tőlem. Hogy képes vagyok-e forradalmat kirobbantani? Erre már nehezebben tudnék válaszolni, hiszen a fogyasztói társadalomban, a szüntelen pénzhajhászása közepette, egyértelmű elnyomás hiányában mindannyian annyira elkényelmesedtünk, hogy nehéz elgondolni azt a szikrát, ami mindenkit lángra lobbanthatna. Persze a világ számos más részén - akár Dél-Amerikában, Afrikában vagy a Közel- s a Távol-Kelet egyes részein is - ettől eltérő a helyzet, s azokban a régiókban mindez könnyebben elképzelhető. Nálunk az általános bizalmatlanság légkörében, ahol sokszor még abban sem lehetünk biztosak, hogy a másik emberben mi rejtőzik, néha már az is nagy szó, ha valakinek határozott és felvállalt politikai nézetei vannak, s ezt is hajlamosak vagyunk hazafiságnak betudni. Ezért aztán szerintem csak komoly történelmi körülmények között derülhetne ki, hogy én képes lennék-e felnőni 1848 vagy 1956 nagyjaihoz.

-Mégis, az összes általad eddig játszott karakter közül Arrigo a legpolitikusabb alkat, nem?

- Azt mondanám, hogy itt is inkább érzelmek állnak egymással szemben, az azt körbe vevő környezet viszont politikai természetű. Hiszen nagy és régi barátságok kérdőjeleződnek meg: Arrigo és Procida kapcsolata átértékelődik, az addig közösen vallott célok zárójelbe kerülnek. Arrigo életében felbukkan egy nem várt apa, ennek következtében Elenához fűződő viszonya is törést szenved, és Monforte is új helyzettel szembesül. Vagyis érzelmi természetű konfliktusok bolygatják fel a dolgok szokásos menetét. Erre érzett rá a rendező, amikor koncepcióját alapvetően a főhősök lelki állapotából eredeztette, miközben a környezetrajzban érezteti a zsarnokság, az elnyomottság, a politikai szembenállás lélekromboló hatását, de mindezt nem húzza rá valamely aktuális politikai helyzetre. Ettől lesz a darab friss, miközben megőrzi korabeli mondandóját is.

- De mégis csak az apa-fia kapcsolat, s az ennek mentén pillanatról pillanatra átértékelődő politikai viszonyrendszer alkotja a mű magvát?

 - Tulajdonképpen igen, mert a politika osztja a rokonokat két oldalra. Arrigo vívódása érthető, hiszen 18-20 éves koráig azt sem tudta, hogy van apja, miközben felesküdött egy szilárdnak tetsző politikai nézetre. S akkor hirtelen választania kell a vére és a meggyőződése között. Nem egyszerű kérdés, hogy ebben a helyzetben hogyan döntsön - ha ma hasonló eset előállna, s egy fiatal, anarchista utcagyerek megtudná, hogy apja a hivatalban lévő miniszterelnök, bármilyen ellentét is legyen kettejük hitvallása között, a hiányzó évek és élmények pótlása iránti igény nagy eséllyel élvezne elsőbbséget,  főképp, ha az apa közeledése is megfelelő. A hollywoodi stúdiók tömegével gyártják az efféle alapkonfliktus mentén játszódó filmeket. Az operaműfaj szemszögéből viszont tökéletesen egyetértek szerepbéli apámmal, Fokanov Anatolijjal: az operairodalom valóban szűkében van ehhez hasonlóan összetett apa-fiú kapcsolatot ábrázoló műveknek, legalábbis bariton-tenor viszonylatban.

- E nem mindennapi szerep kapcsán külön kiemelték a rátermettségedet, hiszen elmondásod szerint, ha Te nem vállalod a színrevitelt, külföldről hoztak volna énekest.

- Igen, kétségtelen, hogy a mű eleve nagyon nehéz követelményeket támaszt mind a négy szólistával szemben, de a tenorszerep szokatlanul és kifejezetten emberpróbáló feladat. Egyszerre kell drámainak és lírainak is lennem, ráadásul mindezt gyakran igen magas hangfekvésben. A világban sem szaladgálnak sokan, akik ennek magas színvonalú, tökéletes kivitelezésére képesek lennének - talán ezért sem játsszák túl sűrűn a darabot, s ezért kell hálóval fogni Arrigo szerepére énekest. Tovább nehezíti a feladatot a vaskos szövegkönyv, hiszen Verdi önmagához képest is sok recitativót komponált a zenébe, ami próbára teszi a memóriát. Aztán ott van a hiteles színészi játék, hiszen ebben az operában valamennyi, a főhősökre ható változás és élmény sokkhatásszerű és sorsfordító. Nem egy-egy, hanem valamennyi. Ezt pedig hűen tükröznie kell a színpadi munkának is, mert a darab felvonásról felvonásra újabb traumákat, változásokat kínál. Nem egyenes vonalban fejlődik a szereplők lelkiállapota, mint a Verdi operákban általában, hanem mintha hullámvasúton utaznánk.

- Azt is mondtad, 11 éve vagy a pályán, s egyre fontosabb, komolyabb szerepekkel találnak meg. Te magad is tervezed a jövőd?

- Magyarországon annak is örül az ember, ha a következő évad felkéréseivel tisztában lehet. Nem hiszem, hogy ennél jobban tudnám irányítani a művészi sorsom, mindenesetre irigylem, akik ezt nálam ügyesebben teszik. Életemben egyszer terveztem meg valamit a pályámmal kapcsolatban, amikor zeneakadémistaként elhatároztam, hogy 25 évesen operaszínpadon szeretnék énekelni. Nem tudom, mennyiben volt az én érdemem, de valóra vált, mert akkor már Lenszkijt énekeltem Debrecenben. Manapság legfeljebb olyan értelemben beszélhetünk tervszerűségről, hogy a vezetés részéről mutatkozó fogadókészség esetén az énekes, az eljövendő évad terveinek ismeretében, mintegy felkínálkozik, s jelzi, hogy ha ők is úgy gondolják, akkor szívesen énekelné ezt vagy azt a szerepet, mert képesnek érzi magát rá. Ez a hazai viszonyok között már bátran nevezhető tervezésnek.

- De semmi célzatos repertoárbővítés, új irányok kitűzése nem szerepel a terveid között?

- Sokkal inkább negatív oldalról közelítem meg a kérdést: mi az, amit pár évig még biztosan nem szeretnék elénekelni. Hiszen az énekest - ha fut a szekere - gyakran megkínálják olyan szerepekkel, amelyekre még nem érett meg. Ilyen helyzetekben el kell gondolkodni: „azt mondtam magamnak, két-három évig még nem vállalom, a lehetőség viszont most adott, és nem két-három év múlva." Nem egyszerű kérdés, hiszen nem Németországban élünk, ahol több száz színház működik, s tehetség és összeköttetés birtokában bárki megpróbálkozhat neki tetsző szerepek megszerzésével. Ráadásul idehaza még a koncertéletben sem bukkannak fel túl nagy gyakorisággal igazi kihívást jelentő, szebbnél szebb tenorfeladatok, tehát lehetetlen a jövőben bízva, teljes nyugalommal elhárítani hasonló felkéréseket. Ezért aztán bármennyire is tudja néha az ember, hogy a szerepre még nem érett meg vagy az árthat a hangjának, ember legyen a talpán, aki nem vívódik egy ilyen döntés előtt. Ennek ellenére bizonyos dolgokat kétségtelenül még nem vállalnék el.

- S melyik szerepfelkéréssel lehetne egész éjszakás álmatlanságot okozni neked?

- Évekkel ezelőtt az Álarcosbál Riccardo-ja, illetve az Erkelben játszott változatban Gustavo szerepe állított nehéz döntés elé. Akkor Kesselyák Gergely teljesen logikus, valós tényeken alapuló érvei győztek meg, és ennek alapján vállaltam a feladatot, s úgy érzem, utóbb engem igazolt az OperaNews oldalain hónapokkal később megjelent, méltató kritika. Ahogy az is nyilvánvalóvá vált, hogy a leghelyesebb döntés érdekében nagyon nagy szükség van a hiteles, szakértő, és valóban jó szándékú karmesterek, korrepetitorok segítő véleményére. Manapság Kalaffal okoznának fejtörést nekem. Előtte azonban még remélem, A szicíliai vecsernye fogadtatása bebizonyítja, hogy Arrigo szerepének elvállalása is jó ötlet volt.