Katalin

Trillalány

2009.11.14. 06:02

Programkereső

Edita Gruberova természeti jelenség, földre szállt pacsirta; vérbeli művész, aki a Jóisten kedvenc angyalhangjával járja meg a poklokat is.

Nézzék el, hogy nagymama korú művésznőt letrillalányozok. Edita Gruberova felvételeit gyermekkora óta ismerem, idén is hallottam már. Kristályos szopránján nem fog az idő. Ahogy egy koros hegedűs flagolet-ja is megidézi a kiskamaszt, ki rátalált e különleges hanghatásra, úgy azonos önnön tinédzser színével a gruberovai 2009-es, üvegtiszta voce. Nyilván természeti jelenség ő, földre szállt pacsirta; vérbeli művész, aki a Jóisten kedvenc angyalhangjával járja meg a poklokat is.

Hol volt, hol nem volt, hát Pozsonyban volt e mesebeli történetnek kezdete, félig magyar, félig német családba csalogánytorkú leány született. A mesék túlzásban tobzódnak, de e trillagégét itt szó szerint kell érteni: apró kórustagként éteri szólót, bravúros futamokat bízhattak rá.

1968-ban, országa baráti letaposásának évében odahaza már Rosinával debütált, később apróbb házakban más operák kabinetszerepeit, de például Frederick Loewe plebejus My Fair Ladyjét is alakította. Deus ex machina: a közeli Bécset elérte a fél évtizedenként jelentkező Éj királynő-hiány, amikor a soros kivérzett torok után friss izomszalagokat muszáj felkutatni. Előtűnt a Trillalány, kinek kivételes képessége, hogy ász'''-ig énekel, miközben a szopránok zöme c'''-ig lát el, és már b''-t is nyűggel sikít. Számára a mozarti nyaktörő szólam laza etűd, úgyhogy nem haboztak, rögvest kiemelték őt szocialista közegéből. Edita a szabadság földjén került egy világhíres operaház aranykalitkájába - pedig bárhova mehetett volna, ha ismerte volna őt bárki. A Staatsoper különleges hangszerként tartotta hosszú éveken át: pirosbetűs Varázsfuvola-matinékon ki lehet csomagolni tüchtig albérletéből, belibben két és fél jelenet erejéig, elpetárdázza a hét magas f'''-et és a többi zseniális/elmebeteg hangot - hisz nézőpont kérdése, a kényelmes zsöllyéből vagy az énekesi koncentráció felől elemzünk-e. Aztán irány a szoba-konyha a következő telefonhívásig...

Mellőzöttségét jelzik kalózlemezek, amelyeken Scotto vagy Cotrubas bécsi Violettájának oldalán Anninát vagy Florát epizódkodik a Traviatában az ifjú disszidens. Micsoda luxus, képedünk ma, a cvikkeres bécsi urak euróban számolnák a tudatlanul kiesett bevételt. Éj királynő Éj királynőt követ, mindig csak azt - igaz, királynői Éj királynők ezek! Gruberova mintha „gúnyt űzne" a tökéletességgel adós maradt kollégákból a csúcshangok elő sem írt, finom halkításával holmi kiizadt, fémes nyikkantások helyett. S ami biztos fokmérő a testetlen csicsergés mellől gyakran hiányzó drámai izzásra: a bosszúária végső szava, a kellemetlen középlágéba (g') letett „Schwur". Ha az „eskü" szó telibe találva, kontrolláltra vibrálva szikráz, s nem ernyedten, vagy egyenesre mellezve lökődik oda, akkor ott igazi különlegesség: macskahajlékonysága ellenére drámai koloratúrszoprán mutatja magát!

Karl Böhm egyszer az Ariadné Naxosban című Richard Strauss-operára castingol. Gruberova elfújja Zerbinetta gályarabság-hosszúságú és -nehézségű jelenetét, amelyhez ráadásul nem is elég bosszúmaszk fortisszimója mögül vokalizálni, humor és könnyedség is szükségeltetik. A halott szerző összes fülsértő próbaélményét hallani véljük, ahogy az öreg és enervált Böhm hirtelen fellelkesül: „Drágám, ha ezt Strauss megérhette volna...!" Ez az a pillanat, amikor megszületik - épp tíz év „túlhordás" után - Edita Gruberova, magasság és mélység világverő koloratúrszopránja.

Ami ezután következik, az „szokványos" sikertörténet. Sztárpályája nagy nyilvánosság előtt zajlik, s évtizedekkel később a kérdés az, meddig is ragyoghat még a naponta koptatott, könnyű és féltenivaló hang, amely egyre bátrabb és árnyaltabb színpadi alakításokhoz vezetett el? Ha Gruberovát nézzük, alighanem bármeddig, hisz tizenhat év előtti jubileumi szólóestje - amely általában a „szokvány" koloratúrkarrier elnéző mosolyú végpontja -, torokgyilkos Vocalise-sal indult. Naná, hogy élő lemezfelvétel...

Szült is, szamártejben fürdés helyett háziasszonykodik, és cseppet sem mellékesen: sokat énekel. Hogy mit, azt megválogatja. Óvatosan bánik Verdivel: Traviátát mértani tervezéssel vállalt, Gildát hamarabb odahagyta, Oscar túl kicsi lett, hogy hívják. A Varázsfuvola nevezett éji asszonyát utoljára Harnoncourt csalogatta elő belőle, míg Solti a Mozart-bicentenárium évében a Szöktetés utolsó utáni Kostanzéjára vette rá - ez utóbbiért és a Színigazgatóért már kár volt. Hisz a koloratúrszoprán, mely drámai készséggel bír, időközben finoman áttűnt az elfelejtett belcanto-irodalom hősnőinek élő hangszerévé.

Sose hallott Donizetti-, Bellini-opuszokról fújta le Gruberova a port nem is akárhogy: a Boleyn Anna vagy a Roberto Devereux aligha ragadt volna repertoárban a művésznő belcanto vonzalma nélkül. Mióta pedig egy tehetős svájci tisztelője jóvoltából külön mini-lemezcég, a Nightingale lesi kívánságait, sorra örökülnek meg a Rossinivel kiegészült triász elhanyagolt darabjai, többségükön a férj, Friedrich Haider dirigál, de napjaink egyik sztárkarmesterének, Fabio Luisinek a felfedezését is a Gruberova-lemezeknek köszönheti a zenei elit.

És még egy a Norma-koncert előtt. Mindenki mentse el ennek a novemberi hangversenynek emlékét. Tudatosítsa: az idő akkor is telik, ha csodálatosképp dacolnak vele, s e budapesti este soha vissza nem térhet. Szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk, merthogy születik-e még trillatorkú művész, ki tudná? Talán igen, talán nem, leginkább csak: talán. Addig is, míg ez eldől, itt marad nekünk a dokumentált csoda: a Gruberova-talány.

 

2009.   november 16. 19:00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Bellini: Norma - a címszerepben: Edita Gruberova

Km.: Edita Gruberova (Norma), Carmen Oprisanu (Adalgisa), Miroslav Dvorský (Pollione), Peter Mikuláš (Oroveso), a Szlovák Filharmónia Zenekara és a Nemzeti Énekkar (karig.: Antal Mátyás)
Vez.: Oliver von Dohnány
i


Norma

Vincenzo Bellini operája szerelem és féltékenység, pusztítás és önfeláldozás ellentétére épül, s a gall papnő, Norma dilemmáján keresztül a római megszállók elleni harc problémáját is a magánéleti viharokba vegyíti. Szerelme Pollione, a prokonzul iránt éppoly tűrhetetlen, mint Aida viszonya lesz az etiópiai hadjáratot vezető Radamesszel. És végzete elől ki nem tudván térni épp úgy lesz sorsa máglyahalál, mint majd Chénier Maddalénájáé: azonban mindkettejük mellett ott lépdel a megsemmisülésbe a szeretett férfi. 1831. decemberi, Scala-béli bemutatója óta a belcanto korszak mintadarabjaként tartják számon, kiemelve a címszerep stílusbéli, énektechnikai és habitusbéli nehézségeit. Norma egyszerre papnő, hazafi, szerelmes asszony, rivális, és anya, haragvó, olvadó és hősi. Szólama is rendkívül sokszínű, extra magasságokkal - előadói hagyomány szerint - terhelt, fioritúrái miatt mozgékony hangot, máskor pedig kifejezett drámai erőt követel. Edita Gruberova 2003-ig várt Norma szerepének repertoárra vételével, korábban csak a híres kavatinát és az azt övező jelenetet vette lemezre.