Jenő

Kettőből kettő

2009.11.30. 16:08

Programkereső

Nyári Zoltán, a Magyar Állami Operaház művésze kettős győzelmet aratott az Armel és a Mezzo Televízióval közös operaversenyén. A tenor a szakmai zsűri döntése értelmében magáénak tudhatja a legjobb férfi előadó címét, miközben a legjobb előadónak járó közönségdíj is őt illeti.

- Prózai színjátszás felől indulva, musicaleken, operetteken át érkeztél el az operaműfajhoz. Mikor érezted először, hogy valóban komoly keresnivalód lehet ezen a területen?

- Igazán komolyan az első, 1998-as, szolnoki operaszerepem kapcsán szereztem erről bizonyosságot. Selmeczi György kért fel Hoffmann szerepére a Hoffmann meséiben, s már az előadás körülményei is éreztették velem, hogy itt valami rendkívüli készül. Mivel Selmeczi kiválóan bánik az emberekkel - elhiteti, hogy ezt az előadást nélkülük képtelenség lenne megrendezni -, emiatt mindenki, az utolsó segédszínész is tehetsége és lelkesedése legjavát nyújtja. Amikor később fent álltam a színpadon a szeptettben, szinte feltört belőlem, hogy én nem egy énekes vagyok, nem egy magamutogató ripacs, hanem egy szólam a nagy zenekari egészben. Egy rezonőr, egy rezonáló csatorna, amin keresztül érvényesülhet a zene. Akkor éreztem először, hogy jó úton járok.

- S amikor kiderült, hogy a Mezzo operaversenyén két rendező is ragaszkodik hozzád, felmerült benned, hogy - bár versenyen eddig alig indultál -, ez a megmérettetés most rólad fog szólni?

- Persze, de attól is féltem, hogy nagy csalódás lesz a vége. Alig ismertem valakit az indulók közül, jószerével csak Balczó Péterrel dolgoztam korábban együtt, de ő most más produkcióba került. Fogalmam sem volt, mekkorák az esélyeim, bár igazából nem is érdekelt. Az sokkal fontosabbnak tetszett, hogy ha már két szerepben is megmutathatom magam, akkor lehetőleg különböző stílusokat juttathassak szóhoz, s úgy valósíthassam meg mindezt, ahogy nekem az a legigazabbnak, a legjobbnak tűnik. Ebben nagy segítségemre volt maga a zene is, hiszen míg az Egy halálraítélt utolsó napjában énekelt szerepem inkább spinto jellegűnek íródott, az Emmeline-ban megformált figura - érzésem szerint - hitelesen csak lírai módon, sőt, bizonyos vonatkozásokban csak musicales megközelítésben énekelhető el.

Egy halálraítélt utolsó napja - Nyári Zoltán
Egy halálraítélt utolsó napja - Nyári Zoltán

- Melyik igényelt nagyobb odafigyelést, melyik volt megterhelőbb?

- Voltaképp mindkettő, csak mindegyik más módon. Matthew Gurney karakteréhez hosszú ideig egyszerűen nem találtam a megfelelő hangszínt, aminek egyik legfőbb oka, hogy életemben nem énekeltem még nagyközönség előtt angolul. Végül bementem egy könyvesboltba, vettem egy könyvet és elkezdtem hangosan olvasni - gégéből, mint az igazi amerikaiak -, és hirtelen megéreztem a szükséges hangszínt! Az Elítélt esetében nem a kiejtéssel volt problémám, mert a francia nekem fekszik. Ráadásul külön előny, hogy ha orrból énekelsz - amire fáradtság esetén én hajlamos vagyok -, az sem jelent hátrányt. Ezzel szemben a debreceni produkció az energiáim beosztása szempontjából tett próbára, hiszen 1 óra 45-50 perc volt a közönség előtt, szünet nélkül eltöltött idő. Felmentem a darab elején a színpadra, majd a szünet előtt lejöttem. Akkor sem pihentem, mert szaladtam beénekelni, hogy a következő felvonásban is legyen még hangom. Ezt követően a második rész elején ismét kimentem a közönség elé, s a végén jöttem le.

- A színészi múltadból adódóan általában is nagyobb munkát jelent a megfelelő hangszín megtalálása, mint a személyiség megformálása?

- A kettőt nem lehet szétválasztani, a felkészülés folyamán a dallam és a szerep folyamatosan, együtt alakul. Az tény, hogy számomra a szerep hangtechnikailag igazán csak akkor kel életre, ha magamban már eleget kutakodtam, régészkedtem. Mindemellett úgy érzem, a figurák hangtechnikai megformálásával, a hangszínnel kapcsolatban vannak komolyabb szakmai félreértések. Ahelyett hogy odafigyelnének a művészek lelki alkatára, teherbíró-képességére, hangpedagógia franchise-ok működnek. Könnyebb ráhúzni másokra, hogy "ez egy Mozart-, az pedig egy Verdi-hang", mint megadni a lehetőséget, hogy megtalálja a saját, önmagához és az adott szerephez illő hangszínét. Az énekesnek az lenne a jó, ha rengeteg dolgot kipróbálhatna, s utána elmondhatná, hogy "tapasztalataim azt mutatják, ezekben és ezekben a szerepekben, stílusokban otthonosan tudok mozogni". A beskatulyázáshoz akarva-akaratlanul a vájtfülűek is hozzájárulnak, amikor egy-egy fellépést követően úgy gratulálnak: „Maga tiszta Gigli!" vagy „A maga hangja igazi Tagliavini!" Ilyenkor felmerül bennem a kérdés: akkor én most ki is vagyok valójában?! Ha megengedik, akkor ragaszkodnék a saját megoldásaimhoz, ami a gyakorlatba átültetve annyit tesz, hogy amennyiben szükséges, 80 korrepetíción keresztül alakítom ki a saját elképzelésemet, s így megyek el az előadásokra. Nagyon remélem, egyszer majd tudok úgy próbálni, hogy színpadra lépés előtt legalább egyszer már elfelejtettem a szerepet. Tapasztalatom szerint csak kellő ülepedést követően „ül be a szerep a torokba", s lehet vele valamit kezdeni. De ez a mai körülmények között luxusnak számít.

- Ez utóbbi vágy megvalósulása lehetne a most kivívott kettős siker valódi gyümölcse? Látod már az ebből fakadó lehetőségeket?

- Terveim közt szerepel, hogy máshol is kipróbálom magam, de nem vagyok türelmetlen, mert eddig is úgy történt, hogy az valósult meg, amit magamnak elterveztem. Az igaz, hogy a velem szemben esetleg megfogalmazott elvárásoktól teljesen eltérő tempóban. Aki 10 év múlva vagy 65 évesen is szeretne még énekelni, annak nap, nap után ellene kell mondania a sürgetésnek. Másrészt, el lehet menni a jobb kereset reményében külföldre, de ez azzal jár, hogy idehozzák a külföldi féltehetségeket, akiknek a kiugró gázsija miatt összeomlik a rendszer, és az élethivatásszerűen itthon dolgozó énekesek, varrodások, műszakisok fizetésére már nem jut keret. Úgy vélem, ha már itt vertünk gyökeret, akkor valóban mindannyiunkat kötelez a most ünnepelt 125 éves születésnap is. Hiszen elviekben az intézmény következő 25-30 éve velünk valósulhat meg, s ekként rajtunk is múlik. Az elmúlt négy hónap legfontosabb tapasztalata, és e tekintetben legkézzelfoghatóbb eredménye az volt, hogy megtanultam helyesen rangsorolni a céljaimat, és mindehhez ennek ismeretében hozzárendelni az erőforrásaimat. A legőszintébb és leginkább szívet melengetőbb elismerésnek pedig a törzshelyemen, a Sas utcai kávézóban aratott, nyílt színi tapsot tudom be.

- Emberileg vagy művészileg jelentett mindez nagyobb előrelépést?

- Minden szempontból, mert ennyire határozottan körvonalazott céljaim, mint az elmúlt négy hónap során, még nem voltak. Az elmúlt időszak alatt - miközben zajlott a versenyfelkészülés -, új helyre költöztünk, elveszítettük az egyik macskánkat, s nem utolsósorban napi feladatokat rótt rám a gyerek is. Eközben már próbáltuk a Sári-féle Napfogyatkozást is, s természetesen elvállaltam a megélhetésünk szempontjából fontos fellépéseket is. Hangszalagom viszont csak egy pár van, meg kellett tehát tanulnom egyensúlyba hozni a szakmai és a magánéletemet, s az előbbin belül még rangsor állítására is kényszerültem. Olimpikonnak éreztem magam, aki a négy esztendős felkészülés alatt világ- és Európa-bajnokságokon is részt vesz.

Emmeline - Kristin Sampson, Nyári Zoltán
Emmeline - Kristin Sampson, Nyári Zoltán

- Ez úgy hangzik, mintha egyébként távol állna tőled a karriertervezés.

- Céljaim vannak, de nem szoktam értük gazsulálni, nem veszek meg egy szerepért sem. Sokkal jobban bánt, ha egy jól megtanult, ráadásul szerintem hozzám is illő szerepet elvesznek tőlem. Ha ma azt mondanák, hogy egy próbával, beugróként énekeljem el Moszkvában a hétvégén Lenszkij szerepét, boldogan vállalnám, de ha előtte mégis lemondanák, nyugodtan tudomásul venném. Ha viszont egy alaposan átrágott, érzésem szerint magamévá tett figurát vesznek el tőlem, abba beleszakad a szívem! Ilyenkor képtelen vagyok felfogni, hogy ha annak révén művészileg és énekesként is több lettem, a rendezői utasítások egytől-egyig beépültek a gondolkodásomba, mérföldkőnek tekinthető az életemben, s a visszajelzések is csak pozitívak, akkor miért nem énekelhetem?!

- S ilyenkor az újabb felkérések sem vigasztalnak? Hamarosan két újabb bemutatóban is szerephez jutsz.

- Dehogynem - az egyik a már említett Napfogyatkozás, amelyben Otto Katz szerepe az enyém. Kifejezetten megkedveltem a darabot, épp most fogalmaztam meg magamnak, hogy pont olyan, mint a 20. század volt: az egyéni igazságok és vélemények legfeljebb egy-egy 16-od erejéig találkoznak egymással. Azt követően a Varázsfuvolában Taminót alakítom, majd márciusban, Győrben újra a Hoffmann meséiben lépek fel. S a végére egy újabb nagy feladat jutott: júniusban beállok Don Josénak Mester Vikivel, a Carmenbe.... na, talán még valamit mindenképpen hozhatna a konyhára ez a díj! Most sokan elkönyvelnek a kortárs darabok "specialistájának", s lehet, hogy egyre-másra kapom az újabb ajánlatokat, de a győzelem jegyében talán mondhatok néha nemet is. Vagy ha mégis vállalom, akkor kérhetek mellé egy klasszikus alkotást is, hogy a hangomat valami karbantartsa. Mert most úgy érzem, erre az évre épp elég volt a kortársakból, most már szeretnék végre rendes íveket énekelni.