Gyöngyi

Őzike megállítja az időt

2010.03.23. 16:21

Programkereső

"Bichette" – így becézgeti a libretto szerint 17 esztendős Octavian a szeretőjét. Szarvasünőcske, őzike, ki-ki válasszon tetszése szerint a rokonszenves páros ujjú patások közül. Magam az utóbbit javasolnám.

Ez a harmincöt nyarat látott Őzike, Marie-Theres' az első felvonás végén az élet múlandóságáról elmélkedik. "Néha felkelek az éjszaka közepén, s megállítok minden, minden órát" - énekli. Az operairodalom egyik nagy pillanata ez. És még akad a Rózsalovagban néhány. Például a két fiatal egymásratalálása, mozartos duettjük, meg a világ talán legszebb nagyszeptime, lefelé, amikor a Tábornagyné - hogy Bichette-nek immár harmadik nevét használjuk - csak annyit mond, végképp elbocsátva egykori kedvesét, egyben válaszolva a mit sem értő-sejtő Faninal mondatára ("hát összejöttek a fiatalok"): "Ja, ja."

Aki az operaművészet varázslatának titkairól igyekezne doktori értekezést írni, ezeket a részleteket ajánlanám figyelmébe. Itt ragadható meg a lényeg - ha egyáltalán megragadható. Hogy tudniillik mitől válik egy enyhén szólva dagályos, modoros, művészkedő, végtelenül hosszadalmas librettóra komponált darab kikezdhetetlen remekművé. Mert a Rózsalovag az, noha soktucatnyi érvet lehetne felsorakoztatni az ellenkezőjének bizonyítására.

Ha jól számolom, kilencedik alkalommal mutatja be, újítja fel (e kifejezésekkel mindig zavarban vagyok) a budapesti Opera Strauss és Hofmannsthal alkotását. Az elsőre még 1911 májusában került sor, alig hónapokkal, szinte hetekkel a drezdai ősbemutató után - talán ekkor volt utoljára a magyar operai műsorpolitika igazán naprakész. Legutóbb 1997/98-ban játszották. Magam is emlékszem többé-kevésbé rá: hagyományos rendezés volt, Mikó Andrásé, szép, rendes, gondos. A mostani vendégrendező, a lett Andrejs Zagars egy merész ötlettel áthelyezte a cselekményt Mozart korából Richard Strauss korába, a szecesszió időszakába. Két okból is helyeslem a döntést. Egyrészt a szecesszió képi világa igen attraktív, díszletekben, jelmezekben egyaránt (az előbbit Julia Müer, az utóbbit Kristine Paternaka jegyzi), másrészt az első nagy világégés előtti boldog békeidő ma körülbelül olyan távolra van tőlünk, mint a 18. század második fele Hofmannsthaléktól. Nosztalgiát ébreszt, nem utolsósorban azért, mert csak a legendája él: az a generáció kihalt, amelyik még szemtanúja lehetett.

Állítólag Zagars eredeti koncepciója szerint a második felvonás már kissé megdőlve mutatta volna a helyszínt, majd a harmadik szinte a feje tetejére állítva. Nagy kár, hogy ez végül is úgymond "technikai okokból" nem valósult meg maradéktalanul. A Tábornagyné szalonja és Faninal otthona így gyakorlatilag ugyanúgy jelent meg a színpadon, amihez nehéz magyarázatot találni, ha csak azt nem, hogy a derék parvenü polgár mindenben utánozni igyekszik az arisztokráciát (ami azért eléggé izzadságos érv). No de ez legyen a legkisebb baj. Az igazi baj az, hogy a továbbiakban a rendezőnek már semmi fontos, érdekes nem jutott eszébe. Kijelölte a színészek közlekedési útvonalait. Ennyi. Egészen felvillanyozott az a pillanat, amikor az elején a néger inas a lépcsőn lesietve elejtette a feltálalandó reggeli egy részét, azt gondoltam, a nagy csörömpöléssel alázuhanó tányér az úrnőjéhez titkon vonzódó férfiú izgatottságát hivatott érzékeltetni - de a próbákon is résztvevő bennfentesek felvilágosítottak: csak egyszerű baki történt.

Az első szereposztásban - erről számolhatok ezúttal be - Meláth Andrea énekelte-játszotta Octavian szerepét. Nem ezt tartom ugyan élete legjobb alakításának, de kivételes adottságai ezúttal is lenyűgöztek. Lars Wodt személyében kiváló Ochsot szerződtetett az Opera. Felszabadultan játszik, a legmélyebb hangoktól eltekintve - amelyeket már érzékelhetően erőltet - makulátlanul énekel. Érti, érzi a figurát, amely nem csupán mulatságos bohóc, olykor már-már tragikus hőssé emelkedik. (Nem utolsó szempont az sem, hogy tud németül, ami viszont a Ház legtöbb jeles alkalmazottjáról sajnos nem mondható el - és nem nyelvvizsgák abszolválására gondolok, csak arra, hogy például az elemi hangsúlyozási szabályokkal legyenek tisztában.) Faninal egysíkúbb alakját Kálmán Péter kifogástalanul keltette életre. Rácz Rita Sophie-jával kapcsolatban már akadtak némi fenntartásaim. Csodálatos a magas regisztere, de a mélyebb sokszor elvész a zenekar hangzuhataga mögött. Azt sem értettem, miért mosolyog folyton-folyvást. Neki is volna hasonló tapasztalata, mint leendő párjának, a 17 évesen igencsak beavatott Octaviannak? Esetleg maga Werdenegg tábornagy avatta be bizonyos titkokba, mielőtt horvátországi vadászútra indult, magára hagyva a kikapós Bichette-et? Remek darabot lehetne erről írni - de Strauss és Hofmannsthal erről a lehetőségről bizony elfeledkezett. Fekete Attilát emelhetem még ki a kisebb szerepek megszemélyesítői közül. Ideális "olasz énekes". Önmagát kell adnia, semmi mást: kibocsátani a gyönyörű - valóban gyönyörű - vocét. Más mellékszereplőkkel alkalmasint szigorúbban kell ítélkeznem. Megértem, hogy a társulat néha kompromisszumra kényszerül. Nem lehet minden posztra olyan énekeseket állítani, akik a Scalában főszerepben is megállnák a helyüket. De azért kínos, ha egy férfikvartett csupa matt hangból áll, és még hamis is. Kínos, ha egy hölgyszereplő (egykor kétségtelen nagyság) kellemetlen sikítozással igyekszik magára vonni a figyelmet.

A zenekar változó teljesítményt nyújtott. Az első felvonás bevezetőjében szinte megijesztett: ziláltnak tűnt, helyenként azt gondoltam, nem hangoltak tisztességesen össze. Ám később csodálatosan kidolgozott részletek következtek. Oldapáholyban kaptam helyet, tehát jól megfigyelhettem Kovács János karmestert. Úgy hiszem, a malőrökről ő tehet legkevésbé. Hihetetlenül érzékeny dirigens, óriási színpadi rutinnal. Ha valaki, hát ő valóban tudja, érzi, szinte zsigereiben hordja azt a tradíciót, amelynek Strauss is az örököse. Ha egy kicsivel több zenekari próba lehetett volna...

Végére hagytam a Tábornagynét, azaz Bátori Évát. Fura dolog az operaénekesi mesterség. Van, akinek bőven elég, ha kibocsátja a torkán az ablakokat is megrezgető hanghullámokat. Bátorit nem sorolom közéjük. Szép hang, nagy hang, de nem a világ legnagyobbja. Viszont tökéletesen azonosul a szereppel. A csodát ezen az estén ő teremtette meg. A kegyetlen időről szóló monológja alatt minden napi bajunkról elfeledkezhettünk. Torokszorító csendet teremtett. Őzike ezúttal megállította az időt.

2010. március 20. - Magyar Állami Operaház

Richard Strauss: A rózsalovag

Librettó: Hugo von Hofmannsthal

Karmester: Kovács János, Dénes István

Rendező: Andrejs Žagars

Dramaturg: Jochen Breiholz

Díszlettervező: Julia Müer

Jelmeztervező: Kristīne Pasternaka

Világítástervező: Kevin-Wyn Jones

A tábornagyné: Bátori Éva

Ochs báró: Lars Woldt

Octavian: Meláth Andrea

Faninal: Kálmán Péter

Sophie: Rácz Rita

Marianne: Temesi Mária

Valzacchi: Derecskei Zsolt

Annina: Ulbrich Andrea

Rendőrbiztos: Egri Sándor

A tábornagyné udvarmestere: Beöthy-Kiss László

Faninal udvarmestere: Gerdesits Ferenc

Jegyző: Sárkány Kázmér

Vendéglős: Kiss Péter

Olasz énekes: Fekete Attila

Vezető korrepetitor: Hidegkuti Pálma

Karigazgató: Szabó Sipos Máté

A gyermekkar vezetője: Gupcsó Gyöngyvér

Zenei munkatársak: Bartal László, Bartinai Gábor, Doman Katalin, Fajger Orsolya, Harazdy Miklós, Pethő Zsolt, Salgó Tamás, Sándor Szabolcs

Játékmester: Aczél András

Rendezőasszisztens: Szabó Emese, Kováts Andrea

Szcenika: Juhász Zoltán, Resz Miklós

Jelmezkivitelező: Madarász Márta