Gyöngyi

Ének és azonosságok

2010.03.25. 00:05

Programkereső

A Rebecca sajtótájékoztatóján Szinetár Dóra arról beszélt, hogy amikor először látta a bécsi, Raimund Theater-beli előadást, egyáltalán nem érezte azt, hogy az Én szerepét neki el kellene játszania. Sem az alapanyag, Daphne du Maurier regénye, sem Hitchcock filmje sem győzte ennek ellenkezőjéről. Az operettszínházi próbák folyamán azonban gyökeres fordulat állt be.

Szinetár Dóra
Szinetár Dóra

- Mi volt a kezdeti ellenkezésed oka?

- Ha elemeznénk ezt a szerepet, azt mondanánk, hogy nem megy sehonnan sehova, a darab elején épp olyan, mint a végén. Én nem mind énekesnő közelítem meg a szerepeimet, nem az érdekel elsősorban, hogy milyen szépek a dalok, hanem hogy milyen karaktert lehet megformálni. Az nagy szerencse persze, ha mindkét kritérium megvalósul. Ez az Én, de a regényben és a filmben ábrázolt Én sem tűnt érdekes feladatnak. Szerencsére azonban az előadás rendezője, Béres Attila úgy gondolja, amivel én mélységesen egyetértek, hogy ennyire statikus, pláne ilyen körülmények között változatlan személyiség nincs. A nehézséget az adja, hogy szinte minden külsőség hiányzik ennek megmutatásához, az illusztrációra pedig nincs mód. A történetben, anélkül, hogy elárulnám a cselekményt, van egy fordulópont: amikor a férj annyira őszinte mer lenni a feleséghez, hogy a múltbeli sötét titkokat elárulja neki, ettől az őszinteségtől egymásra találnak. A kezdeti egymás mellett élésből valódi szövetség lesz, ami az Énnek erőt ad, hogy elképesztő döntéseket hozzon és tetteket hajtson végre. Ezt már élvezetes játszani, és ehhez képest visszafelé haladva már meg lehet határozni a kezdeti naiva állapotot, a szürkeséget, a semmilyenséget is. Ritkán jön össze az ember pályáján, hogy gyönyörű a zene, amit jó énekelni, színészileg munkás, de hálás a figura és drámai a történet, ezúttal azonban szerencsésen állnak a csillagok. Ráadásul kevésszer élveztem ennyire próbafolyamatot, mert kevésszer volt arra lehetőségem, hogy ilyen mélységekig elemezzünk egy-egy figurát.

- Milyen játékmódot igényel ez a musical? Mennyire játszhatsz szélsőségesen, mennyire mehetsz el a groteszk irányába?

- Mivel ez egy, a 20. században íródott krimi, a műfaj miatt realistán kell játszani. Ám mivel a történet lezáratlan, és a mi megfejtésünkre is vár, el lehet menni a szélsőségek felé. A felismerhető formát azonban, a hanghordozást, a mozgást, az állandó gesztusokat a színház méretei miatt meg kell teremteni.

- A szerelmi történetet felülírja a krimi?

- Akkor jó az előadás, ha a néző azt gondolja, egy iszonyatosan izgalmas szerelmi történetet lát. Múltkoriban Attila azt találta mondani, hogy minden darab a szerelemről szól. Na jó, de ott a Godot-ra várva - válaszoltam neki, mire visszakérdezett: Honnan tudod, ki a Godot? A Rebecca annyiban tér el a szokásos képlettől, hogy az alapkonfliktus itt nem a klasszikus értelemben vett egymásra találás, hiszen Maxim és az Én már a darab elején együtt vannak fizikailag, csak egymás lelkéhez nem találják az utat a múlt, azaz a krimiszál miatt. A feloldás sem egyértelmű, mert nincs tiszta happy end. A szövegkönyv végén az áll, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak - vagy nem. És ezt én nagyon szeretem, mert az életben sem tudnak a dolgok mindig nullára visszarendeződni. Vannak történetek, amik után nem lehet ugyanúgy élni, ahogyan előtte: eljutunk valahová, és onnan kell tovább folytatni.

- Honnan hová jut el az az Én? Hogyan és mitől változik?

- Nagyon sokfélét gondoltam már erről az elmúlt két hónap alatt. Van egy megnyugtatóan semmilyen lány, egy lény, egy „növény", ahogy magunk közt hívjuk, aki meglát egy jóképű, ám zárkózott férfit. Az pedig vonzó tud lenni, ha nem tudunk valakit kiismerni. Max a menekülést látja ebben a lányban, akiben számára az a legszebb, hogy végtelenül unalmas. Azt gondolom, az Énnek ez az egyetlen lehetősége arra, hogy az életében valami történjen vele. Aztán pedig az lesz az ő feladata, hogy kibírja Maxszal. Egy nyugodt, zárkózott embernek nehéz tolerálni és együttélni egy szélsőséges, egyre furcsábbá és ijesztőbbé váló személyiséggel, mint ez a férfi. A kezdeti állapotban olyasfajta külső megnyilvánulásai nincsenek ennek a "növénynek", ami azt mutatná, képes arra, hogy bármit megtegyen azért, akit igazán szeret. Ennek ellenére mindez ott szunnyad benne, különben nem tudna hirtelen, egyetlen vallomás hatására megváltozni. És nekem ezt visszafelé kellett megértenem, akkor, amikor a második felvonást kezdtük próbálni. A szélsőségesen naiv és szürke Én erejét én ugyanis még csak belül érzem, kifelé az első felvonásban talán ha két tekintetben mutatkozhat meg. Az sem véletlen, hogy nincs neve ennek a lánynak, hogy ő egyben a történet mesélője és szereplője. Mindenki érzi, ha belép életének egy olyan szakaszába, amire azt meri mondani, az már az ő saját története. Ha bármi majd megmarad belőle, akkor ez lesz az. A saját történetünkből pedig, legyen az bármennyire nehéz vagy kilátástalan, nem léphetünk ki.