Menyhért, Mirjam

Reformkorra várva

2010.03.26. 09:00

Programkereső

Mikor, ha nem most, Erkel születésének 200. évfordulóján lenne a helye az Operában egy új Bánk bánnak? Mikor, ha nem most kellett volna az eredeti művet rehabilitálni, új életet lehelni bele? Mikor, ha nem most kellett volna megadni a valódi Erkel-opusznak az őt megillető jogokat? Mikor, ha nem most jött volna az ideje egy modern szemléletű, a mű gondolatgazdagságára, mélységeire figyelmező rendezésnek?

Az Operaházban, még az Erkel-évben is, a Bánk bán megkurtított változatát játsszák. Kerényi Imre felújított rendezését. Az opera szövegét - inkább jól, mint rosszul, Vörösmarty-idézeteket is használva - Nádasdy Kálmán alakította át, a szcenikai elemeket Oláh Gusztáv tervezte, a zenét Rékai Nándor dolgozta át. (Rékai Bánk szerepét is bariton hangra transzponálta, igaz, az Operában az 1953-as Kenessey Jenő-átdolgozás mellett döntöttek, ebben Bánké már ismét tenorszerep, és mindkét szereposztásban ha nem is ideális, de elfogadható Bánk Kiss B. Atilla és Molnár András.) E verzió ugyan nem feltétlenül rosszabb az eredeti Egressy Béni-Erkel Ferenc-műnél, de sok szempontból más. Olyannyira, hogy Egressy szövegének csak mintegy egy tizede maradt meg; és ahogyan arra Tallián Tibor is rámutatott: a közjátékok beiktatása, egyes jelenetek szétcincálása dramaturgiailag rosszabb művet eredményezett, még ha nem is élvezhetetlen vagy unalmas az eredmény. Erkelék művében ugyanis több az izgalom. Egyes jelentekben több a meglepetés, erősebben, hatásosabban vált ki szánalmat, kelt félelmet, összességében pedig szürreálisabb, felzaklatóbb a darab.

Arra is Tallián hívja fel a figyelmet, hogy le kellett volna zárni - végképp és mindörökre -azt a korszakot, amelyben a nagy nemzeti operának csak kétféle előadása volt elképzelhető: vagy a mű eredeti, tehát II. Endre korába helyezett díszletekkel és kosztümökkel mutatták be darabot, vagy a keletkezés(1860) korának divatját követve a cselekményt a reformkorba áttranszportálták, megmutatni kívánván a szabadságharc évszázadában mit is jelenhetett az „Éljen a magyar szabadság!" üdvrivalgása.

Így lett ebből a valóban a nemzeti operajátszás mérföldkövének számító, tagadhatatlanul nagyon értékes és különös műből az ünnepségek elkoptatott díszdarabja, amit szinte csak bocskaiban szabad megtekinteni. És lett egyetlen áriájából egy himnusszá fényezett dal, aminek hallatán éppen nem is állunk fel, de a könnyet azért illik kidörzsölni a szemekből. Azt tapasztaltam, a Hazám, hazám, az Önök kérték állandó darabja - általában Simándyval szeretnék - ma is a leginkább várt rész, s ez a mű interpretációtörténete és kultúránk szempontjából is szomorú és árulkodó. Az Operaházban úgy tűnt, a nézők többsége ezért az egy slágerért ülte végig az előadást, és nem az élvezet, hanem a magyarság oltárára tett áldozatként élte meg.

A pitykés, díszes, kacagányos, attilás rendezések sokasága közül nehéz kivakarni ezt a darabot, ami nem is feltétlenül Erkel szándéka szerint lett olyan, amilyen: szürreális, és szürrealitása miatt érdekes. A pozsonyi Erkel család tehetséges gyermekére legalább hatást gyakorolt a Beethoven-tanítvány tanár Heinrich Klein, mint a cigányprímás Bihari János. A dalmű zenéje ugyanis a 19. századi divatos magyaros, nép-, de legalább annyira műzenei alapú zene, verbunkos, népszínműzene. Az a zene, amitől csak a 20. században szabadul a magyar zeneírás (még Bartók is nehezen). Zeneszerző barátom nem egyszer mondta, hogy kudarcba fullad minden próbálkozása, hogy magyar szövegkönyvet megzenésítsen, mert a magyar prozódia a verbunkos felé gravitálja a műveket. Erkelnek, akinek tanult, és nem anyanyelve volt a magyar, ez nem okozott fejfájást. Katona nagyszerű, rendkívül komor művét korának népzenének titulált műzenéjét használva zenésítette meg. Furcsa módon azonban Erkel Bánk bánjának zenéje, ez a francia romantikus, különösen Meyerbeer hatását is mutató, romantikus magyar tánczene, valamint a dráma, ez a vérbő és vérpatakos királydráma koherens. Szürreálisan az.

Kerényi Imre nem ment az ellen a gyakorlat ellen, hogy a darab súlyos-kosztümös történelmi darab legyen, ami, ismerve rendezéseit, egyáltalán nem meglepő. Maradtak a reformkori külsőségek, a jók magyaros gúnyában virítanak, a merániak meg a kor bécsi divatjában (ennek kapcsán oda sem lehetett volna nehéz eljutni, rendezését elemezve, hogy merániak ma is vannak); de a díszletekkel, különösen az erősebb és szürreálisabb harmadik felvonásban, az őrülési jelenetben, a rendezés egy árnyalatnyival merészebb lett: megmutatta, mit lehetne ebből az operából kihozni, ha nem telepedne rá óriási ülepével az ünneplő dísz-magyarkodás.

Minden, utóbb fel is sorolandó hibája ellenére, Kerényi rendezése nem csupán működőképes, de felmutatja a Bánk bánnak ezt a sajátos erényét, a látszólag diszharmonikus elemek illeszkedését Szerencsére az erősebb felvonásokban az erősen satírozott politikai üzenet sem látszik, és a díszlet sem csupán az 1860-es esztendőt mutatja. Csikós Attila vérbően konzervatív, a nagyszabásában magát kellető díszlete és némely beállítás a magyar akadémista festészet jeles képei előtti főhajtás, megjelennek rendre a nagyok, Székely Bertalan, Benczúr Gyula, Barabás Miklós. Igaz, közülük többen már saját korukban is avíttnak tetszhettek.

A nyitójelenetben a visegrádi vár indákkal befutatott várrom, olyan, mint egy Piranesi-képen az ókori Róma maradványai, a bús düledékekre a természet ősi(es) televénye települ. Az utolsó felvonásban, hiszen felleg alól száll fel az éjjeli hold, még egyértelműbb, hogy e bozontos - biztos a labanc ágyuk sújtotta egykor dicső vár - egy Kölcsey-vers életre keltése, és e vár, bár Visegrádnak kell nevezni, szívesebben hallgatna a Huszt névre, hogy ily módon is direktebben intse az értő közönséget a haza szeretetének fontosságára, gyarapításra, alkotásra, és hatásra. A Tisza-parti jelenet három összekuszálódó kulisszája, a súlyos, komor fények, az érzelmek és a díszlet együtthullámzása kifejezetten hatásos.

Kerényi tulajdonképpen megértette és megérezte, hogy a kosztümös rendezések, a felújítások és átírások korának rendezései ma már nevetségesek lennének. Az első felvonás tarka zűrzavar, a Vágó Nelly ruhái a reformkort, a századfordulót, de még a foxtrott korát is idézik, a táncosok - kik egyébként nemes urak lennének, ha elmélyedünk a darabban, és megértjük szerepüket, kik is ők, arra jutunk, hogy bizony, ők az ország vezetői, a hatalom birtokosai - egy ezredfordulós jogászbál palotást táncoló gólyái, vásári komédiások, míg akadnak páran, akik a szép emlékű palacsintás királyt idézik, egyesek viszont, viseletükkel A névtelen vár című legendás tévészériát. A kívánságműsorok tarkaságában tulajdonképp fel sem tűnik, hogy van egy kisebb dramaturgia gikszer: ami másnak, más rendezőknek problémát okoz - tudniillik, hogy Gertrudisnak nincs belépője - másodrendű kérdés lesz. Az oroszlános vagy fokosos udvarban játszódó duhajkodásban elvesznek a szereplők, aki e darabot nem ismerve ül be, mint például osztrák ismerősöm, az az egészből, a képekből, csak a zűrzavart veszi le. Enyhe gyógyír a bajra a főszereplő férfiak, Kováts Kolos (II. Endre), Mukk József (Ottó) és persze Molnár András kiváló szövegmondása.

Már a hatvanas években Erkelt rendezőknek is fontos volt, hogy jeleneteik filmszerűek legyenek, az építészeti elemek strukturálják a teret, és a fények árulkodjanak, vagyis sejtessék a bekövetkezendő szörnyű eseményeket: Kerényi minden felvonás végét megállítja, kimerevíti, az úgy nevezett freeze frame nevű filmes trükköt imitáltatva. A szereplők dermedten állnak, legfeljebb csak egy váza borul.

A második felvonásra azonban az előadás magára talál. Tóth János az egyetlen férfi, aki színészként is, nem csak énekesként, megformálja szerepét, aki nem elégszik meg azzal, hogy Tiborc szerepét jól-rosszul (inkább rosszul) elénekelje. Megesik, különösen az utolsó jelenetben, hogy túl esendőnek, született vesztesnek látszik, ami ugyan a Panaszhoz illik, de más epizódokban komikusan hat, mert túl sokat gesztikulál. Ugyanakkor kirí a többiek közül azzal, hogy szerepformálása átgondolt. Tiborcot nem csak rutinból játssza. A hölgyek közt szerencsére van párja, az egyik legjobb Melindává érett, légies, mindig sietős, a szerepet valóban megejtően formáló, kitűnő Kertesi Ingrid, aki miatt érdemes e Bánk bánt - de csak miatta - másodszor is megnézni. A hatalmas, szinte a mennyezetig érő baldachinos ágyon fetrengő Gertrudisszal Bánk nem dúvadként, hanem maga is áldozattá válva, szinte véletlenül végez: a tőrdöfés egy rettegő ember gondatlanságból elkövetett tette. Temesi Mária ekkor találja csak meg igazi hangját, ekkor lesz Gertrudis. A Tisza-parti jelenet díszlete ekkor már nem egy historikus festményből kivágott részlet, a fűzfaerdő egymásba hajló ágait idéző hely vészjósló. E ponton nehéz arra megoldást találni, mit tegyen a rendező a csak időnként felbukkanó, aggódó Tiborccal. A legrosszabb ami egy rendező tehet, hogy eltünteti: Káel Csaba is ezt tette - ha jól tudom, Kerényi Imre szeretette Káel Bánk filmjét - Kerényi is.

Az utolsó jelenet már egy igazi gótikus dráma: a szereplők mintha az időben is visszaléptek volna, itt már nem a vadromantika duhajkodik, a shakespeare-i királydrámák váraiban vagyunk.

Hold, bagoly, vészjósló neszek. Micsoda lehetőség! - sóhajthat Erkel rajongója. - Itt van ez az évforduló, és még ma is csak a kolozsvári színházban játsszak Erkel igazi darabját. Micsoda lehetőség! - sóhajthat. - Itt van ez a könnyen szürreálissá varázsolható díszlet, ami még a tűzben odaveszett elvarázsolt kastélyt is tükrözi, és mégsem mondható, hogy a rendezés elhagyta volna, legalább megpróbálta volna elhagyni a klisék várait, az eleven szereplőket illendően, áruláshoz, gyilkossághoz illően felöltöztette volna. Ezen az előadáson a tempóból olykor kieső Dénes István karmester sem segít. Bár azt semmiképpen sem állíthatjuk, hogy Kerényi rendezése teljességgel ötlettelen vagy unalmas volna, aki meg akarja ismerni Erkel-Egressy művét, annak elsősorban mégsem javallott a megtekintés.

2010. március 14. 11:00 - Magyar Állami Operaház

Bánk bán

Zeneszerző:  Erkel Ferenc

A zenét átdolgozta: Rékai Nándor, Kenessey Jenő                             

Szövegíró: Katona József

Szövegét átdolgozta: Egressy Béni, Oláh Gusztáv, Nádasdy Kálmán

Rendez: Kerényi Imre

Díszlettervező: Csikós Attila

Jelmeztervező: Vágó Nelly

Koreográfus: Árva Eszter

Karigazgató: Szabó Sipos Máté

Karmester: Dénes István

II. Endre magyar király: Kováts Kolos

Gertrudis királyné: Temesi Mária

Ottó, meráni herceg, Gertrudis öccse: Mukk József

Bánk bán, Magyarország nagyura: Kiss B. Atilla

Melinda, Bánk felesége: Kertesi Ingrid

Tiborc, paraszt: Bede Fazekas Csaba

Petur bán, bihari főispán: Berczelly István

Biberach, kalandor lovag: Clementis Tamás

Sólom mester: Martin János