Ilona

A meghatározás ereje

2010.03.27. 00:48

Programkereső

Amikor Bereczki Zoltán a zenéről vagy dallamívekről beszél, mondatait azonnal heves lalázásokkal illusztrálja. Minden gesztusából az érezhető, hogy rajong a Rebeccáért.

Bereczki Zoltán
Bereczki Zoltán

- Miről ismerszik meg egy Lévay-Kunze-musical?

- Egyértelműen beazonosítható a stílusáról. Azt gondolom, azért szeretjük mi, magyarok, mert Lévay minden témájában visszaköszönnek azok a harmóniák, amik a Kárpát-medencét jellemzik. Ettől, úgy érzem, megtaláljuk benne a gyökereinket. Ugyanakkor viszont Japánban és Svédországban is sikerrel játsszák a darabjaikat, jövőre pedig a Rebeccát bemutatják a Broadway-n, úgyhogy van bennük valami jóval egyetemesebb érték is. Talán az emberi lelket ismerik nagyon jól. Nekem az az emlékem minden eddigi Lévay-darabról, hogy nem volt elsőre fülbemászó. Nem első hallásra szereti meg az ember ezeket a musicaleket, mert bár mindig van egy dallam, egy sláger, ami miatt az ember azt érzi: igen, ezért érdemes zeneszerzőnek lenni, s a továbbiakban ez az élmény meghatározhatja a zenés színházhoz való viszonyt. Nekem általában második-harmadik hallgatáskor válik világossá a szándék, onnantól pedig nem enged el.

- Ha már szándékokat és első látást említesz: mit akar Maxim de Winter az Éntől, miért szeret bele?

- Az önazonossága vonzza. Max ismeri saját köreinek a sznobériát és kivagyiságát, a lány naiv és tiszta rácsodálkozás a világra a reveláció erejével hat a számára. Itt van valaki, aki nem akarja túlbonyolítani a dolgokat, nem udvariaskodik, de tudja az illemet, arra válaszol, amit kérdeznek, és praktikusan éli az életét. Úgy érzi, ő az, ez a végtelenül nyugodt természetű Én, aki mellett ismét talpra tud állni. Az események azonban úgy alakulnak, hogy a férfi belekerül egy olyan helyzetbe, amiből visszafelé már nem lehet lépni, mert az az önazonosság teljes feladását jelentené. És ilyenkor csak az életben maradási ösztön segíthet.

- Ez Max esetében milyen túlélési stratégiát jelent?

- Fokozatosan, szinte a tudat alatt próbál átadni információkat az Énnek, hogy nincs jól, hogy baj van, de az okokat nem mondhatja el. Az állandó segélykiáltások mellett azonban erős az önámítás is benne, és arról próbálja meggyőzni magát, hogy az elfojtás egyenlő a feloldozással. Amikor felismeri, hogy az Én lehet, akinek meggyónhat, belékapaszkodva tér vissza szörnyű bűnei helyszínére, oda, ahol az első feleségével, Rebeccával való viszonyában a fordulópontok voltak, ahol a tragikus vétséget elkövette. És az Én megérti, hogy nem hagyhatja ott ezt az összecsuklott embert, mert szereti. A szerelem, a szeretet, a házassági eskü pedig nem csak szavakban jelenti, hogy jóban-rosszban kitart mellette. Max életében a végzetnek ambivalens szerepe van, hiszen a sors által sodródnak egymás mellé az Énnel, de ez a sors görgetteti vele tovább az Énhez nem kapcsolódó, csak Rebeccához köthető tragikus eseményeket.

- De nemcsak róluk szól a történet, a szálakat mások is mozgatják.

- Mrs Danvers nem okozója Max szenvedéseinek, neki bőven elég a saját kínjait megélni. Fawell dramaturgiai ellenpontként működik, mert kell, hogy legyen egy bűnös, aki ténylegesen megbűnhődik, s így Max bűnössége más hangsúlyokat kap. Aki azonban mindenkivel bábként játszik, nem más, mint Rebecca, aki még halála után is képes beavatkozni mások életébe. Ebben a darabban egyetlen boldog pillanat van, de még ezt is beárnyékolja a múlt, így megjósolhatatlan, mi történik a továbbiakban. Dramaturgiailag ez, a kérdés végi hangsúly fennmaradása a thrillekre jellemző technika. Maxon és az Énen kívül mindenki más csak a krimiben vesz részt. Ha nincs a többi szereplő, nincs igazán cselekmény sem. Ők ugyanakkor nem tudnak belátni Max és az Én szerelmi kapcsolatába. Számomra ebben a paradoxonban rejlik a darabot működtető erő.