Olivér

Több az egyben

2010.07.31. 12:38

Programkereső

Musical, rajzfilm, néptánc. Ha valaki a Chicago bemutatója előtt azt mondja, hogy ezek a műfajok összetartoznak, biztosra vettük volna, hogy téved. Pedig nem. Dördül a lövés, szól a jazz, pördül a csárdás, a szereplők pedig, mint megannyi Flintstones-családtag lépnek színre, a mozivászon elé.

A gyanútlan járókelők talán csodálkoznak, hogy a valaha szebb időket látott, évek óta üresen álló Átrium mozi előtt tömött sorban álldogálnak a nézők, a bejárat felett pedig színes felirat hirdeti az esti előadást. A szemfényvesztés az utcán kezdődik. A HOPPart Társulat egyik korábbi előadásának, a Herrmann csatájának helyszíne ugyancsak egy mozi volt, de a Kleist-dráma esetében az Odeon Lloyd mozi "talált" térként működött: a társulat bámulatos kreativitással használta ki a helyszín adta lehetőségeket, de a koncepció szempontjából kevésbé volt lényeges a mozi tereinek eredeti funkciója. A Chicago esetében bonyolultabb a helyzet.

John Kander, Fred Ebb és Bob Fosse 1975-ös musicalje az ősbemutató után néhány évvel (1980-ban) hazánkba is eljutott, azóta több ízben műsorra tűzték budapesti és vidéki színházakban egyaránt, de a szélesebb közönség talán jobban emlékszik Rob Marshall 2002-es filmjére, melynek főszerepeit Renée Zellweger, Catherine Zeta-Jones és Richard Gere alakították. A mozi helyszínül választása tehát nem csak azért izgalmas döntés, mert nosztalgikus hangulatban, régi emlékeink felidézésével újra felfedezhetjük az Átrium mozi dohos-poros, jobb sorsra érdemes tereit. A színházi szituációból építkező darabnak (az első jelenetben a Konferanszié bejelenti a következő műsorszámot, vagyis az előadást, majd jó szórakozást kíván a nézőknek) a mozi másodlagos keretet ad. Mindez azonban megtévesztő, mert a filmre asszociáltat, holott  ez a párhuzam kevésbé lényeges. Az előadás nem a film, hanem az eredeti musical forgatókönyvét követi, és nem törekszik a filmszerűségre.

A musical csillogó varietévilágához remekül illenek a végtagokat szabadon hagyó, mélyen kivágott kosztümök, és ezek a színes-szőrös jelmezek újabb kulturális és filmes kódot emelnek be az előadás világába. A szereplők mintha egyenesen Joseph Barbera és William Hannah Flintstone családjából léptek volna színre. A sok generáció számára ismert és népszerű családi rajzfilm megidézése ironikus párhuzam a musical szereplőinek családi sztorijaihoz, és finoman utal az előadás egyik fontos alaptémájára, a média működési mechanizmusainak, manipulatív jellegének kérdéseire, a show business világának végletes hazugságaira. A társulat tagjai a mintás-szőrös jelmezekben és a nagy, kócos parókákban infantilis retró-rockzenekarra emlékeztetnek. És ez a Zsótér Sándor rendezte HOPPart-musical egyik fontos jellegzetessége: a színészek univerzális szerepben több funkciót töltenek be, vagyis elképesztő teljesítménnyel nem csak játszanak, énekelnek és táncolnak, hanem zenélnek is. Kákonyi Árpád és Matkó Tamás hangszerelésében az egyébként nagy létszámú előadói apparátust felvonultató kamaramusicallé válik. A díszlet sem monumentális: a mozi előterében a díszlet maga a fogószínpadon helyet foglaló zenekar, a vetítőteremben pedig néhány neoncső, és egy, a jelmezekhez hasonlóan szőrös, sziklára emlékeztető térelem található, ennek a tetején jelennek meg alkalmanként a fontos szituációban lévő szereplők.

A darab főszereplője, Roxie Hart táncos-énekes karrierről álmodik, ezért kézenfekvő a fikciós keret, mely a bűnügyi történetet szórakoztató varietéműsor keretében mutatja be. A történet szerint Roxie férjének meggyilkolása miatt került börtönbe, és itt ismerkedik meg Velma Kellyvel, az ünnepelt varietésztárral, akit hasonló okok miatt tartóztattak le. A gyilkosság mint olyan etikai aspektusa lényegtelen, hiszen a férjek megölése elsősorban mint médiaesemény érdekes. Velma tárgyalásait kezdetekben élénk érdeklődés övezi, de az őt védő sztárügyvéd lesz Roxie védelmezője is. Az ügyvéd, Billy Flynn védelmi stratégiája a közvélemény manipulációján alapul, néhány ügyes lépéssel mártírt farag Roxie-ból, így Velma helyett hirtelen Roxie kerül a közönség érdeklődésének középpontjába. De Roxie sztársága is csak rövid életű lehet, mert alig hangzik el a felmentéséről szóló ítélet, a média már egy másik (az előzőekhez képest véresebb, izgalmasabb, durvább) gyilkosságtól hangos. A két nő gyorsan belátja, hogy kizárólag akkor maradhatnak híresek és érdekesek, ha pályafutásukat együtt folytatják, és közösen lépnek fel egy jól eladható műsorszámmal. Az előadás pedig nem más, mint, a színház nézőinek bemutatott látványos, szórakoztató, megható produkció. A táncosnők elbűvölőek és varázslatosak, ugyanakkor titokzatosak és kiismerhetetlenek, mert a show ezt követeli.

A szereplők egyediségét, különcségét, titokzatosságát, a szemfényvesztést, és a show-jelleget fokozza, hogy az előadásban felcserélődnek a férfi és női szerepek. Velmát és Roxie-t Friedenthál Zoltán és Mátyássy Bence játssza: néha harsányak, máskor számítók, féltékenyek, vagy elesettek - képesek jelenetről jelenetre új színekkel gazdagítani az általuk megformált figurát. Billy Flynn Radnay Csilla alakításában egy párductestű díva, aki megjelenését követően egyértelműen uralja a terepet. A csapat többi tagja több szerepet is játszik, és jellemző az is, hogy egy szerepet ketten alakítanak. A néző számára komoly kihívás - főként, ha nem találkozott korábban a musicallel -, hogy képes legyen minden fontos részlet és szerep értelmezésére, hiszen valószínűleg nem mindegy, hogy melyik szerep miért és hogyan van lekettőzve, és nem véletlen, hogy a szólóból miért lesz adott esetben (éppen ott és éppen akkor) duett. A nézők szórakoztatásához hozzá tartozik, a show business szemszögéből nézve amolyan extra, hogy a mozgások és táncok Horváth Csaba koreográfiájában néptánclépésekből épülnek fel: Billy Flynn üveges tánccal vonul le a lépcsőn, és az egyszerűbb lépések mellett jóval bonyolultabb párosokat és szólókat is láthatunk. A társulatot nem csupán a zenéért, hanem a koreográfiák kivitelezéséért is komoly dicséret illeti. Az előadást friss, mai szleng és köznyelvi fordulatokhoz alkalmazkodó fordításban játsszák. Mulatságos gesztus, bár nem biztos, hogy az előadás javára válik, hogy a dalokat félig angol-félig magyar szöveggel éneklik.

A mozgás és a zene egysége a technikai háttér, az erősítés apró nehézségei ellenére is megdöbbentő és lenyűgöző, és ez az egész, mélységesen teátrális, és mégis végzetesen valódi világ úgy tárul elénk, hogy közben kiválóan szórakozunk. Ugyanakkor alig-alig tudunk eltekinteni attól, hogy egy igen alacsony költségvetésű produkciót látunk. Ez a tény egyfelől tovább emeli az előadás értékét, másrészt minduntalan a hiányra emlékeztet. Ha a színpadról elfordítjuk a tekintetünket, vagy szippantunk egy mélyet a mozi áporodott levegőjéből, hirtelen a hétköznapi valóságban találjuk magunkat. Pedig a musical műfajához hozzátartozik a csillogás és a monumentalitás - a szemfényvesztés csak így lehet tökéletes. Van egy nagyszerű társulat, akik mindent megtesznek azért, hogy együtt játsszanak, és olyan előadást képesek a színpadra tenni, melyről sokan csak álmodozhatnak. Sokkal többet érdemelnének. Hol itt az igazság? Csikágó van, itt és most.

Chicago - Átrium mozi - a HOPPart Társulat előadása

Szövegkönyv: Fred Ebb, Bob Fosse

Zene: John Kander

Versek: Fred Ebb

Dramaturg: Ungár Júlia

Díszlet: Ambrus Mária

Jelmez: Benedek Mari

Koreográfus: Horváth Csaba

Zenei vezető: Kákonyi Árpád, Matkó Tamás

Hang: Belényesi Zoltán, Rembeczki János

Fény: Éltető András

Szereplők:

Bánfalvi Eszter, Friedenthál Zoltán, Herczeg Tamás, Kiss Diána Magdolna, Mátyássy Bence, Polgár Csaba, Radnay Csilla, Roszik Hella, Vári-Kovács Péter