Gyöngyi

Céltalan teremtés

2010.09.21. 08:39

Programkereső

Miközben az elmúlt néhány hétben az Operaház körül fellelhető néhány új- és régi-okos leginkább azzal volt elfoglalva, hogy egymás lába alól elrángassa, a jószerével még ki sem szalonnásodott trónzsámolyt, mintegy bosszantó mellékkörülményként, premiert is ültünk az Andrássy úton. A lassan elviselhetetlenül nyűgös idei szeptember hónap 14. napján Arrigo Boito Mefistofeléje került színre.

Nyugodtan mondhatjuk: pazar kiállításban. Nem tudom, volt-e valaha ilyen látványos, a szemet és a befogadóképességet komoly próbák elé állító opera-előadás Budapesten. Ha volt is, biztosan kísérletet sem tett az alkotó a teremtés és a fogantatás, a sejten belüli kezdet, az Ige testté válásának egy mindent felölelő, hátborzongató képben való összefoglalására. Ha az előadás az első képet követően technikai malőr következtében véget ér, már akkor színháztörténetet írhatnánk. Folytatódott, s így most inkább azt mondhatjuk, Kovalik Balázs jelen rendezésével talán önmaga számára vetette fel a legkomolyabb kérdéseket.

Azt régóta sejthetjük, hogy a szentség problémáival - legalábbis annak egyház által kínált változatával - hadilábon áll, s nem tudja, lenyelje, vagy kiköpje. Kezében kalapáccsal nyilván csak a szögeket veszi észre, s így a Fidelio villogó neon Jézusát megfestő idill erre az alkalomra néhol a búcsújáróhelyek kínálatának legalját idéző, színes-szagos, fluoreszkáló napszemüveges puttókkal zsúfolt élőképpé alakult át. Mégis, a műsorfüzet Hamvas-idézetei, a Bruegel Bábel-tornyát, valamint Aszklépiosz botját és az Édenkert almafáját egyként, ám egységükben elénk varázsoló díszlet, a színek ószövetségi, valamint alkímiai utalásokat tartalmazó megválasztása arra enged következtetni, hogy mialatt a stallumért sorban állók egymás becsületében gázolnak mellközépig, a rendező láthatóan hasonló mélységben próbál zöldágra vergődni a megváltás, a szakralitás, s talán szőrmentén az ezotéria lényegi talányaival.

"Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd" - idézi Kovalik és Antal Csaba díszlete a Tabula Smaragdinát, s gondolatviláguk az archaikus kultúrákhoz hasonlóan a kettévált Egyet a bukás utáni világgal azonosítja. Így torzul az Egy teljességét megformázó köre a DNS-vázat kitevő ellipszissé, a gömb pedig a világot jelképező, Mefistofele kezében eledellé váló világtojássá. "Az én szerelmem fehér is, piros is..." - harsogják az Énekek Énekét Benedek Mari jelmezei. Ennek szellemében ölt magára szenvedélyesen vérpiros öltönyt Faust, kék, műanyag esőkabátot a szervesen túli, megfoghatatlan mennyei hatalom, visel a hiányt és az összességet egymagában is jelző, a győztest felmutató hófehér ruhát Margit, s vörös-fekete, harlemi stricibundát Mefistofele, hogy a fehér-piros-fekete triász az anyag tökéletesedésének folyamatát, az alkímiai Nagy Mű készítésének második fokozatát hirdesse.

A színpadi történések ehhez igazodva hol a közkedvelt white partykat megelevenítve moralizálnak a való élet sátáni elrendeltetéséről, széljobbos portálok elemzését követve luciferi szimbólumként - középpont nélküli körként - azonosítva az Európai Unió zászlaját, hol ötletesen, kisebb-nagyobb méretű házaikat magukkal cipelő emberek tömegének színre varázsolásával adnak mai értelmet a vásári forgatag fogalmának. Varázsossága, s minden buborékban táncoló statisztája ellenére végtelenül kijózanító a Helénával való találkozás, az ábrándozó menekülést követő keserű megtorpanás. S miközben minden mozog, forog, változik, mégis minden mozdulatlan, mert a kovaliki színen egy tapodtat sem moccanva is pontosan tudjuk, honnan, hová érkezünk a darab végére. A Rész-molekula ugyanis magában hordozza az Egész teljes szerkezetét, a vétek magát a törvényt, a pillanat az egész életet, s a kiinduló tétovaság a végső felismerést.

Mindehhez a rendező kiváló alkotótársat talált a Szabó Sipos Máté irányította kórus tagjaiban, akik énekesi és színészi képességeik legjavát mozgósítva minden helyzetben, még a követhetetlenné váló záróképben is maradéktalan alakítást nyújtottak. Igaz ez a főszereplőkre is, akik közül Bretz Gábor hangjával kiválóan ötvözte a cinikus outsider és a könyörtelen ítélet-végrehajtó alakját. Létay Kiss Gabriella sokadik, szerelmében elárult nőalakja ismét az esendő, ám őszinte reménykedésben találta meg tartását, s tiszta szopránja erejével és csillogásával gyönyörködtetett. Fekete Attila Faustja a premieren hangereje mellett átgondolt tétovaságával emelkedett ki, a mellékalakokat adó Boncsér Gergely hozzátett, Pánczél Éva pedig elvett a produkció végső érdemjegyéből. S hiába kóválygott lógó orral az első szünetben a maximalista Kovács János karmester, az általa dirigált zenekar összességében mégis tisztességgel helytállt.

Felfedezve az újabb rendezések egyedisége mögött megbúvó általánost, a sokadik hasonló gondolatfüzért látva az a gyanú támadhat, hogy Kovalik Balázs felvetései legyenek bármennyire is helyesek, saját, kiérlelt válaszokkal továbbra is adós marad. Amíg ezek hiányoznak, bármennyire is látványos, céltalan a teremtés, s a megváltás nem bizonyosság, csak remény kérdése. Marad a közhelyesen magasba emelt mutatóujj, a kívülálló szenvtelen és szadisztikus vizuális kéjelgése, a kép-mutatás, a szemforgatóan sóhajtozó intellektuális zsonglőrködés. Hogy ezen túllépjen, el kellene felednie az operarendezések terén manapság szinte egyeduralkodóvá vált káini racionalitást, folytonos analízist, s a valamikor a zenés színházhoz kötődő, mára megélhetetlenné vált misztikus élmény újrateremtése érdekében az ábeli szeretet jegyében, saját szakmájában újabb forradalmat kellene véghez vinnie. Ez azonban csak akkor sikerülhet, ha ő maga is komolyan veszi a műsorfüzetben idézett Hamvas Béla szavait: "Az új erők nem az új szellem feltalálására, hanem az örök és egyetemes szellem megvalósítására valók."

2010. szeptember 14. 19:00 - Magyar Állami Operaház

Mefistofele

Szerző: Arrigo Boito

Rendező: Kovalik Balázs

Koreográfus: Venekei Mariann

Jelmeztervező: Benedek Mari

Díszlettervező: Antal Csaba

Mefistofele: Bretz Gábor

Faust: Fekete Attila

Margherita - Helena: Létay Kiss Gabriella

Wagner - Nereo: Boncsér Gergely

Marta - Pantalis: Pánczél Éva