Jenő

Kádi a képtárban

2011.01.18. 07:49

Programkereső

Philipp György társulatának alternatív (másutt: rendhagyó) operaelőadása egy nyolcadik kerületi általános iskola tornaterméből a KOGART Galéria aktuális kiállításának falai közé költözött, hogy a műfaj(ok) "szándékos popularizálásán" túl a véletlen játéka tovább keretezhesse az élményt.
A rászedett kádi
A rászedett kádi

Ch. W. Gluck A rászedett kádi (Le Cadi Dupé) című egyfelvonásos operájának "vígopera-thriller-tárlat" műfaji megjelölésű bemutatóját 2010 januárjában tartotta a Phrappalt névre keresztelt alkalmi (?) társulat, amely két nap alatt három-három alkalommal játszotta az előadást. A felújításra decemberben került sor új helyszínen, a KOGART Andrássy úti galériájának emeleti termeiben, a sűrített műsorrend hagyományát folytatva: egyetlen napon három egymást követő időpontban. Koncepciót nem, nevet viszont változtatott a csapat, s immár Á la cARTe-ként mutatta be a produkciót, ami nem pusztán az előadásnak tökéletes kontextust biztosító intézmény célkitűzéseivel való "frappáns" egybeesés, hanem a komolyan vehetőség igényével fellépő társulat ars poeticáját is tükrözi. Az "étlapról választva" kifejezés tágabb jelentése a lehetőségekből egyéni ízlés szerint összeállított menüre is utal, ami igaz az alapanyagot szabadon feldolgozó, a kreativitás és a játékosság kirobbanó erejével ható előadásra is.

Az 1761-ben a bécsi Burgtheaterben ősbemutatott opera comique P. R. Lemonnier J. B. Lourdier nyomán írt librettójával az Ezeregyéjszaka meséit és a Kelet varázslatosnak hitt világát idézi meg. A mű - noha elsősorban a szinte azonos fajsúllyal megírt szólista szerepeknek és kórustételeknek köszönhetően örvend nagy népszerűségnek - történetileg az opera műfaját megújító glucki reformok szellemében alkotott zenei orientalizmus példájaként jelentős. Gluck egy-egy karakter autentikussága okán nemcsak török népi dallamokat komponált a zenei anyagba, hanem e tételek hangszerelését is eredeti (vagy annak vélt) eszközökre bízta, így a különféle dobok és fúvósok, mint pl. a töröksípként ismert zurna mellett a (pedál nélküli) cimbalom is megtalálható benne.

Az Á la cARTe társulata az egész operát ilyen "hangszercsodákra" hangszerelte át, amelyeket összesen három zenész szólaltat meg. A "szürreálisnak tűnő, de hamar megszokható hangzású trióban" Philipp György - akit a színlap rendezőként is jegyez - szinti-csemballón, darbukkán és száncsengőn játszik, Bartek Zsolt basszusklarinéton és más fúvósokon, Tóth Lajos vibrafonon. A szokatlan feldolgozás igazi zenei csemegét kínál, amelyben a vájtfülű hallgatók három idegen eredetű (Puccini- és Wagner-) áriát is felfedezhetnek, a finálé zárókórusa pedig török diszkófolkos áthallásokban oldódik fel.

Minderről az "előterem" falán elhelyezett információs táblákról az előadás megtekintése előtt (vagy után) olvashatunk. A színház ugyanis az összművészeti ráhangolódás jegyében már az épületbe való belépéskor elkezdődik: két múzeumi hivatalnok felügyeletével összevárjuk a csoportot, hogy együtt menjünk föl az emeletre, ahol meghallgatjuk a köszöntést. Eszerint a férfi török múzeumigazgató, a nő a tolmácsa, s ők ketten vezetnek majd bennünket végig a török témájú kiállítás rejtelmein. (Noha könnyen belemegyünk a fikciós játékba, azon azért meglepődünk, amikor a decens kosztümös Galbács Gabiról és az echte eredetinek tűnő Nemes Krisztiánról egyszer csak kiderül, hogy egyikük sem civil, s véletlenül tényleg tudnak törökül.)

Merthogy a koncepció szerint A rászedett kádi című tárlaton vagyunk, ahol az opera cselekményének megfelelően megelevenednek a kiállítótérben berendezett háromdimenziós képek. A nézők az "idegenvezetők" irányításával vándorolnak közöttük, s egy-egy zeneszám után egyrészt a narrációs lyukakat betömendő, másrészt időkitöltés céljából kétnyelvű összefoglalókat és kommentárokat hallhatnak a soron következő képről, annak történetéről, szereplőiről, hangszereiről. A kvázi kiállítás hétköznapi tárgyakból ötletesen összeállított tablói a törökökkel kapcsolatos sztereotípiákat fricskázzák: a kádi háremében "perzsa" szőnyegeken hevernek a dúsidomú hölgyek (Szakács Ildikó, Dezső Sára, Csádi Nóri), akik nemcsak telten zengő közös énekükkel kényeztetik urukat, hanem olajjal masszírozzák, (mű)gyümölccsel etetik, füstölőt égetnek (?), vízipipát szívnak és hastáncot is lejtenek. A megunt feleség (Szathmáry Judit) ékszerekkel és virágszirmokkal telehintett fátylas pipereasztalánál szépítkezik és kártyát vet, miközben tükreiből nemcsak magát tartja szemmel, hanem a férjét és a közönséget is; a kádi szerelmét visszautasító lány és párja késdobáló mutatványosnak álcázza magát; a bírónak lekötelezett kelmefestő egy sakktábla fölé görnyedve hörög részegen; torzszülött lánya pedig nőimitátorságában visszataszító jelenség.

Ha jól helyezkedünk, szinte tapintható közelségbe kerülünk a részletekkel, de elidőzhetünk a képek utóéleténél vagy - műtárgyként szemlélve a hangszereket - a zenészek tablójánál is (s mint ilyen, a vibrafon kihagyhatatlan egzotikum). Az élmény megkonstruálása tehát a' la carte adott lehetőség, a szabadság bőséggel leplezett illúziójában viszont hajlamosak vagyunk elnézőbben megítélni a végeredményt. A decemberi harmadik előadásra felfokozott játékkedv hatására például az olykor sematikus és túlzó szerepformálást vagy a fáradtságnak betudható gyengébb énekesi teljesítményt. Mikecz Kornél fölényesen stabil baritonja a címszerepben és Szabó Sebestyén tisztán zengő tenorja mégis kimagaslóan emelte az est fényét, Bubnó Márk láncon előkúszó Omegája azonban - annak ellenére, hogy diabolus ex machinaként thrillerbe fojtja a cselekményt - megdöbbentő közönségességével majdnem kioltotta a befejezést.

A KOGART művészeinek csoportos kiállítási anyaga ugyanis egészen más dimenzióit nyitotta meg az értelmezésnek. Arról nem szól a színlap, hogy kurátori közreműködéssel vagy pusztán a "véletlen" rendezőelvének köszönhetően kerültek (vagy maradtak) a falakon azok a festmények, amelyek tematikus kapcsolódásaik által aktuális kérdésfelvetésekbe ágyazták a színházi eseményt. A szerelmesek meneküléséhez például Szabó Ábel utópisztikus fotórealizmusa szolgált háttérként a kihalt kül- és belvárosi urbánus terek pasztell-uniformizmusával; a hárem mellett A. Nagy Gábor fekete alapon színes betűmozaik technikával festett Portréján egymást csókoló nők kontúrja pixeleződött ki a szavak töredékeiből; Adorján Attila csendéletén (Hommage á Csernus) a késdobáló tárlónál megcsillant egy bárd, a Testvérek II. című kép gyászos ünnepélyességgel ugyanitt a testvéri (rokoni) szerelem tabuját feszegette; Verebics Katalin Öntestfest című akvarellje pedig a szépítkező Fatime lelkiállapotának "tükörképeként" az önreprezentáció közös lenyomata lett, az arckép szájáról elkenődő vörös festékes rúzsfolt és a történet szívrabló gyilkosának szájáról lefolyó művér egymásra rímelő bizonyítékával. Szerencsések, akik ezt az időszaki változatot látták. (Az előadásról kézikamerás videofelvétel is készült, ennek láthatják most az ízelítőjét - a szerk.)

Ch. W. Gluck: A rászedett kádi - KOGART Ház

A kádi: Mikecz Kornél

Fatime: Szathmáry Judit

Hárem: Szakács Ildikó, Dezső Sára, Csádi Nóri

Zelmire: Szabó Anna

Nouraddin: Szabó Sebestyén

Omar: Veres Borcsi

Omega: Bubnó Márk

Tourist guide: Galbács Gabi, Nemes Krisztián

Zenekar: Bartek Zsolt, Philipp György, Tóth Lajos

Rendezte: Philipp György