Jusztina

Csontig, velőig fekete

2011.01.25. 07:51

Programkereső

A Bernarda Alba háza az a színdarab, amelyben teljesen felesleges az üzekedés imitálása. Ha egy Bernarda Alba végére nem feszül meg még a néző is a vágytól, akkor a darab lényegét nem sikerül közvetíteni. Mert nincs García Lorca művének mélyértelme, nincs rejtett tartalma: a legköltőibb szöveg a vágyakozásról, a lefojthatatlan érzelmekről.

Az csupán a látszat, hogy Bernarda Alba uralkodni tudott lányai fölött. Mert a darabban az igazi győztes mégiscsak az az Adela, aki ki tudott törni, aki ha csak egy fertályórára is, de boldog tudott lenni, aki megismerte a beteljesedést, aki megismerte a férfit. Pepe el Romano meg sem jelenik a színen, mégis ő a főszereplő, hiszen érte epekednek a lányok. Amikor a vágy már szétveti a házat, mint egy megvadult csődör az istállóját, nem is a férfi - akit csak elképzelni tudunk - győz, hanem a családot és a testvérszeretet is felgyújtó szenvedély. Az üszkös halmok fölött diadalittasan álló Bernarda Alba tragikus alak.

Egy rendezőnek, ha ehhez az 1936-os drámához nyúl, kell légyen affinitása ahhoz, hogy megteremtse azt a spanyolos környezetet, amiben a dráma otthon van. A könnyek Andalúziájában lepergő eseményeket igen nehéz más helyszínen elképzelni, ezért is használja a flamencót szinte kényszeresen minden rendező, ha a Yermához vagy a Bernarda Albához nyúl. A flamencotapsot persze nem lehet tanulni, hiszen az ütemek közé tapsoláshoz nem elég egy kis ritmusérzék. De a dobbantással kísért taps még így is minden Lorca előadásban ott kísért. Egy rendezőnek, ha e darabhoz nyúl, át kell élni és meg kell élnie az asszonysorsokat, az istenverte falvak asszonyainak sorsát. (Ezt honunkban nem is oly nehéz...)

Böhm György a Bernarda Alba háza musicalváltozatát rendezte meg. A negyvenes éveiben járó Michael John LaChiusa zenéje García Lorca barátjának, Manuel de Fallának a zenéjéhez hasonló. LaChiusa felhasznál spanyol népzenei motívumokat, spanyol műdalokat és de Falla különös ritmusaival is él. Olyan ez a zene, mintha egy magabiztos amerikai szerző arra vetemedett volna, hogy Bartók stílusában Broadway-musicallé alakítsa át a Macskajátékot: mintha meghagyna mindent Örkényből, de a szöveget óhatatlanul érthetetlenebbé tevő énekléssel kiirtja a darab szomorú humorát. García Lorca szövege azzal is sokat veszített, hogy Zöldi Gergely hozzányúlt András László javításra nem szoruló fordításához.

Tulajdonképpen vaskos tévedés, hogy García Lorca roppant zenei szövege megzenésíthető. És nem is csak azért, mert a szöveg önmagában zenél, süvít, morog, susog. Peter Szondi a Bernardáról írja: "A drámai stílust, melyet a dialógus lehetetlensége pusztulással fenyeget, úgy menti meg a szűk tér, hogy maga a monológ válik tehetetlenné, és szükségképpen dialógussá válik vissza." A következő szövegrészletet idézi:

"- ... Mi van veled?

- ... Mindenem fáj.

- ... Rosszul aludtál az éjjel.

- Dehogy.

- Hát akkor?

- Hagyj békén. Aludtam, nem aludtam, semmi közöd hozzá. Magammal én rendelkezem, azt csinálok, amit akarok."

Illusztrálva e részlettel azt, hogy itt nem hagyományos, a történet szolgálatában álló párbeszédeket hallunk: a dialóg is monológ értékű, a megszólított nem a másikhoz beszél, hanem saját magával küzd. Nem vár megoldást, sem segítséget. García Lorca dialógusait Szondi "fájdalmasan problematikusnak" nevezi.

Egy ilyesfajta, az érzelmek lehorgadásáról vagy fellángolásáról tanúskodó párbeszédekre épülő darab tehát azért is megzenésíthetetlen, mert a monológ és a zárt számok (áriák) közé nem tehető egyenlőségjel, ugyanakkor az érzelmek kicsattanásának pontjai erősebbek zene nélkül. A szöveg leveti magáról ezt az egyébként nem túl rafinált, csak a spanyol hatásokra rájátszó zenét. Ehhez a darabhoz csak egy Berg vagy egy Stravinsky nyúlhatott volna. A Tavaszi áldozat jobban passzol e drámához, mint egy Paco de Lucía - bármilyen jó is az.

Böhm György ért az atmoszférateremtéshez, nem hiányzott Bernardájából a spanyol húr pengése, volt benne valami a sötéten hullámzó spanyol vágyból, ami feketévé lesz, mint a vér, ha megalvad. De keveset gondolt magáról a darabról. A lányok veszekedése lecsitítható perpatvarnak tűnt, nem szabadságharcnak. Nem tudta érzékeltetni, mi is jár Bernarda Alba lányainak fejében, azt, hogy az anya zsarnoki ragaszkodása olyan rajtuk, mint hordókon a vasalat. Arról sem tudott mondani semmit, hogy amit az anya érez, az messze nem szeretet. Nem tudta átélhetővé tenni azt a kegyetlen és alattomosan megbúvó félelmet, amit akkor érzünk, amikor anyáink esznek belőlünk, ha betegségeikkel, fájdalmaikkal zsarolnak, ha minden sértődésük egy-egy harapás.

Böhm György mozgásokat képzelt el, helyzeteket, berendezett szituációkat. Kitalálta, ki hova álljon, hogyan fordítsa maga felé a másik testét, de a szöveg tartalmával mintha keveset törődött volna, és ez érződött a színészi munkán is. Az egyenletesen fekete díszletből, mely befedte a Müpa Fesztivál Színházának egészét, nem ragyogtak ki a tekintetek, nem villantak a szemek. Majd minden Lorca-rendezés alapszíne a fekete; az utóbbi évek legsikeresebb spanyol előadásáé - rendezője a nagyon fiatal Juan Francisco Viruega - is az. A ház úrnőjének öt lánya feketében járt, fekete volt a szolgáló ruhája, csupán Adela öltözik a darab végén zöldbe ("zöld szeretlek, zöld imádlak..." - imígyen fordította Nagy László az egyik Cigányrománcot). A feketéből kiríttak a kék rácsos, fém ágyak és asztalok, melyek mögé bújtak a lányok a konfliktushelyzetek elől.

A játszók energiáját lekötötte, hová is kell állniuk, ki mögé, merre kell mozdulniuk, és ezért sem sikerült a szöveget felhevíteniük. Az Adelát alakító Radnay Csilla akkor nem tudott a szövegre koncentrálni, ha hosszabb mozgásokat követeltek meg tőle, ha nem találta helyét a testvérek csoportjában. Amikor a színpad közepe megsüllyedt, és mint egy uszodában állt, éles fények tüzében, a testvérei pedig bútoraikat dobálták felé, a színésznőn mintha páni félelem vett volna erőt. Úgy láttam, nem tudja, ki hova dobja bútorát: félelme nagyon is valódi. Arról árulkodott e jelenet, hogy a helyszínen nem volt elégszer elpróbálva a darab. Nem jutott elég idő a próbákra, a színészek nem érezték, hol a másik a nagy térben. (García Lorca a művet, aminek bemutatóját meg sem érhette, kis színházba szánta.)

Bár volt, hogy egy mondat, különösen Bernarda Alba (Csákányi Eszter) mondatai kiragyogtak a feketeségből, a játszók többségének szövegmondása is azt igazolta, szükség lett volna még próbákra. Csákányi Eszternek az éneklését lehetne kifogásolni: nem nagyon találta a hangokat, két fontosabb áriájában elmosta a dallamot. Náray Erika Angustiasáról ellenben azért szükséges megemlékezni, mert ő énekelt a legtisztábban, ő tudta közvetíteni a spanyol melódiák szomorúságát, a dalokban lüktető vágyat; a többiek énektudásban nem tudták vele felvenni a versenyt. A Maria Josephát alakító Hámori Ildikó szintúgy a kiemelkedőbbek közé tartozott. Nem ő tehet arról, hogy elsikkadt a mű egy fontos gondolata, az, hogy hozzá hasonlóan bomlott elméjű lesz a ház úrnője, és sorsából bőven kijut majd Bernarda Alba lányainak is.

2011. január 20. 19:00 - Művészetek Palotája, Fesztivál Színház

Michael John LaChiusa: Bernarda Alba

Bernarda Alba: Csákányi Eszter

Poncia: Egri Márta

Maria Josepha: Hámori Ildikó

Angustias: Náray Erika

Magdalena: Auksz Éva

Amelia: Ruttkay Laura

Martirio: Takács Nóra Diána

Adela: Radnay Csilla

Cseléd: Lukács Anita

Prudencia: Uhrik Dóra

Díszlettervező: Bátonyi György

Jelmeztervező: Kemenesi Tünde

Koreográfus: Vincze Balázs

Zenei vezető: Riederauer Richárd

Fordította: Zöldi Gergely

Rendező: Böhm György