Katalin

Fehér falak között

2011.01.27. 07:07

Programkereső

Béres Attila Koldusopera-rendezése eltávolítja a nézőt a "kurvák és tolvajok" világától, de éppen csak annyira, hogy a kénkő szagából átadjon valamit.

Brecht olyan műfajokat használt fel drámáihoz, melyeknek élvezői nem a magas körökből kerültek ki. Ez betudható politikai elkötelezettségének is: mindegyik drámájából kiszól egy öntudatos kommunista, próbálja helyreigazítani a kizökkent világot, és biztosít mindenkit afelől, hogy az igazi rablók nem a mások zsebében megrakott buszon turkálók, hanem a bankigazgatók. Ez a védjeggyé vált elidegenítő effektus azonban meglehetősen problémás, ugyanis a könnyűműfaji szerzők célja alapvetően az volt, hogy a köznépet jól tartsák viccekkel, dalokkal, magvas mondanivalót, emelkedett jeleneteket nemigen tartalmazó, gyors fogyasztásra alkalmas zenés színpadi holmikkal. A köznép meg azonosult, hisz az utcán csellengő alakokat látott a színpadon, élvezte, hogy nem egy tőle idegen világba vezettetik be, hanem egy olyanba, amit ismer. Ám épp ezek az alantasnak titulált műfajok viselik el a legkevésbé a nézőt néző voltával szembesítő epizódokat.

Koldusopera - Budapesti Operettszínház
Koldusopera - Budapesti Operettszínház

A Beggar's Opera keletkezését Pope meséli el. Jonathan Swift 1716. augusztus 30-án azzal a kérdéssel kereste fel a Fürtrablás szerzőjét, hogy "széles jókedvre derülnél-e egy olyan remek kis darab láttán, melynek főhősei tolvajok és kurvák". Mindkettejük barátja volt a szövegkönyvet elkövető John Gay. A zenét jegyző Johann Pepusch felhasználta a broadside balladákat. A broadside jelent útszélit, de egylapost is. Sokszor használt, kis fecnikre nyomtatott vidám nótácskák voltak ezek a balladák, némelyik az "add ide a didit" színvonalán állt, de akadtak elmésebbek is. Népszerűek szerfölött, ismerte azokat a darabbal megcélzott köznép. Az 1732-es évadban meg is adta magát Covent Garden az ellenállhatatlan Beggar's Operának.

Brecht 1928-ban a Háromgarasos operát Gay művéből írta, ahhoz az elidegenítő effektusokat és a kommunista eszmék hatásáról tanúskodó monológokat tette hozzá. A zenének viszont Pepuschhoz már nincs köze; azt Kurt Weill jegyzi. Van tehát egy vulgáris darab, amelynek a lényege az, hogy a nem az operák magas röptéhez szokott szemek figyelmét is leköti. És ezt próbálta Brecht oly módon átültetni, hogy a néző észrevegye magát, mint ha arra akarta volna rádöbbenteni a jegyvásárlót, milyen erkölcstelen és gyalázatos, hogy e művet is élvezi.

A Budapesti Operettszínház előadását rendező Béres Attilát is mintha kissé bosszantották volna Brecht effektusai, és azért, hogy azoknak az élét elvegye - vagyis a néző csak szórakozzon, és ne szembesüljön azzal, ha szórakozik e művön, milyen hitvány is - egy, a távolságot a látottak és a néző között azonnal létrehozó effektussal él: úgy kezdi Brecht és Weill darabját, mintha az film lenne. Egy nagy vásznat látunk, azon fut a főcím, megjelenik rajta a szereplők neve. A vászon előtt egy lokálénekesnő, lakkcsizmában, vörös mátrix-bőrkabátban, szénszálas mikrofon előtt adja elő a Bicska Maxiról szóló Cápa-dalt, s Peller Anna rögvest bizonyítja a dallal, hogy az Operettszínház művészei bizony megállják a helyüket komolyabb művekben is. Nem karcosan énekelte e dalt, mint mondjuk P. J. Harvey, nem olyan félrészegen, dünnyögve, mint Brecht, hanem lassan fokozva a tempót, a dalból valódi balladát formálva. Miközben mögötte kinyílik a vászon, és egy ferde, tévéképernyőt idéző kivágásban, megjelenik a kissé megdöntött díszlet: csupa fehér falak, lőrésszerű ablakokkal, a háttérben egy vászonnal letakart falazat, a vásznon a cégnév, Peachum és Társa.

Szinetár Dóra, Szendy Szilvia - Koldusopera - Budapesti Operettszínház
Szinetár Dóra, Szendy Szilvia - Koldusopera - Budapesti Operettszínház

A kolduskirály lakosztályában fekete ernyőikkel, a fal dőlésszögéhez igazodva, megdőlve jelennek meg a színészek. Azt sugallja a díszlet, hogy e világban, a Koldusopera világában minden olyan, mintha kancsin, báván néznénk, semmi sincs a helyén, a tisztességes terek, a tisztességes emberek, az igyekvő polgárok, az erkölcsök kizárattak e ferde világból. E tér egyébként parafrázisa az első előadás terének, amelyet Hogarth képeiről is ismerhetünk: ott is egy nagy hodály a kolduskirály otthona, és vágóhíd Bicska Maxié.

Béres Attila Brecht elidegenítő effektusainak hatását igyekezett csökkenteni. A Barbara Songhoz kilép ugyan Jonathan Jeremiah Peachum lánya a színről, és egy magas bárszéken, szinte dizőzként, egy Nagymező utcai mulató bukott angyalkájaként adja elő. Szinetár Dóra - akinek ruhái mulatságosan túlhabzóra sikeredettek, mint ha minden színben egy tortából lépett volna ki - nemcsak jól énekel, pontosan, kifejezően, tisztán formálva, de hisztérikus kirobbanásaiban az is megmutatkozik, hogy ő valóban, szemben más a szemközti Operettből hozott sztárral, kiváló színész is. Az ő és az ellenlábasát, Maxi másik feleségét alakító Szendy Szilvia jelenetei, összeütközései a rendezés legszikrázóbb, legelevenebb, legjobb részei.

Balikó Tamás ha nem is a valaha volt legjobb Peachum, de hiteles, jól adja az agresszív koldusvezért, az életről, a megvesztegettek természetrajzáról sokat tudó cinikust. Az Ágyúdalban viszont Dolhai Attila és Szabó P. Szilveszter nem a barátság lényegét ragadták meg, hanem csupán azt ábrázolták, hogyan dalol a barátságról két jóbarát. A félmeztelenül felvezetett dalt energikusan énekelték, de nem mutatták meg, hol vannak annak dramaturgiai csúcspontjai.

Béres Attila nem kever a rendezésbe sem weimari németeket, sem kabarét, sem a régi London bűzeit. A jeleneteket megcímkézi, mindegyik kezdetén ott fut a koszos filmszalag. Eltávolítja a nézőt a kurvák és tolvajok világától, de éppen csak annyira, hogy a kénkő szagából átadjon valamit. Béresnek számos frenetikus ötlete van, vélhetően régóta rágta már e darabot, szinte minden jelenethez volt egy kis gegje, ennek - és nem a játszóknak - köszönhető, hogy az előadás egy pillanatra sem ül le.  A legnagyszerűbb ötlet: a cellában gubbasztó Maxiba mindkét hitvese áramot vezet. Polly kikapja ellenlábasa kezéből a bikázót, és ő is benyomja a hűtlenbe a kettőhúszat. Maxi megremeg, és ordít. Aztán a Polly és Lucy boxkesztyűt húznak, egy langaléta nő pedig behozza a táblát: első menet. Nagyon stilizált, nagyon mesterkélt jelenetek, mégis bizsergetően élőek.

Dolhai Attila, Szabó P. Szilveszter - Koldusopera - Budapesti Operettszínház
Dolhai Attila, Szabó P. Szilveszter - Koldusopera - Budapesti Operettszínház

A darab végén a fehérre mázolt pokol minden kárhozottja átvedlik, felveszi utcai szerkóját, előkerülnek a garbók, a farmerek. Mintha eladdig mindenki, és nem csak a színpadon, maszkot viselt volna. Brecht is valami ilyesmit akart: biztosítani bennünket arról, hogy álarcainktól csak úgy tudunk szabadulni, ha azokkal arcunkat is letépjük. Megmutatni, képtelenek vagyunk az őszinteségre, és ostobán hajbókolunk a hatalom előtt. Az Operett dicsérhető és látványos előadásából azok a színészek emelkedtek ki, akik nem akartak látványosan játszani, akik önmagukat vállalták a szereppel. Ha a darab végén a falak felegyenesednek, az kijózanítóbb lett volna minden elidegenítő effektusnál.

2011. január 19. 19:00 - Thália Színház, a Budapesti Operettszínház előadása

Kurt Weill-Bertolt Brecht: Koldusopera

Fordító: Blum Tamás

Rendező: Béres Attila

Koreográfus: Tihanyi Ákos

Jelmeztervező: Túri Erzsébet

Dramaturg: Ari-Nagy Barbara

Díszlettervező: Horesnyi Balázs

Peachum: Balikó Tamás

Peachumné: Siménfalvy Ágota

Bicska Maxi: Dolhai Attila

Polly Peachum: Szinetár Dóra

Tigris Brown: Szabó P. Szilveszter

Kocsma Jenny: Peller Anna

Lucy: Szendy Szilvi

Smith: Csuha Lajos

Filch: Balogh Bodor Attila

Kimball tiszteletes: Kocsis Tamás

L. Mátyás: Petridisz Hrisztosz

H. Jakab: Szabó Dávid

F. Róbert: Bálint Ádám

Sz. Walter: Szerényi László

Ede: Pálfalvy Attila

Jimmy: Aczél Gergő