Móric

Michael Boder: "Nem szabad keveset gondolni a közönségről"

2011.01.27. 13:05

Programkereső

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának idei első koncertjén Michael Boder, a barcelonai Liceu fő-zeneigazgatója vezényelt. A karmester többször járt már Magyarországon, de karmesterként ez volt az első fellépése.

Michael Boder
Michael Boder

- Amikor először találkozik egy zenekarral, hogyan kezd el a zenészekkel dolgozni? Van rá bevett módszere vagy improvizál?

- Az az igazság, olyan rövid idő telt el a felkérés és a szerdai Budapestre érkezés között, hogy nem volt időm a kollégáktól érdeklődni a zenekarról. Bár nem a nulláról kell kezdeni azokkal, akikkel már ismerjük egymást, mégis figyelembe kell venni, hogy minden koncert és előadás új élmény a zenésznek és a karmesternek is. Természetesen vannak együttesek, ahol biztos lehet benne az ember, hogy a kisujjukban van a darab, míg ebben az esetben úgy kellett kezdenünk, hogy a Mahler-művet régóta nem játszotta a zenekar, ez pedig más szakmai és pedagógiai hozzáállást kíván. Szerintem egy karmesternek nem a vezénylés a feladata, hanem az, hogy az előtte ülőkből-állókból segítsen kihozni a legjobbat. A darabok megfejtése közös munka, ezért nem saját értelmezést kell sugallni, hanem egyfajta moderátorként kell közreműködni. Ezt persze lehet gyakorolni, de hát a zenészek élete a gyakorlás.

- És a karmester hogyan gyakorol?

- (nevet) Tanulással, partitúrák tanulmányozásával, sok-sok gondolkodással. Aztán egy idő után szerencsés esetben megszólal a mű: az ismeretlenből kérdések, lehetséges utak bukkannak elő, amelyekre megpróbálja az ember magával vinni a zenészeket.

- Azt mondja, alig néhány hete kapta a felkérést, ráadásul ismeretlen zenekarhoz jött. Miért mondott mégis igent?

- Nagyon szerettem volna itt vezényelni. Az édesapám Budapesten született, élnék itt rokonaim, és Mahlert dirigálni egy olyan operaházban, amelyhez annyira szorosan köthető az ő neve különleges alkalomnak számít, ugyanakkor nagy felelősség is.

- 2008 óta dolgozik fő-zeneigazgatóként Barcelonában. Mi az, amit az ön kézjegye a repertoáron?

- Azt hiszem, a német és a modern repertoárt tekinthetjük az én kézjegyemnek. A Liceunak többféle igényt kell kielégíteni, ezért a klasszikusok esetében a Carmentől a Luluig terjed a skála. Ha lehet így fogalmazni, a háznak többszörös az identitása: természetesen számítunk a nemzetközi közönségre, de ha megkérdez egy barcelonait a helyi kulturális jelképekről, a Barça mellett a Liceut fogja mondani annak ellenére is, hogy nincs állandó társulatunk. Ez utóbbi egyrészt nagyszerű lehetőségeket rejt magában, hiszen a legmegfelelőbbeket tudjuk hívni egy-egy feladatra, másrészt viszont hiányzik a társulati összetartás érzése. Összességében azt gondolom, jó helyzetben vagyunk a mediterrán térségben. Nézze meg az olasz operaházakat, ahol elszomorító a helyzet: elvonásokat, sztrájkokat, ebből következő művészi válságot láthat. Nálunk szerencsére nyugalom van, a kétezres nézőteret meg tudjuk tölteni, és a támogatóink sem fordultak el. Tudja, számomra meglepő, hogy amikor barcelonai mozikban közvetítenek tőlünk előadást, akkor ülnek azokban a termekben is. Nem tudom, talán a pattogatott kukorica oka.

- Popcornnal más az operaélmény?

- És ha lehetne benn cigarettázni, még többen lennének! (2011. január 2-án lépett életbe Spanyolországban a nemdohányzók védelmét szolgáló törvény, amelynek tiltja a zárt helyeken és közterületeken való dohányzást a játszóterek és a kórházak környékét is beleértve. - a szerk.) Viccet félretéve nagyszerű dolog a közvetítés, és azok, akik nem juthatnak el mondjuk a Berlini Filharmonikusok berlini koncertjére, a digitális koncertterem jobb, mint a semmi.

- Sokak szerint a teltház kizárólag a nagy nevekkel tűzdelt szereposztásnak köszönhető, és ez a sztárkultusz kulcsfontosságú, hogy az opera szerte a világon elöregedő közönségűnek, nem trendinek mondott műfaja haljon ki. Ön mit gondol ezekről a véleményekről különösen azok fényében, hogy a Liceu műsorán idén két kifejezetten gyerekeknek készült produkció is szerepel műsoron, a boltjuk pedig nem csupán CD-kkel és DVD-kkel van tele.

- Sztárok mindig voltak és mindig lesznek, de csak turistákból nem tudnánk estéről estére megtelni. Egy város lakói akkor érzik fontosnak az operaházukat, ha az nyit feléjük, hívja őket. Az iskolák jönnek, várják és elvárják, hogy számítsunk rájuk. Ha nincs meg ez az erős kapcsolat, ez az érzelmi kötődés a hely és a ház között, lehet hívni bármekkora neveket, teljesen reménytelen a vállalkozás. És az is fontos, hogy a megfelelő ember jöjjön a megfelelő feladatra, az, aki valami olyan művészi többletet tud nyújtani, amit más nem. Nem a sztárság fontos, hanem a tehetség. Alfred Brendel nem sztár a szó bulvár értemében, ő egyszerűen "csak" a legjobb zongorista. A Brendel-féle specialistákat viszont mindenáron meg kell hívni.

- A Liceu programjában is több koprodukció található. Ezek létrejöttében az anyagi mellett van művészi oka is?

- A művészi okokat nehéz megmagyarázni akkor, amikor egy produkció még csak épp csak papíron körvonalazódik, de már be kell szállni... Ugyanakkor ott egy alkotói-közreműködői csapat, amelyet egyébként nem tudnánk összehozni, akiknek egyébként nem lenne módjuk együtt dolgozni.

- Ön híres Berg-rajongásáról. Mikorra datálódik az első találkozás?

- Hatéves voltam, amikor a Wozzekben a kisfiút énekeltem, az édesapám pedig a doktor szerepét alakította.

- És hatévesen megkedvelte Berget?

- (nevet) Na azt azért nem! De ez a zene mindig körülöttem volt, benne éltem, és teljesen természetesnek tűnt. Vagy csak megszoktam? (nevet) Furcsa dolog ahogyan sokan idegenkednek a második bécsi nemzedéktől, de az is zene, csak másképp kell hangolni a fülünket. Ebben az évben a Liceuban két kortárs opera spanyol premierjét tartjuk, és nyugodt szívvel vettük őket repertoárra, mert a nézőket érdekli, mi van körülöttük a világban. De ez más városokra is igaz, a bécsi Medea (Aribert Reimann operája, az ősbemutató 2010 februárjában volt a Bécsi Staatsoperben, az előadást Michael Boder vezényelte. - a szerk.) jegyeire például várólista volt. Nem szabad keveset gondolni a közönségről, nem annyira lusták, amennyire a sztereotip vélemény mondja. Higgye el, ők is unják már a régi jó Pillangókisasszonyokat!

- Kerüljön az bármilyen rendező keze közé?

- Ha a német rendezői színházra gondol, nos, akkor szerintem az jelenleg válságban van. Nem izgalmas szellemileg, gyakran egymást másolják és magukat ismétlik. Nagyon szeretem a modern színházat, ha az élő, nem erőszakolt, nem egy papírízű ötlet mindenáron történő megvalósítása. Stefan Herheimmal például nagyon szerettem dolgozni, vele nemrég Koppenhágában csináltunk Lulut. Az nem baj, ha vitákat vált ki egy produkció, mint Calixto Bieito Fideliója Münchenből, csak friss és releváns legyen egy értelmezés. Szerencsére látni azért jeleket arra, hogy a sok szürke, nyomasztó előadás után végre más is történik az operaszínpadokon.